Értékelések 174

Disha>!
Neil Gaiman: Anansi fiúk

Nem volt rossz, de igazából annyira jó se. Maeve Livingstone apró történetszála húzta fel nálam négy csillagra. Ez a hölgyemény tényleg jól meg lett írva. :D

danlin>!
Neil Gaiman: Anansi fiúk

Cselekményleírást tartalmazó szöveg

Gaimen most sem okozott csalódást.
Kövér Charlie teljesen hétköznapi és unalmas életet él, nem szereti a munkáját, de elvan vele, van egy menyasszonya, igaz az anyósjelölttel nem jön ki. A változást apja halála és elfelejtett testvérének megjelenése hozza. Pók furcsa, különleges, bárkivel bármit elhitet, mókázik és szórakozik, mindig azt teszi, amihez kedve van. Elsőre úgy tűnik megtalálják a közös hangot, de aztán mintha széthullana: az állása, a szerelme és alapvetően az élete.
Pók roppant szórakoztató volt, de Charlien rengeteget lehetett nevetni, ahogy csetlett-botlott. Érthető, hogy egy idő után meg akart szabadulni a testvérétől, ahogy az is, hogy megbánta, hogy ismeretlennel szövetkezett a testvére ellen.
Bár a történet végig izgalmas, valahogy lehet érezni, hogy minden rendben lesz: legyőzik az isteni és emberi ellenséget és mindketten párra találnak. Így is lett.

FélszipókásŐsmoly >!
Neil Gaiman: Anansi fiúk

Történet minden pókok pókjáról, akié minden történet.

Második olvasatra jobban tetszett és felismertem benne valamit, ami újabb olvasásokra ösztönöz – és remélhetően újabb értékek felfedezésére. Eleinte untatott a regény, egy középszerű alak szenvedését, szerencsétlenkedését, gyászát, misztikus eszméléseit láttam magam előtt alakulni, és ez egy csöppet sem vonzott. A mondai utalások is homályosan szövevényesnek hatottak akkor. Aztán másodjára már közelebb éreztem Kövér Charlie Nancy-t (aki nem kövér), kevésbé taszított a karaktere, világosabb volt a történteken keresztüli fejlődése, illetve a testvéri viszonya Pókkal. Érdekessége még e könyvnek az, hogy jobbára a főszereplő a legkevésbé rokonszenves, sőt, nehéz eldönteni, ki is a történet valódi főhőse.

Kapcsolódik a regény az Amerikai istenekhez is, hiszen Anansispoilerról szól, de mind stílusában, mind cselekményében egészen más, nem folytatása vagy előzménye annak. Viszont a mitológiai mélységekbe merülő mesélés, a halandó léttől elrugaszkodott, elvont-bizarr fordulatok és humor egyértelműen rokonná teszik a két könyvet.

Az új illusztrált változat talán a kellemes vaskossága miatt tetszik (jó kézben tartani), a képek egyáltalán nem találtak meg. Túl szürreálisak és elvontak számomra, illetve keveset adtak hozzá a szöveghez. Viszont mindkét borító pompás lett – az első (pókos) az egyszerűsége, a második a kulturális utalások (New Orleans) miatt.

Pék Zoltán továbbra is (a leg)kiváló(bb) magyar hangja Neil Gaimannek.

3 hozzászólás