2012-ben ismertem meg Neal Stephensont. Egy ismerősöm, név szerint G. B. mutatott be neki, aki az egyetemen tanított. Akkor még nem sejtettem, hogy spoiler fogok találkozni.
Egy vallomással kell kezdenem: menthetetlen Stephenson-rajongó vagyok, az Anathemet minden idők legzseniálisabb sci-fi regényének tartom. Amikor a 2015-ös Könyvfesztiválon @Vladi bejelentette, hogy kiadják a szerző legújabb regényét, majdnem leestem a székről a meglepetéstől – a szerintem nem túl jól sikerült Gyémántkor után nem hittem, hogy bárki bevállalja Stephensont. Szerencsére tévedtem. :) Az elmúlt egy évet intenzív várakozással töltöttem, ami a megjelenéshez közeledve napról-napra fokozódott, hogy aztán péntek reggel átszellemült vigyorral tépjem ki @Disznóparéj_HVP kezéből a példányomat.
Hogy miről szól a könyv? Bevallom, mielőtt elkezdtem volna olvasni, egyáltalán nem néztem utána, így fogalmam sem volt róla, hogy mire számíthatok. Szerencsére nem kellett csalódnom, de azok számára, akik nem bíznak ennyire Stephensonban, mesélek kicsit. A közeljövő későbbiekben csak Zéróként emlegetett pillanatában egy ismeretlen erő hatására a Hold hét darabra hasad, majd az egyes darabok immár különálló égitestekként kezdenek keringeni a föld körül. Brit tudósok A csillagászok hamarosan megállapítják, hogy a Hét Nővér nem maradhat sokáig stabil – két év múlva a hatalmas sziklatömbök kisebb darabokká esnek szét, majd a darabkák meteoritként a Földbe csapódnak. Azok, akik az ötezer éves Kemény Eső kezdetekor nem egy bunkerben vagy a világűrben tartózkodnak, halottak. Kik legyenek azok, akiket az emberiség a világűrbe menekít az apokalipszis elől? Hogyan lehet több ezer embernek élőhelyet biztosítani az anyabolygón kívül, ahol normális esetben legfeljebb hat ember, az ISS személyzete tartózkodik? Hogyan maradhatnak életben a túlélők ötezer évig? Ezekről a hátorzongatóan izgalmas kérdésekről szól a könyv.
A Seveneves olyan, mint az Aurora és a Gyilkosság világvége előtt szerelemgyereke: egyfelől lenyűgözően részletesen mutatja be az űrállomás működését, a tervet, amelyet a kiválaszottak kimenetkítésére dolgoztak ki, valamint az útközben felmerülő nehézségeket; másfelől szépen és érzékletesen írja le, amint az emberiség felkészül önnön pusztulására. Stephenson a karakterábrázolás terén bőven túltesz Kim Stanley Robinsonon: a szereplők élnek és lélegeznek, nem csupán kellékei a történetnek, hanem aktív résztvevői az eseményeknek. Ráadásul a szerző egyáltalán nem bánik kesztyűs kézzel velük, a sorozatban bekövetkező katasztrófák során a névvel, személyiséggel, múlttal rendelkező, olvasók által kedvelt karakterek hullanak, mint a legyek.
Ha mindez nem lenne elég, a könyv kétharmadánál teljesen más vizekre evezünk: ötezer évet ugrunk előre az időben, a Kemény Eső vége utánra, amikor a túlélők leszármazottai megkezdik a visszaköltözést a Földre. Hihetetlenül részletesen kidolgozott jövőképet kapunk, amely szervesen következik a könyv első felében meghozott döntésekből. A különböző alfajokra szakadt, űrlakó emberiség társadalmi berendezkedése önmagában is megérne egy regényt, ám furcsa, idegen társadalmuk mellett a technológiájukról és az űrbeli életet megkönnyítő találmányaikról is mindent megtudhatunk. Különösen izgalmas, hogy szinte minden viszonylag kevés alaptechnológiára van visszavezetve, amit még a Földről való meneküléssel egy időben dolgoztak ki; a társadalom felépítéséből adódóan nem hoztak létre igazán új dolgokat az évezredek során, csupán finomítottak rajtuk, vagy újszerű módon kombinálták azokat. Természetesen erről a korszakról sem csupán világleírást kapunk, a cselekmény (immár értelemszerűen új szereplőkkel) ezúttal egy különös rejtély körül bonyolódik, ami hatással lehet az egész emberiségre. Bevallom, a könyv első, közeljövőben játszódó fele nekem valamivel jobban tetszett, mint a távoli jövő társadalmának leírása, ám a két történet szorosan egymáshoz tartozik, így valójában elválaszthatatlanok. No meg persze mi lett volna velem a spoiler nélkül?
Hatalmas élmény volt olvasni ezt a regényt, mindenkinek ajánlom; elképesztően szórakoztató módon szól az űrkutatásról, a Föld körüli keringési pályákról, a genetikáról és a rakétákról. A vastagsága ne riasszon el senkit, a kemény borítók között gördülékeny, sodró lendületű szöveget találhat az érdeklődő olvasó, a tudományos részek pedig részletesen, ám közérthetően lettek megírva. Bízom benne, hogy ez a kötet a Stephenson-regények magyarországi kiadásának új korszakát nyitja meg, ám ha mégsem így lenne, akkor sem veszett kárba a belefektetett munka – számomra az idei év egyik legjobb olvasmányélménye volt a Seveneves, és úgy érzem, ezt nem csak az elvakult rajongásom mondatja velem.|