Unwind ​– Bontásra ítélve (Unwind disztológia 1.) 92% 451 csillagozás

Juhúúú! Ez aztán…! Hogy ezt en miért halogattam?
Át kell értékelném a disztópia fogalmát. Ezzel a könyvvel új értelmet nyert!
Hát komolyan mondom, ez sokkal jobban tetszett, mint az Útvesztő, vagy mint A beavatott!
Sokkal kegyetlenebb, mint bármi, amit eddig olvastam. Na jó, ez nem igaz. BR! :D Ez a bontásra ítéltetett gyerekek, fiatalok világa nagyon beteg.
Végig amíg a könyv a kezemben volt, egy cseppet nem unatkoztam, végig vártam a fejleményekre és mindig történt valami, ami meglepett, például:spoiler
A főszereplőket is kedvelem. Connor jó arc, bár egy kicsit mostoha vele a sors. :D Risa rendben van. Levnek örültem, hogy mindig fejlődik a jelleme, talán megtalálja végre önmagát.
Kell a folytatás, kedves KMK! :D

Sokat nyűglődtem ezen a csillagozáson, igazából nyűglődöm még most is, mert fogalmam sincs, mennyit kéne adnom neki. Hármat, mert a jelen idejű történetelbeszélés engem az utolsó pillanatig irritált? Vagy négyet, mert sok-sok regénnyel ellentétben itt nem zavart, hogy folyamatosan változnak a nézőpontok? Vagy ötöt, mert a történet alapötlete és a felvázolt világ a maga nemében (és szörnyűsűgében) lenyűgöző? Nem tudom. Megérdemelné, mindet egyszerre, nehéz így átlagolnom.
Ami biztos, hogy régen olvastam olyan történetet, ami ennyire eredeti lett volna. És pofátlanul logikus és ésszerű (és ezektől már-már elfogadható), annak ellenére, hogy arról beszélünk, hogy tizenéves gyerekeket bontanak testrészeikre. spoiler Az ötletek a hátukon elvitték volna az egész sztorit. Például a gólyázás. Vagy a tapsolók. Ráadásul az író ezekről mindig úgy írt, mintha az olvasó is tudná, hogy mit jelentenek, nem beszélt ki a történetből, hanem a cselekmények mentén világított meg nekünk is mindent. Imádom az ilyen megoldásokat! :))
A főszereplőkkel nehéz volt nem együttérezni, így elég gyorsan a szívembe zártam őket, bár néha azért elfeledkeztem arról, hogy tizenévesek. A viselkedésükből ítélve szerintem az író is így járt néha. Ami kis hiányérzetet keltett bennem, az a sok mellékszereplő (vagy csak én éreztem soknak?) viszonylag kevés vagy rövid szerepe. Csak felbukkantak, aztán már el is tűntek. Persze lehet, hogy ez volt a cél, de egy menekülő gyerekről azért azt feltételezem, hogy a segítői (az ellenségei meg pláne) kicsit több nyomot hagynak az emlékezetében.
Azonban pozitívumok ide vagy oda, az öt csillagot nyugodt szívvel képtelen vagyok megadni neki, de hogy miért, azt magam sem tudom pontosan. Valahogy nem érzem egy kerek egésznek a sztorit, nem érzem azt, hogy kihoztak belőle mindent, amit lehetett. Valami hiányzott. Talán majd a folytatásban megkapom. Mert, hogy tovább fogom olvasni, az nem kérdés. Belopakodott még az álmaimba is – hiába volt lámpaoltás, nem tudtam elengedni a szereplőket és addig kattogtam rajta, amíg bele nem csúsztam egy hasonlóan szürreális valóságba. :)) És ilyesmibe csak az igazán jó történetek tudnak belerántani.

Durva volt. Nagyon durva.
A tudat, hogy míg be nem töltöd a 18-at, bármikor kopogtathatnak az ajtódon, és közölhetik veled, hogy visznek az átalakító táborba, mert bizony a szüleid úgy gondolták, nem vagy érdemes arra, hogy velük éld le az életedet, így inkább úgy döntöttek hasznossá tesznek és szétbontatnak. Hát öregem…
Persze ez csak egy példa. Vannak olyan vallásos családok, ahonnan tizedek kerülnek ki, vagyis a tizedik gyerekek automatikusan úgy nevelkednek, hogy ők bizony nem élik meg a felnőttkort.
Harmadik variációnak pedig ott az árvaház, tele gyerekekkel, akik között bizony szanálni kell, mint a fiókban a zoknik között, egyszerűen bontásra ítélnek pár gyereket, mint ahogy más kukába dobja a lyukas zoknit.
Borzasztó lehet ebben a világban élni, és nem is értem azokat a szülőket akik képesek aláírni egy ilyen lapot.

Szóval egy elég izgalmas történetet kaptam, izgultam ezerrel Risáért és Connorért, Levet baromira nem kedveltem.
Tetszett, hogy részekre lett felosztva a könyv, és hogy több szemszögből olvashattam az eseményeket. A csöpnyi romantikus szálnak kifejezetten örültem, hiába, egy pici mindig kell a szívemnek.
Cy-t kifelejtettem, pedig az ő részei, hát azok aztán mindent vittek!
Nagyon tudom ajánlani mindenkinek, szerintem eléggé megrázza az embert, ha úgy igazán belegondolunk es odaképzeljük magunkat, de mindenképp érdemes elolvasni.
Ó, és persze nagyon kíváncsi vagyok a következő részre!

Eszembe nem jutott volna olvasni ezt a könyvet, de valamelyik molytárs – szégyen, gyalázat, de nem emlékszem, hogy ki – figyelmembe ajánlotta a regényt. Annyira betegnek tűnt, hogy meg kellett próbálkoznom vele.
Hát mit mondjak?
Tényleg beteg!
Nem kicsit.
Ugyanakkor nemcsak pörgős – bár néhol talán nem eléggé kidolgozott – a történet, de minél rémítőbb, minél hihetetlenebb az egésznek a kerete, annál jobban felismerhető benne egy napjainkban gyökerező nagyon is lehetséges jövőnek ha nem is az egésze, de meghatározó eleme. A jelen atomizált társadalmú, végletekig manipulált egyedei tökéletes alapot teremtenek egy olyan világ kialakulásához, ahol a szülők feleslegesnek, vagy hibásnak minősített utódaiktól az államilag szabályozott szervkereskedelem révén szabadulhatnak meg. Betegség, baleset miatt jelenleg is hatalmas a kereslet a donorok iránt. És ne legyen olyan illúziónk, hogy nem alakul majd ki fizetőképes kereslet fiatalság és szépségmániánk mentén is.
Őrült világ?
Naná, hogy az, elvégre mi építjük.
Beteg? Horrorisztikus?
De még mennyire!
Mielőtt még saját szerveiteken kezdenétek el gondolkozni, azt azért elöljáróban elárulom, hogy ennek a könyvnek az olvasásához nem árt az erős ideg és a még erősebb gyomor. Ha mindez megvan, akkor már nem is kell tovább habozni, lehet a könyvet kinyitni.

„…mert a cápát megszelídítette egy fiú lelke. Nem – egy férfié.”

Ez a konyv megvett maganak kilora…
Mar alapbol ugy indit, hogy elhuzza a mezesmadzagot, es nagy oromomre ez a madzag vegig kitart az utolso oldalakig. Keves olyan disztopiaval talalkoztam eddig, amiben mindig volt eleg ero es lendulet, hogy tudni akarjam, mi lesz a vege, de ez… nos ez nagyon is ilyen volt.
Tetszett a vilag elgondolas, es annak a felepitese. Nehol elborzadva tapasztaltam, hogy az emberek kepesek lennenek ilyenre, de mindig lebegett egyfajta remeny bennem, hogy talan meg sem. Bar igy utolag belegondolva, amilyen vilagot elunk, az erdek minden mas elott halad, a penzzel egyutt…
A szereplok kozul egyertelmuen Connor volt a kedvencem. Mar az elso oldalakon lattam benne fantaziat, erezheto volt, hogy joval tobb van benne, es volt egy olyan jelenet, ahol kulonosen megvett maganak, a vallomasaval egyutt.
Risa-t sokaig nem tudtam hova tenni, bar tetszett az eszjarasa, es az, hogy mindig probal kettovel masok elott jarni, meg ha csak gondolatban is. Azonban ahogy haladt elore a tortenet ugy kedveltem meg ot.
Viszont Lev… nos O volt az a tortenetben, akit az eleje ota szamuztem volna a deli sarkra… egyszeruen nem tudtam a karakterevel azonosulni, nem tudtam elfogadni a tiprodasait, es aterezni sem. Viszont volt egy olyan oldala, amit talan kedvelni is tudtam volna, ha vegig ez az oldala uralja.
Osszesegeben azt kell mondanom, hogy ez egy fantasztikus tortenet, izgalmas, lebilincselo, es megvan minden benne, amitol a kedvencek polcan landolhat. Kivancsian varom a folytatast!

Jesszus! Nem találom a szavakat. Egyszerűen dühös vagyok erre a könyvre, annyira meggyötört. Elképzelni sem tudom, hogy egy társadalom bármilyen okból eljuthat odáig, hogy a már felnevelt kamasz gyerekeket egyszerűen szétbontják és szerveiket másokba ültetik. Abban biztos vagyok, hogy lennének páran a világban, ha ezt megtehetnék, megtennék, csakhogy tovább építgessék a birodalmukat, de remélem, a világ nagy része morálisan ezt elutasítaná. Mi jogon kérnénk azt, hogy tovább élhessünk, egy teljesen egészséges gyerek életének árán. Egyáltalán hogyan lehetne bárki is képes arra, hogy egy általa felnevelt, szeretett gyerek életét egy tollvonással odaadja másoknak? Nagyon bizarr ez a történet, de a cselekménye kiválóan sikerült, pörgős, félelmetes, végig ott rejlik benne a bizonytalanság, és az író nagyon jól végigvezet minket egy ösvényen, ami nem oda visz, amit gondolnánk. Azt nem mondom, hogy a szereplőket nagyon megkedveltem, nem kerültek közel hozzám, de így a könyv végén nem is bánom, így is elég megrázó volt. Az író bedobott egy kavicsot a tóba és megmutatta hogyan fodrozódik a víz, de a történetnek itt még nincs vége. A fodrok nem ülnek el, hanem egyre nagyobbakká válnak, mert a bontásra ítéltek soha nem adják fel.

Megtaláltam az új kedvenc könyvem!!! Köszönöm @Doreen az ajánlást ;)

Egy kihívás miatt olvastam el és egyáltalán nem bántam meg!!! Számomra ez egy nagyon beteg könyv, de a jó értelemben. Furcsa egy olyan társadalomban élni, ahol egy embert csak így szét lehet bontani, mért éppen problémás, vagy sok pénzbe kerül a „fenntartása”, vagy éppen a hit nevében. Na meg ott van az odagólyázás :/ annál padlót fogtam!
Lev története volt rám a legnagyobb hatással, mert ő volt az, aki a legnagyobb fejlődésen megy keresztül és jó volt olvasni róla hogy egy gyerekből, hogy válik felnőtt. Risa közömbös volt számomra…. Connor hát őőő….vele bonyolult :D mivel vonzanak a rosszfiúk ezért kikerülhetetlen volt, hogy megkedvelem :D viszont azért bonyolult ez a kapcsolat, mert néha legszívesebben agyon vertem volna, máskor meg hát na… :D

Nem tudom eddig miért halogattam, egyszerűen fenomenális!
Egy nem is annyira ésszerűtlen képet mutat be. A tudomány halad, egyre több lehetetlenséget ültetnek át a valóságba. Miért is lenne akkor pont a fiatalok bontása meglepő?
Először elborzadtam: Hiszen mégis hogyan lehet képes valaki a saját gyermekét bontásra ítélni? Hisz minden tinédzserrel van gond, ez vele jár, de attól még nem tudnék ilyen szörnyűséget tenni. Ellenkezik a természetemmel. De amerre tart a társadalom… Elképzelhető, hogy mások inkább Connor szüleivel értenének egyet.
A szereplők mind mind külön is említésre méltóak. Mindenki egyedi, teljesen emberi érzésekkel felruházva. Hibáznak, nem is aprókat és meg is bűnhődnek miatta. Teljesen hitelesek. Imádtam Connort, nagyon.
A legvégén, mikor leírják, hogy zajlik egy bontás… A hideg rázott, mégsem tudtam letenni a könyvet!
A történet tökéletesen ki van dolgozva, rengeteg váratlan csavarral, klisémentes és könnyen befogadható.
Egyetlen egy kérdésem maradt: HOL A FOLYTATÁS????

Máris vége?:/
Nagyon megvett magának a könyv, egy teljesen egyedi elképzeléssel állt elő, aminek a megvalósítása is szuper. Ez a jövő kegyetlen, ahol a gyerekeket csak úgy továbbadják és nem dönthetnek saját sorsukról. Valakinél már a születésük előtt eldöntik hogy bontásra van ítélve.
Mindegyik szereplőt megkedveltem, a maguk hibái ellenére.
Connor egy kissé erőszakos fiú, aki teljesen ellenzi a bontásokat és küzd a jobb jövőért. Kiáll magáért és próbál egy jobb ember lenni.
Risa az árva kislány, aki igen talpraesett és kiválóan zongorázik.
Lev a szülei vallása miatt lett bontásra ítélve és nem is ellenzi ezt az egészet. Szívesen veti alá magát a dolognak egy „nemesebb” cél érdekében. Connor és Risa azonban ezt nem hagyja és igyekeznek őt megmenteni. Így a három gyermek sorsa összefonódik és a végére igazi barátok lesznek.
Igen, vannak hibái a szereplőknek és éppen ezért szerethetők. A nézeteik teljesen eltérőek és így több oldalról is megismerhetjük ezt a világot.
A lezárás tökéletes volt, ahogyan mindenki összefog és végre reménykednek.

Őszinte leszek, nagyon tetszett a könyv, szórakoztató volt olvasni, de vannak problémáim vele!

Először is a pozitívumokat emelném ki, amiknek köszönhetően elérte a 4.5 csillagot.

Az első ilyen dolog, ami engem már az elején nagyon megfogott, hogy több szemszögből játszódik a történet. A karakterekre majd alább külön kitérek, de a lényeg, hogy ez nagyon pörgőssé, érdekessé tette a történetet; tetszett, hogy néha a három főszereplőn kívül más-más szemszögekbe is betekintést kaptunk.

A második pozitívum a könyvvel kapcsolatban, maga az ötlet. Manapság rengeteg dísztópia vált híressé, de mindnek ugyan az a fő bonyodalma: társadalom a tinédzserek ellen! Mindnek ez az alap koncepciója. Ugyan akkor, ez a könyv tudott újat mutatni! Ne felejtsük el, hogy nem egy mai könyvről van szó, az eredeti mű 2005-ben jelent meg, de így is megállja a helyét manapság is. A téma nagyon egyedi, a bontás egy egészen új árnyalatot vet fel a dísztópiák körében. Tetszett, hogy az író valóban több szempontból is megközelítette a témát, erkölcsi, vallási szempontból is.

A harmadik pozitívum pedig a cselekményszál. Nagyon pörgősre, eseménydúsra sikerült, tényleg az utolsó betűig fenntartja a feszültséget!

Jöjjenek a negatívumok.

Nem tetszettek a karakterek. Volt bennük valami, aminek köszönhetően egészen a végéig, alig-alig sikerült megkedvelnem őket. Connor, egy dühkezelési problémákkal küzdő srác, Risa, egy állami gondozott lány, és Lev, egy makacs tized. Connorral a legfőbb problémám a meggondolatlansága volt. Olyan dolgokat tett az egész könyvön keresztül, hogy sokszor a fejemet fogtam. Nem tudok rá egyszerűen más szót használni, mint azt, hogy buta. A végére valamennyit változott a jelleme, de még így sem sikerült szimpatikussá válnia. Risa, vele csupán annyi a gondom, hogy egy óriási nagy klisé (bár manapság mi nem az?!). Egy tipikus olyan női karakter, aki minden könyvben szerepel; jószívű, higgadtan gondolkodó, külsőre nem tökéletes, de mégis szép, és valamiben nagyon tehetséges. Ilyen Risa. Néhol pedig iszonyatosan jellemtelennek éreztem. A harmadik karakter pedig Lev, akiről talán elmondható, hogy tényleg valamiféle különlegesség mutatkozik meg benne. Idegesített a világnézetével és az okoskodásával, de valahogy még is Őt találtam a legérdekesebbnek mind három karakter közül. Ja, és Ő ment keresztül a legnagyobb jellemváltozáson a könyv egésze alatt.

Az utolsó negatívum pedig nem más mint, az idióta döntések. A karakterek néha annyira meggondolatlan, annyira logikátlan döntéseket hoznak, hogy azzal teljes mértékben sikerült felhúzniuk engem.

Mégis, mindezek ellenére, kijelenthetem, hogy ez egy jó könyv! Megéri elolvasni!