Unwind (Unwind Dystology 1.) 8 csillagozás

Gyomorkavaró. Torokszorító.

A könyvet letéve csak pislogok. Életem talán (nem talán, biztos) legjobb YA kötetét fejeztem most be. Az Unwind konkrétan két vállra fektetet. Na nem a nyelvezetével ragadta meg a figyelmemet, hisz már az első lapok elolvasása után egyértelmű, hogy ifjúsági műről van szó. Annak ellenére tudtam nagyon –nagyon szeretni. Nem is a kidolgozott karakterek miatt vagyok most félkómás, mert ugyan bírtam a szereplőket és a minimális jellemfejlődés mellé kapunk itt útkeresést is, de ettől azért nem esnék hasra. Ami igazán a padlóra küldött az a mögöttes tartalom. Köszönöm az élményt!

Egy hihetetlenül jó kis történet ez, aminek megannyi rétege van. Egy könyv igazi mondanivalóval. Egy regény, ahol a szerző ma is fontos és aktuális problémákról beszél, úgymint az abortusz szabadságának kérdése, a szervátültetés témaköre és a donáció, az, az adományozás problematikája. Valós társadalmi gondokra reflektál az író. Majd ezt tovább víve filozófiai és vallási területre téved, ahol jönnek az igazi kérdések. Honnan is számit az ember embernek? A születés vagy a fogantatás a határvonal? Mi a halál? Van- e lélek, ami tovább él? Egy részünk rendelkezhet- e tudatunk vagy tudásunk egy darabjával? Ezt egészen a sejtmemória és a tanult készségek megmaradásának valóságáig fokozva… Mi is az ember? Részek összessége vagy az egész? Olyan kérdéseket vet fel az író, ami ma is vita tárgya. Aztán tovább megy a szerző és egyéb dolgok fele terel minket. A háborúk és világméretű járványok hiányában, a gyógyászat fejlődésével párhuzamosan megnőtt a születéskor várható élettartam, így megjelenik a túlnépesedés problematikája. Normál esetben a természetes szaporulat szelekciója biztosítja a megfelelő mennyiségű embert, amit a Föld még képes eltartani. Ez most megszűnik, így a bontás, mint alternatív válasz a könyv társadalmában egy kvázi logikus lépés a problémák kezelésére. Logikus, de nem feltétlenül etikus és humánus. Bár teszem fel a kérdést, létezik –e olyan megoldás, ami minden fél számára egyformán jó? Kitudja. Ezt mindenkinek magának kell eldönteni.

A könyv felépítése is zseniális. Minden fejezet elején van egy felvezető. Több esetben az adott rész egy meghökkentő és figyelemfelkeltő mondatát emeli ki a szerző, de van, hogy cikkel sokkolja olvasóit.

A történet a Második Polgárháború után zajlik, amit az abortuszkérdés miatt vívtak. Ám mivel nem igazán sikerült eldönteni a dolgot, ezért egy fura törvényt hoztak, aminek értelmében tilos a terhesség megszakítás. A gyermek 13 éves koráig védve van, viszont 13-18 kor között a szülők dönthetnek úgy, hogy bontásra ítélik, melynek során szerveiket más emberekbe ültetve lényegében az utolsó „sarokvasig” felhasználják a részeiket. Ez egy szerződés a szülő és állam között, amivel az állam tulajdonává teszik utódaikat. Nem visszavonható és tiltakozni sem lehet ellen. Ha valaki megszökik, akkor törvényszegés miatt körözni kezdik és a segítőit is megbüntetik. Persze ha a gyerek eléri a 18 éves kort, akkor önrendelkezési joga lesz tehát továbbiakban nem bontható, bár a szökés miatt még büntethető.

Cuki, nem?
Förtelem!

És itt kérem társadalomi szinten űzik az önfelmentést. Hogy saját lelkiismeretüket megnyugtassák, az emberek azt kommunikálják, hogy a bontottak új életet kapnak a bontás által, de persze ők is tisztában van vele, hogy ez bizony gyilkosság. Ám csendben örülnek neki, hogy nem velük történik az egész, hisz úgy gondolják. hogy ez olyan teher, amit valakinek viselnie kell… Megy a terelés, minden szinten. Se a felnőttek se a gyerekek nem akarnak a problémával szembesülni, így az eltűntekről nem beszélnek. Csak néhányan ellenálló van.

A bontás szerintem legszörnyűbb és nyomasztóbb aspektusa az, hogy a szülő az, aki a döntést hozza. Az az ember, aki az életet adta, így most elveszi. Egy teljesen bizarr szituációt hozva létre azáltal, hogy az öli meg a gyermeket, akinek védenie kéne az életét. Hol itt az anyai vagy apai szeretet? Hogy juthat el a szülő arra pontra, hogy feláldozza a saját vérét és önként küldi a halálba a gyermekét? Milyen világ az, ahol a jövő reménységét feláldozzuk a jelen értékeiért? Érték -e az, amit így megmenthetünk? Mit adunk fel magunkból, akkor ha mástól nem szép szóval kérünk, hanem elveszünk? Milyen világ az, ahol ilyen dolgok megtörténhetnek?

Számomra a legszörnyűbb a szerző által kreált „mese” Humphrey Dunfee története.

Az egész könyv hihetetlen NYOMASZTÓ. Nagy betűkkel háromszor aláhúzva.

A történet igazából 3 gyermeké. Connoré, aki a tizenéves kor problémáit verekedéssel oldja meg. Risáé, akinek egy hibája van, hogy állami gondozottként csak kiváló és nem különleges. És Lev-é (szerintem az övé a legszörnyűbb történet) aki tized. Ő annak született és úgy nőtt fel. Milyen eltorzult család neveli halálra és áldozatra a gyerekét? Milyen pap asszisztál ehhez? Na persze a szökés után látjuk, hogy nem olyan lelkesek ők se, de ugye a látszatot fent kell tartani… na ettől mondjuk hányni tudnék!

A történet igazából nem túl bonyolult. A-ból B-be kell eljutni a menekülés során. Mindenki a maga útját járva próbál túlélni. Hol segítve, hol akadályozva egymást. Hol együtt, hol külön. A karakterek inkább csak fel vannak skiccelve és a szokásos kliséket hozzák. Nem árnyalta túl őket a szerző. Ez alól Lev talán az egyetlen kivétel. Esetében kapunk egy kis én keresést hisz ő az, aki totálisan kiszakad a saját valóságából és úgy kell megállnia a lábán, hogy nem csak a nevét, szüleit és múltját veszíti el, hanem a teljes identitásától megfosztják, megszűnik tizednek lenni.

A cselekmény több szálon fut és a váltott szemszögnek hála rengeteg nézőpontot kapunk, így könnyen tudunk azonosulni szereplőinkkel. Velük együtt félünk és menekülünk, rettegünk és válunk teljesen bizalmatlanokká a sokkoló valóság hatására. A könyv rengeteg kérdést vet fel, de persze választ nem kapunk. A szerző nem áll senki pártjára inkább arra ösztönzi olvasóit, hogy ők hozzanak ítéletet. Mintegy felszólítva minket, hogy mindenki találja meg azt, amiben képes hinni. Ezek a kérdések eldöntendőek és nincs általános igazság, amit ráhúzhatunk. Itt semmi sem fekete vagy fehér. Nekünk kell a saját értékítéletünk szerint dönteni. Egy biztos nincsenek könnyű válaszok.