Lehet-e ​igaz a történetírás? 3 csillagozás

A történelem „általános viszonylagosságáról"
Neagu Djuvara: Lehet-e igaz a történetírás?

Melyik volt az igazi borogyinói ütközet a történész számára, akinek le kell írnia és elemeznie az eseményt a maga következményeivel? Az, amit Napóleon elképzelt, majd átélt? A Kutuzové, vagy a parancsnokságához tartozó egyik tiszté, például a Clausewitzé? Egy orosz, francia, lengyel, bajor katonáé? Az, amit a Tolsztoj utáni nemzedék képzelt el, és amit egy feltételezett megfigyelő, Bezuhoz herceg, egy alteregó mesélt el? Vagy lehet, hogy egy évszázad múlva egy történész, mondjuk Albert Vandal, aki ismerhette a kortanúk valamennyi fellelt vallomását és az esemény csaknem összes folyományáról tudomása volt, lett volna leginkább képes arra, hogy leírja és kommentálja perspektivikusan azt a borogyinói napot? Bármilyen legyen is az általa felvázolt tabló, a pillanat „megélése" másmilyen és ugyanaz maradt. Akkor hát melyik a leghitelesebb ütközet, amely Borogyinónál zajlott le 1812. szeptember 7-én?
Neaug Djuvara

>!
Koinónia, Kolozsvár, 2017
160 oldal · puhatáblás · ISBN: 9789731651767

Várólistára tette 1

Kívánságlistára tette 5


Kiemelt értékelések

Kuszma>!
Neagu Djuvara: Lehet-e igaz a történetírás?

Neagu Djuvara: Lehet-e igaz a történetírás? A történelem „általános viszonylagosságáról"

Lehet-e igaz a történetírás? – teszi fel a kérdést prof. Djuvara. Meg is válaszolja: nem. (Ez a rövidített értékelésem. De van hosszabb is.)

Djuvara – Raymond Aron nyomán – cáfolja, hogy a történelemben lenne értelme objektivitásról beszélni. Való igaz, a humántudományok nem tekinthetők olyan értelemben egzaktnak, mint amilyen mondjuk a matematika, ahol a 2x2 jellemzően 4 (bár néha 5). Hisz a történész a rendelkezésére álló úgynevezett „tények” közül önkényesen válogat, tehát tulajdonképpen azzal tesz ténnyé valamit, hogy épp azt illeszti be a maga narratívájába – például 1848. március 15-én a forradalomhoz köthető adatokat használja fel tanulmányában, nem pedig azt, hogy aznap Balta János pékmester is legurult balassagyarmati lakása lépcsőjén, holott ez utóbbi is ugyanolyan tény, mint Petőfi elhíresült szavalata a Nemzeti Múzeum kertjében*. A történészi munka tehát szükségképpen interpretáció, amiről nem leválasztható a történész sajátságos világnézete, egyénisége, szakmai tudása, aminek következtében a történészi munka egyáltalán nem tekinthető objektívnek. Djuvara javaslata erre egyfajta előremenekülés: szerinte ugyanis a történész feladata ezt a szubjektivitást elfogadni, sőt, építeni rá, és nyíltan saját intuíciójára, „poétikai” képességeire és empátiájára támaszkodva megalkotni történelmi munkáit. Ez eddig rendben is van, alapvetően egyet is értek a fejtegetéssel, leszögezve azért, hogy Djuvara helyenként halványlilán fogalmaz, és szerintem bűnös módon nem hangsúlyozza, hogy azért van fokozatosság – ha nem is lehet tökéletesen objektív a történész, de van olyan történész, aki objektívebb, mint a másik. Azt is elfelejti megemlíteni, hogy létezik történészek között szakmai konszenzus, ami megteremt egyfajta „objektív keretet” a történész számára, amin ugyan lehet módosítani, de csak alapos, nagyon alapos indokkal**.

(Amit nem értek, hogy miért használja fel ezt a kérdéskört a szerző arra, hogy odaszúrjon a determinista történészeknek a determinizmus kontra historizálás történészvitában***. Hisz ha Djuvara szerint a történészi munka úgyis csak intuíció, akkor a deterministák azon intuíciója, hogy az események alatt általános törvényszerűségeket látnak meg, semmivel sem ér kevesebbet, mint az, hogy a historizálók meg ugyanott egyéni okokból fakadó egyéni döntéseket. Legalábbis ha rigorózusan tartjuk magunkat Djuvara szemléletéhez. Ráadásul a szerző szerintem elég harmatos érvekkel próbálja cáfolni a deterministákat – arra az ellenvetésére például, hogy Hitler személyes döntései nélkül nem lett volna második világháború, az általam elképzelt determinista történész azt felelné, hogy lehet, de ha nem lett volna egy történelmi mélyáram, ami átalakította a korabeli német társadalmat, akkor azoknak eszükbe se jutott volna pont Hitlert választani. Másfelől Djuvara azzal is érvel, hogy Krisztus nélkül kereszténység se lett volna, és ez is a historizálókat támasztja alá, de hát egy agnosztikus – nem én! egy másik agnosztikus! – ezt simán visszadobná azzal, hogy Krisztus valószínűleg valóban történelmi személy, de legfontosabb forrásunk róla – az Újszövetség – csak a 4. században kanonizálódott véglegesen, következésképpen nem zárhatjuk ki, hogy bizonyos személyiségjegyei utólagos konstrukciók.)

Összegezzük tehát. Lehet-e igaz a történetírás? – kérdezi az értékelő. Meg is válaszolja: attól függ, hogy mit értünk „igaz” alatt.

* Pláne, mert ugye Petőfi nem szavalt semmit a Nemzeti Múzeumnál (bár gyakorlatilag mindenhol máshol igen), és tudomásom szerint Balta János se gurult le az ominózus lépcsőn, legalábbis a tudomány mai állása szerint. De még kiderülhet, hogy legurult. Mert ez meg a másik – hogy az újabb kutatások bármikor újabb tényeket hozhatnak be a vizsgálatba, illetve bebizonyíthatják a régi tényekről, hogy nem is annyira tények, mint azt szokás gondolni.
** Például az a történész, aki azzal kezdi el feszegetni a szakmai konszenzus határait, hogy Árpád apánk valójában egy turultojásból kelt ki, ami egy szíriuszi meteorral érkezett a Földre (mit csináljunk – ezt súgja neki a híres személyes intuíciója!), akkor nagyon gyorsan ásasson ki a régész barátaival pár turultojás-szilánkot Árpád DNS-ével.
*** A determinista történészek azt állítják, hogy a történelmi események csak a felszínt jelentik, a lényeg a „történelem mélyárama”, vagyis az események alatti rejtett mozgások és átalakulások, amelyeket gyakran általános törvényszerűségekké is rendeznek. Marx gazdaságra koncentráló, osztálytagozódást feltételező munkássága ilyen, de a legnagyobb arc a deterministák között talán Braudel. A historizálók ezzel szemben a konkrét eseményeket, az egyéneket, illetve az egyéni döntéseket látják a történelem mozgatórugóinak.

8 hozzászólás
Dénes_Gabriella>!
Neagu Djuvara: Lehet-e igaz a történetírás?

Neagu Djuvara: Lehet-e igaz a történetírás? A történelem „általános viszonylagosságáról"

Az emberek (különböző államok polgárai/szimpatizánsai) képesek egymás torkának esni, hogy például ki volt előbb jelen az erdőn túli régióban. És mindenki jön a maga kicsi sztorijaival, a másik a hűűűűűűje (lásd Weöres Sándor: Kisfiúk témáira, második egység). Vagy előrángatják az első világháborús román átállást, és mindenki savat okádva mutogat I. Ferdinándra, hogy áruló, egész Románia áruló, még szerencse, hogy mi szentek vagyunk. Miköben szakavatott történészek már rég arról értekeznek, hogy egy államfő feladata az országát megvédeni, de legalább minél kisebb veszélybe sodorni. Nagyon szép eszme a közös szívásé, de talán tovább kéne lépni, mert a szívásból csak szívás lesz.
De persze, ezt sem magyar ember tollából olvastam.
Szóval lehet-e igaz a történetírás? Lehet-e igaza I. Ferdinándnak, aki a saját országát nézte, és nem a szomszéd lelki világát tartotta fontosnak, és lehet-e igaza annak a történésznek, aki habzó szájjal arról értekezik, hogy a románok (sőt, oláhok, hogy éreztesse a megvetését) ilyen-olyan gerinctelen alakok (persze, szigorúan történészi alapossággal alátámasztva mindezt).
Érdemes átolvasni Djuvara könyvét. Talán nem akkora bumm, mint lehetne, de pár gondolatot tisztázhat.


Népszerű idézetek

TLD I>!

A megélt valóság teljes visszaadását csak úgy tudjuk elképzelni, ha a Történelem szereplője egyfajta gyorsírásos jelentést nyújtana mindarról, amit egy esemény közben gondol. Ebben az esetben az írott történelem (History as Thought) minden egyes pillanatában egybeesne a megélt történelem (History as Actuality) egy töredékével.

22.

Neagu Djuvara: Lehet-e igaz a történetírás? A történelem „általános viszonylagosságáról"


Hasonló könyvek címkék alapján

Lucian Boia: Miért más Románia?
Lucian Boia: A román kommunizmus különös története
Montesquieu: A rómaiak nagysága és hanyatlása
Tornai József: Az esztétikai nihilizmus
Lucian Boia: A Nyugat hanyatlása
E. M. Cioran: Történelem és utópia
Mircea Eliade: Képek és jelképek
Constantin Noica: De caelo
Mircea Eliade: Okkultizmus, boszorkányság és kulturális divatok
Lucian Blaga: Egy évszázad arcai