A ​skarlát betű / A hétormú ház 76% 22 csillagozás

Már néhányan írtak itt előttem részletesen Nathaniel Hawthorne eme két alkotásáról. Nos, úgy érzem, csak annyi dolgom maradt, hogy elmondjam, nekem személy szerint mit adtak a kötet regényei.

A skarlát betű számomra az egyéni erkölcs szilárdságáról szólt. Nem egy szaftos társadalmi konfliktust taglaló történelmi regény, mint amilyennek a híre, s a pocsék forgatókönyvvel kivitelezett filmadaptáció alapján gondoltam volna. Ugyanakkor a Hawthorne-nak esetleg rendelkezésére állott történelmi forrásokat nem egy lépten-nyomon megtagadó mű.

Hester Prynne igazi főhőssé vált, ahogyan gondolatban keresztül szenvedtem vele magamat a megaláztatásain. Mindenki más, -így Dimmesdale a lelkész, Bellingham kormányzó, Chillingworth doktor, etc.- társadalmi szerepének rabjává vált, amely szerepet a kitaszítástól való félelem pallosával a fejük felett tisztességesen eljátszottak. Hesterre ez a kicsinyes társadalom a legnyomorúságosabb szerepet erőltette, a perifériára szorított, megalázott vétkesét. De Hester végig hitte, hogy gyermeke tiszta szerelemből született, így foganása nem is számított bűnnek. (Már csak azt kell kiderítenie a többi, utánam következő olvasónak is, hogy ki az apa, s vajon miért nem jelentkezett jó előre… :-D) Számomra még érdekes karaktere volt a regénynek a törvénytelen gyermek, a kis Gyöngy, akit úgy fest le szavaival Hawthorne, mintha a „természet vad virága” lett volna: minden komformitást első önálló lépteitől fogva tagadott, a saját fantáziája és lelkesedése szerint barangolta be kis világát, a történet bármelyik helyszínén.

Kellőképpen kompakt kis mű, nem fárasztja le olvasóit olyan részletekbe menő pszichológiai elemzésekkel, mint A hétormú ház című, másik regényében. Az egyes szereplők jellemén, cselekedeteik mozgatórugóin még hosszan fogok elmélkedni.

A hétormú ház című regény a pontos műfaji besorolás szerint egy románc. Ha az érzelmileg telített, sablonos élethelyzeteket, vagy sztereotipikus társadalmi szereplőket felvonultató, a népszínműhöz közel álló regényeket nevezik így, akkor nem csak ez a regény nem lesz a kedvencem, hanem alapvetően minden románc kikerül a további olvasmányaim közül.

A mű Hawthorne korának társadalomkritikája. Megismerhettem belőle az arisztokrata Pyncheon család több szereplőjét: a szomorú sorsú vénkisasszonyt, Hepzibah-t, öccsét, az örökös széplélek, s egyben nagyon gyenge idegrendszerrel megvert Cliffordot, s távoli rokonukat, a mindig napsugaras természetű, talpraesett kis Phoebe-t.

Úgy sejtem, sokaknak Phoebe egészséges, teljesnek tűnő karaktere lehetett a favorit. Mégis, az ódon házban lakó idegen, az ifjú fotográfus, Holgrave lett a kedvencem. Holgrave nekem, mint 21. századi olvasónak könnyen azonosulhatóvá vált a 19. század közepére még nem általánosan jellemző kétkedő természetével, a megfigyelés és az újdonságok iránti vágyával. A fiatal fényképész pedig jó kontrasztot képzett az olyan random figurákkal szemben, mint amilyen például a nép hangját megjelenítő, a Pyncheon-ékkal történt eseményeket kívülről narráló Dixie, vagy az amúgy szerethető Venner bácsi.

Bár szereplői a népszínmű sablonjait idézték, a cselekményt kikerülő pszichológiai elemzések pedig fárasztóan hosszúak, A hétormú ház mégsem olyan rossz olvasmány. Társadalomkritika, tabló, amelyből nyilvánvalóvá válik, hogy Hawthorne szemében a szélsőségek tarthatatlanok, hogy a puritán ősei erkölcscsősz tevékenysége mellett saját, 19. századi Amerikájának kapzsisága, rosszindulata is dühítette. Hawthorne ezekben a regényeiben a társadalom veszteseivel rokonszenvezett.

A kötetben található művek stílusa nem hivalkodó, mégis könnyen gördülnek egymás után a mondatai. Erre a puritanizmusra igazán büszkék lehettek volna Nathaniel felmenői, kár volt aggodalmaskodnia azon, hogy nem az ő elképzeléseiknek megfelelő munkát választott, s ehelyett író lett. A skarlát betű a maga nemében egyedülálló, a világirodalom pótolhatatlan darabja, az önálló amerikai regényírás első műalkotásai közé tartozik. A hétormú ház csak 3,5 csillag a rétestészta nyújtottságú részei miatt. 4,25 csillagos átlagot tudok adni a kötetre.

A skarlát betű

Mint oly' sokan, én is láttam a filmet, amelyben egy tiltott szerelem története rajzolódik ki. És nekem az tetszett. Érzelmes, talán érzelgős is, de alapvetően szép és izgalmas.
Tudtam, hogy a könyv teljesen más, mint az 1995-ös adaptáció, de nem gondoltam, hogy ennyire. Mintha egy teljesen másik történet lenne. In medias res kezdés, nem vesztegeti Hawthorne az időt holmi egymásratalálással, rögtön a kőkemény valóságba csöppenünk bele. A bűn kifejtése nem érdekli, csak a bűnhődés. Mert abból van ám rendesen. A büntetést kire a közösség méri, kire saját maga. Egyik kegyetlenebb, mint a másik. És ez még egy olyan kor, amelyben nem viccelnek, ha bűnhődésről van szó. Véresen komolyan veszik. Nehéz is elképzelni, de Hawthorne segít ebben. Ha érintőlegesen, de van itt sátán és misztikum is, magától az ördögtől eredő bosszúvágy.
Nagyon tetszett. Ez így leírva nagyon keveset mond – és azt is sután, de azért igaz.

Nem is tudom, mikor, de talán ennek is gimnazista koromban tetszett meg a címe, annyira, hogy át is költöztettem a saját könyvespolcomra, hogy egyszer majd elolvasom. (Ezért is szeretem a várólistacsökkentéseket, mert sor kerül végre ezekre a különben végtelenségig halogatott könyvekre.) Aztán jó pár évvel később esett le, hogy Nathaniel nem is nő, hanem férfi.
Direkt úgy kezdtem neki, hogy nem olvastam el a fülszöveget, pedig el szoktam.

A skarlát betű történetét mintha hallottam volna már, legalábbis nem ért nagy meglepetés. Az tetszett benne, hogy pont azokkal a szereplőkkel tud együttérezni az ember, akikkel nem kellene, és azok vannak negatívnak feltüntetve, akikkel a legjobban kiszúrtak.
Illetve ismételném magam, amit az Egy tiszta nőnél is gondoltam, hogy mekkorát fordult azóta a világ, ami problémából annó egy ilyen híres regényt írtak, az manapság annyira hétköznapi, hogy fönn se akadnak rajta…

A hétormú házról aztán meg végképp semmit nem tudtam korábban (de talán ennek tetszett korábban jobban a címe). A sok negatívsággal ellentétben, amit írtak róla a többiek, nekem ez is tetszett, talán azért, mert nem kellett rajta túl sokat gondolkodni (vagy mert nem voltak előre nagy elvárásaim). Clifford hirtelen öntudatra ébredését nem értettem egyedül, az valahogy nagyon kilóg számomra a történetből.

Az viszont biztos, hogy Hawthorne-t is megjegyzem magamnak, és elő fogom még venni az írásait, ha valami könnyűre vágyom.

Amerikai regény amely az amerikaiak születéséről szól. A második amelyet a korszakból olvastam (James Fenimore Cooper: Nagy indiánkönyv) és amely az amerikai álomról, szabadságról és annak minden negatív tulajdonságairól szól.

A skarlát betű nagyon szép, szimbolikus mű amely olvasható mint a társadalmi elvárásokkal szembehelyezkedő egyének nehézségeiről is. A regény boncolgatja a kitaszítottság, vagy elrejtőzés kérdését, a két vétkező szereplő másságát spoiler

A hétormú ház-ban egy tragikus család történetét ismerhetjük meg. Ennek a regénynek akár egyik olvasta lehet az amerikai emberek elszakadása az óhazától. Gondolok itt arra, hogy mennyire nem működött már az a társadalmi berendezkedés, amelyben Hepzibah még élni akart, helyette a társadalom elvárásainak (bolt nyitás emiatt leereszkedés a társadalmi létrán) való megfelelés a kifizetődő.

Mind a két regény bővelkedik szimbolikában. Aki szereti az ilyen „rejtvényeket” annak ez a könyv egy igazi csemege!

Nagyon szépen megírt könyv, amit élvezet volt olvasni. Tetszett Hawthorne stílusa, tetszett az a világ, amit bemutatott, nagyon élvezte azt az apró sejtelmességet, ami körülvette a szereplőket és ami áthatotta mindkét regény hangulatát.

A skarlát betű miatt olvastam el, de végül a Hétormú ház (annak ellenére, hogy hosszú volt) sokkal jobban tetszett. Vártam, hogy mikor olvashatom tovább, megkedveltem a szereplőket. Összességében az idei nyár egyik legjobb olvasásélménye volt, örülök, hogy elolvastam.

Nathaniel Hawthorn: A skarlátbetű című könyvét azért akartam elolvasni, mert a Könnyű nőcske című filmnek ez a regény volt a hasonlata. Aztán amerikai kötelező olvasmány is, úgyhogy azt gondoltam biztos jó, tanulságos kis történet lesz. Antikváriumban leltem rá erre a könyvre, ami magába foglalja A skarlátbetűn túl A hétormú ház című regényt is. Most kicsit több, mint egy hónap alatt elolvastam. Merthogy nem volt valami jó, mármint amire számítottam, ahhoz képest. Mind a két regény egy „hatalmas” titok köré épül. Ami voltaképpen szinte már a legelején kitalálható. Majd azt gondolnánk, hogy ha már tulajdonképpen a titok nem is akkora titok, akkor kapunk érte cserébe valami mást, de csak hosszú, felesleges, elmélkedő, elmerengő leírásokat, amik tulajdonképpen nem kapcsolódnak szorosan a történethez. Nomindegy. Valószínűleg ennek az az oka, hogy az amerikai irodalom nem olyan gazdag, mint az európai, hiszen jó néhányszáz évvel kevesebb ideje volt, hogy felvegye a versenyt. Hawthorne nem lesz a kedvenc írom, sokkal több, sokkal jobb magyar író van, akitől szívesebben olvasok.