A ​skarlát betű 80% 941 csillagozás

„Hiába, ha valaki hosszabb időn át két arcot visel, egyet a tömeg, a másikat a maga használatára, okvetlenül összezavarodik, és maga se tudja már, hogy melyik az igazi.”

Nagyon féltem ettől a műtől.
Sok rosszat és sok jót hallottam róla.
Úgy gondoltam elolvasom, mert szeretem a kihívásokat.
És pont ezért nagyon kellemeset csalódtam.
Most már értem, hogy ki miért nem kedvelte, vagy éppen szerette.

Számomra pozitív csalódás volt, talán az egyetlen szó ami eszembe jut, hogy gyönyörű.
Úgy gondolom nem mindegy mikor olvassuk az adott könyvet, mert ehhez is kell egy hangulat, egy nyugodt időszak.
És úgy érzem most pont jókor, a megfelelő időben sikerült kezembe venni és ennek végtelenül örülök.
Nekem tetszett.

Az első olyan egyetemi kötelező olvasmány volt, ami tetszett.
Valamikor középiskolában olvastam angolul egy leegyszerűsített szövegű példányban. Akkor is tudtam, hogy jó lehet, de nem vettem rá magam (annyira azért nem érdekelt), hogy teljes terjedelmében is nekiálljak.
Most muszáj volt, de nem bántam meg. Könnyen olvasható, a nyelvezete egyszerű, a történet pedig nagyon érdekes.
Engem a közepe untatott egy kicsit (ezért a fél csillag levonás), ott néha küzdöttem, mert nem igazán vonzott a folytatás, de a végén aztán újra beindultak az események.
Ajánlom mindenkinek, mert elgondolkodtat, művel, de közben élvezhető is.

    Gyerekkoromból egy kosztümös, édesen bús romantikus tévéfilmsorozatra emlékeztem, a könyvben meg egy nagyon sokrétű történetre leltem, bizonyos tekintetben kifejezetten izgalmas pszichodrámára. Három főszereplő van, vagyis négy, sőt, még további egy, ha hozzászámoljuk azt a korszakot, azt a miliőt, ahol éppen Új-Anglia tartott társadalmilag, vallásilag, misztikumban. Bármelyik fontos tengely felől közelítjük az esetet (az írtó hosszú bevezető szerint – amely ismerete nem feltétlenül szükséges a cselekmény megértéséhez – egy talált szövetdarabból kinyomozott-kitalált legendás asszony kálváriája), más-más értelmet nyer, és talán ez az oka, hogy időről-időre újabb filmfeldolgozás próbálja közzétenni az aktuális és időtálló mondanivalót. Izgultam, na.
    Az egyes számú főszereplő Hester Prynne, a megesett asszony, gyönyörű és szinte férfimódra létező, simán lehetne boszorkány(nak kiáltott). Megbélyegzik, de elsőre el nem veszejtik, ott lebeg azonban, hogy bármikor tehet olyasmit, ami kiverné a városka népében a biztosítékot, és egyszerűen megkövezik például (az a pellengér jelenet pl hátborzongató). A kettes számú Dimmesdale tiszteletes. Tudni lehet, miféle titok hordozója, folyton el akarja magát árulni, sőt, időről időre meg is teszi. A gyülekezet azonban nem akarja azt érteni, amit hall. De ha egyszer mégis? Esetleg elkergetik, megégetik, vagy valami hasonló történik, ami akkoriban szokásos volt. És van a kislány, az ártatlanul cserfes, a nagy igazságok, a kisejlő titkok kimondója, szerencsére nem igen figyel rá senki. A bűn gyermeke, még az is megeshet, hogy tényleg elveszik az anyjától.
    És a csúcs konspirátor, a fő méregkeverő Roger Chillingworth, a legtöbb (láthatatlan) szál mozgatója. Az egyiket ráveszi, hogy hazudjon a hazugságról, a másik bizalmába férkőzik, hogy – testi és lelki – befolyása alatt csepegtethesse a büntetést, lényegében mindannyiójuknak, bele értve saját magát is . És várakozik, abban a bizonyosságban, hogy az idő neki dolgozik …
    Na, ennek aztán tényleg nem lehet jó vége, nem is lett.

A könyvet félretettem amikor rendszereztem tavaly a könyvtáramat , fogalmam sem volt, hogy olvastam-e vagy sem , 30-35 év távlatából már nehéz visszaemlékezni rá. Kihívást is láttam hozzá, így elkezdtem.
Hát ez egy házasságtörő asszonyról szól, akit a közösség megbélyegzett , és ruháján ennek jelét is viselnie kellett.
Szabadon visszatérhetett volna szülőföldjére, vagy bármely más európai országba, ahol múltját maga mögött hagyva új életet kezdhetett volna, de maradt.
Segített minden bajba jutottnak, de ha egy házban újra felragyogott a nap, már ott sem volt.
Nevelte kissé különös, vadóc kislányát.
A miértekre a magyarázat a végén , egy kicsit vontatott időnként, de változatosságot hozott az olvasásaimba.

Na, hát végre erre is sor került. Na igen, a bevezető engem sem hozott lázba, de utólag megbocsátottam. Mondjuk akkor lett volna értelme, ha csakugyan több elbeszélés sorakozik a könyvben egymás mellett, és akkor – talán – van értelme egy ilyen bevezetőnek, amiben az író leírja, hol kell keresni a történetek ihletforrását. Itt ezt talán valóban megspórolhatta volna, de sebaj.
A rövidke regény maga viszont végig lekötötte a figyelmemet. Mindent éppen jól eltaláltnak éreztem: a lelki folyamatok leírását, az emberek interakcióit, a szimbólumok használatát. A szereplők is ahhoz kellően érdekesre sikerültek, hogy fenntartsák az érdeklődést. Amíg nem értem el kb. a könyv feléig, azt hittem, hogy a könyv tragikus szereplője Hester lesz, de rá kellett jönnöm, hogy kétségtelen megbélyegzettsége ellenére nem az ő sorsa a legtragikusabb spoiler, hanem a bűntársé spoiler, és főleg a harmadiké: spoiler spoiler
Ugyanakkor, – elnézést puritán moly-társaimtól, és azoktól, akik szimpatizáltak Hester potenciálisan élethosszig tartó megbélyegzésével – de újra és újra eszembe jutott, és másra sem tudtam gondolni, mint hogy mennyire távol esik a könyv puritánjainak hozzáállása – mind a tartós megbélyegzése és ugyanakkor vélhető álszentsége is – a keresztény tanítástól a bűnről és bűnhődésről. És – és ezúttal elnézést kérek nem puritán protestáns moly-társaimtól is az elkövetkezőkért – mennyivel jobbnak érzem a sokszor kárhoztatott katolikus hozzáállást (tudjátok, bűnbánat --> gyónás --> feloldozás, jóvátétel). Persze, a regény arról is szól, hogy a bűntudat milyen üdvös hatást is kifejthet az emberekben, de akkor is. Meg mindamellett, hogy a keresztény tanítástól távol esik a városlakók hozzáállása, nagyon hiteles, és e téren talán aggasztóan kevéssé különbözünk tőlük (botrányokra éhezés, megbocsátani nem tudás, kirekesztésre való hajlam, más szemében a szálka észrevételével együtt járó gerenda-vakság, stb.), ami nem vonja kétségbe a fenti megjegyzéseimet a keresztény tanításról, csak azt mutatja, általában milyen sajnálatosan messze vagyunk mi ettől a gyakorlatban.
Végezetül fogadjátok sok szeretettel a 103. zsoltár vonatkozó részét:
„Az Úr irgalmas és könyörületes, szelíd a haragban és gazdag az irgalomban.
Nem perel untalan, haragja nem tart örökké.
Nem bűneik szerint bánik velünk, és nem vétkeink szerint fizet vissza.
Mert amilyen magas az ég a föld felett, olyan nagy irgalma az igazak iránt.
Amilyen távol van napkelet napnyugattól, olyan messze veti el tőlünk bűneinket.
Ahogy az apa megkönyörül fiain, úgy könyörül az Úr azokon, akik őt félik.” (Zsol 103, 8-13)

Olyan ez a regény, mint egy darab parázs, melyben az egykori puritánok gyűlölködő képmutatása és ostobasága izzik. Hawthorne – aki maga is puritán ősök ivadéka – holta napjáig hadakozott keserves örökségével, s két nagy regényében – ebben, és A hétormú házban – próbált vele leszámolni. S azt kell mondanom, a puritánok gusztustalanságáról kevesen írtak leleplezőbb erővel, mint Hawthorne ebben a kegyes szavakkal felcicomázott történetben.

Én a Bálint György-féle fordítást olvastam; és nem volt vele semmi bajom.*

A regény három főszereplője közül Hester Prynne minden feministák ősanyja: szilárd jellemű fiatal nő. Dimmesdale tiszteletes szintén szimpla figura – Csernus dokitól kölcsönzött kifejezéssel élve: szánalmas puhapöcs. A harmadik alak viszont rendkívül izgalmas, megkockáztatom: a mai olvasó számára majdnem a regény tényleges központi alakja: ez Chillingworth. spoiler

A regény talán legdrámaibb epizódja a XIV. fejezet, ahol Hester könyörületet kér Chillingworth-től spoiler. Itt érdekes jelenetet képzeltem el: vajon milyen párbeszéd folyhatott volna Zoszima sztarec és Chillingworth – egy ortodox szerzetes, és egy bosszúszomjas, a predesztináció csapdájában vergődő puritán – között? Gondolatkísérletnek nem éppen utolsó…

Számomra ez a történet ma is eleven: remekül mutatja be a társadalomból való kitaszítottság kínjait, és a vallási fundamentalizmus gyilkos természetét. S manapság, mikor Amerikában úgy potyognak az újdonsült szerzők a kreatívírás-tanfolyamokról, mint tetvek a baka gatyájából, ha kirázza, érdemes visszaemlékezni azokra a valódi régi írókra – eme, már-már túlburjánzó irodalom kezdeti időiből –, akik nem locsogtak, hanem mondtak is valamit…

* Egy fordítási hibát találtam mindössze: Bálint György a szabott időre szegődött fehér rabszolgákat (volt ilyen is a XVII. században az amerikai gyarmatokon; ráadásul nemcsak Délen, hanem Északon is) jobbágyinasnak fordította.

Nem értem magamat, hogyan maradhatott ki ez a könyv eleddig az olvasmányaim közül. Sokszor gondoltam rá, valamikor, a gyerekkoromból rémlik egy kosztümös film, hallottam a címét is, nagyjából tudtam, hogy mit jelent az A betű, de innen tovább sohasem merészkedtem.
Most, a nyaralásom során visszatértem az évekkel ezelőtt felfedezett nyitott könyvespolchoz Balatonudvari-Fövenyesen.
Éreztem a jelet, hogy na most, most megpróbálom elolvasni.
Félelmem erős volt ugyan az irányban, hogy tömény romantika, meg nyálas történet.
Kevés alkalommal csalódtam ekkorát olvasmányban, mint most.
Egyszerűen nem tudtam letenni, csak olvastam és olvastam. (Lám, mire jó a nyaralás egy Molynak)
Egyedül a befejezést tartottam nyitottnak, amúgy mindennel meg voltam elégedve.
Sokszor éledt bennem újjá a rettegés, hogy valami baja esik Gyöngynek, de a jó sors mindig a helyére tett mindent.
Vissza akartam tenni olvasás után a könyvszekrénybe, hogy mást is érhessen ez a boldogság, de önző lettem, és magammal hoztam.

Az ezt megelőző lendületes könyvélményem után rettentő nehezen akaródzott az 1600-as évek gyarmati Amerikáról és erkölcsi témákról olvasni. Miután a 60 oldalas, unalmasnak tűnő prológust egy lendülettel, lelkiismeretfurdalás nélkül átlapoztam, saját meglepetésemre elég hamar sikerült elmerülni a történetben.
A főszereplő, Hester helyzetét olvasva először hálát éreztem, mennyire jó, hogy nem egy olyan korba születtem, ahol ennyire bele lehet szólni egy közösség tagjainak az életébe. Élni és élni hagyni, alapvetően ezt vallom. Azonban valójában nem Hester vezekléséről szól a történet, hiszen ő óriási lelki fölénnyel és elfogadással viselte a törvényileg kiszabott billogot. A könyv két pólusát a két ellentétes férfi karakter, Dimmesdale tiszteletes lelkiismereti gyötrődése és Roger Chillingworth, a megcsalt férj koromfekete bosszúvágya adja.
A könyv üzenete számomra, hogy állj elfogadással és megbékéléssel magad és a helyzeted iránt – ahogy Hester is tette –, így lehet egyedül kiegyensúlyozott jövőd. Folyamatos bűntudattal vagy méreggel boldogtalanságra ítélteted magad. Illetve eljön az idő, amikor nem tartozunk már senkinek, csak önmagunknak a megbocsátással.

Én úgy féltem ettől, mint a tűztől, főleg a bevezető után, mert nem tudtam, hogy van-e kedvem ehhez a cikornyás stílushoz, meg ehhez a szenteskedő szépelgéshez, ami a korszak jellemzője (mind a könyv születéséé, mind a történelmi időé). Az történt, hogy gyakorlatilag nem tudtam letenni, egész nap ezt olvastam, nagyon izgultam, nagyon megszerettem Hestert, Pearlt, mást nem, és még egy kedves fiúismerősömről is kiderült közben, hogy nagy Hester-rajongó, csak még nem tudtam vele megbeszélni.

Többet vártam ettől a könyvtől. A Könnyú nőcske című filmben hallottam újra erről a könyvről, és végül több kihívásomhoz is jó, így elolvastam. Az eleje nagyon unalmas volt, az utolsó 10 oldal volt talán jó. Sajnos csalódás volt.