A ​zuhanás sokkja 85% 159 csillagozás

Világszerte minden száz emberből egy szkizofréniával él. Ez Magyarországon ugyebár ~100 000, Budapesten ~20 000 embert jelent.
Ezekhez a nem elhanyagolható számadatokhoz képest elég kevés ember van (tapasztalataim szerint) akár csak nagy vonalakban is tisztában azzal, hogy mi is ez a betegség, milyen is egy szkizofréniával élő ember, meg egyáltalán, mihez lehet kezdeni ezzel az egész problémával.
Ami valószínűleg elég nagy baj, mert ugye az ismeretlen dolgok általában inkább elutasítást, félelmet, indokolatlan ellenérzéseket keltenek – márpedig eléggé nem jó ilyen nagy csomó emberről nem venni tudomást, rettegni tőlük, vagy (ha elég messze vannak tőlünk, pl. egy könyv lapjain) némi borzongással fűszerezett hamis romantikával voyeurködni a partvonalról.

Ezen a helyzeten javíthatna ez a kis könyvecske. Ami nem egy kalandos-cselekményes olvasmány, nincs benne szerelmi szál, az időben ide-oda-amoda ugráló cselekmény meg a narrátor egyedi gondolatmenetei miatt talán még olvasni se könnyű. De nagyon okosan, kedvesen, érzékenyen, néha viccesen, roppant együtt érzően és (amennyire egy személyesen nem érintett valakitől ez kitelhet) elég hitelesen mutatja be, mi is ez a betegség (vagy mi a csuda), milyen vele együtt élni, mit jelent a családtagoknak, hogy telik egy nap egy pszichiátriai osztályon vagy egy közösségi centrumban. A főszereplője pedig egy kifejezetten kedves és szerethető srác, akivel talán még össze is barátkoznánk, ha éppen a szomszéd lakásba költözne.

Szóval nem lenne baj, ha minél több ember olvasná ezt a könyvet…

Ha csak egyetlen szóval kellene jellemeznem Nathan Filer könyvét, A zuhanás sokkját, az az öntörvényű lenne. Mert hihetetlenül öntörvényű az, ahogy a fiatal író ehhez a kényes témához nyúl, és az is, ahogy azt előadja a skizofréniával küzdő narrátor, Matthew Homes. Már sokan és sokféleképpen nyúltak a mentális betegségek témaköréhez, így viszonylag nehéz egy hihető, befogadható és újnak ható történetet lerakni az asztalra, de az elsőkönyves angol írónak sikerült – ezzel a regényével nyerte el többek között a hosszú múltra visszatekintő Costa-díjat is. Filer nem csoda, hogy otthonosan mozog ezen a területen, ugyanis a könyv megírása előtt, tizenkét évig dolgozott egy pszichiátriai intézetben, míg az egyre nagyobb forráskivonások és a rossz döntések miatti dühében meg nem írta ezt a művet.

A Scolar Kiadó által megjelentett kötet már önmagában is elég pofás: tele tipográfiai trükkökkel, különféle betűtípusokkal szedett szövegekkel, rajzokkal és a lapok szélén pörgethető kollázzsal. A brit szerző magabiztosan bánik a témával, és figyelemfelkeltő módon már az elején megtudjuk azt, hogy Matthew kilenc éves korában valamilyen homályos módon a szintén mentális beteg bátyja, a Down-szindrómás Simon, halálát okozta – de hogy mi módon, sokáig rejtély marad. Mint ahogy elsőre az sem világos, hogy mi lehet a narrátorunk problémája. Első blikkre nem tűnik „bolondnak”, inkább egy szokványos, lázadó kamasznak (a könyvben szereplő szöveget tizenkilenc éves korában írja), aki valamiért mégis a pszichiátriára került.

A történet előrehaladtával (ide-oda ugrálunk az időben – Matthew kénye-kedvére bízva) azonban egyre jobban feltárul előttünk az a könyv jelen idejét tíz évvel megelőző tragikus nyár, a fiú szüleihez és egyetlen barátjához való viszonya, a javarészt kezeletlen otthoni és iskolai problémák, valamint a betegség és az általa kiváltott téveszme elhatalmasodásának története is. Matthew ugyanis egy iskolai előadás után, mikor is kifejtik, hogy minden élőlény, más, korábban élt dolgok anyagából áll, elkezdi úgy érezni, hogy mindenütt, mindenben és mindenkiben ott látja szeretett bátyját, Simont, ami neki hihetetlenül természetes, környezetének viszont egyre nagyobb probléma.

Különféle elmezavarokról sokféle tónusban lehet írni; Filer a humortól kezdve, a száraz realizmuson át a tragikumig bemutat szinte minden létező érzelmet, amivel lehet egy ilyen betegségre tekinteni. Számomra külön megsüvegelendő, hogy nem mutat túl idilli képet, nem próbálja azt sugallni, hogy egy skizofrén tökéletesen ugyanolyan, mint egy átlagember, nem sejteti azt, hogy olyan teljes életet élhetnek, mint bárki más, és egyáltalán nem lebeg sem egy bájos rózsaszín ködben, sem egy lehangoló mélyszürkében – mindvégig ott pulzál a kettő között, ami A zuhanás sokkjának egy sajátos, külön dinamikát ad.

Összességében tetszett a fiatal angol kötete; mind a csípős humora, mind az egyes apró, emlékezetes történései, a rafinált szerkesztésmódja, egy skizofrén gondolatainak és érzéseinek első személyű ábrázolásmódja, a magyartól gyökeresen eltérő angol kórházi ellátás bemutatása és az apróbb tipográfiai trükkök egyaránt. Ez azért is nagy szó, mert általában taszítanak a YA regények (kamaszoknak és fiatal felnőtteknek szóló művek). Remélhetőleg Filer a jövőben is ír még hasonló színvonalú alkotásokat.

Valahogy úgy fogja meg a skizofrénia témáját, hogy nem telepszik rá az olvasóra, nem nyomja el, nem vonja annyira mélyen bele. A bánat és fajdalom ugyan végigkíséri a lapokat, de azért van benne egyfajta szarkazmus és cinizmus is. A történet elmesélője, Matthew tudatában van saját félresiklott, üres napjainak. Messziről tapogatózva, lassan közelítve tesszük meg a köröket vele, vissza ahhoz a naphoz, ami megváltoztatta az életét. Nem azt akarja, hogy sajnáljuk, inkább csak talán azt, hogy megértsük őt.

Kedveseim, óvatosan járjatok a múltban. Legjobb először csak egy-egy rövidke időt töltögetni benne. Amolyan jelzésértékűen ide-oda húzogatni belőle -egy vonalat, mert aki nem ura a jelennek, az elvész egy tragikus időszak bonyolult atomkomplexumában, ahol nincs én, meg te, meg ő, csak a zuhanás sokkja, a vér a térden és a gyorsan elmúló örökkévaló fájdalom. Legjobb, ha csöndben olvasol, míg ő ír és rajzol. Nem lesz könnyű, mert az ilyen dolgok sohasem azok. Figyeled, amíg Matthew beleírja magam a saját történetébe, és belülről meséli el. Ahogyan azt ő és a kórsága megtapasztalta és tapasztalja azóta is. A látókör más, a gondolatok körbeforognak (agyalok, agyalok, agyalok, agyalok, agyalok), a rajz képkockái az elmében születnek lassan. Figyelj! Szerencsére neked nem kell átélned. Lehetsz ártatlan megfigyelő.
Az ilyen könyvek miatt szeretek olvasni.

Nagyon kíváncsi voltam Matt életére, ahogy bemutatja a testvéréhez fűzödő viszonyát, aki sajnos meghalt.
Nem éppen a megfelelő periódusomban olvastam ezt a könyvet, de eleinte nem tudtam, hogy a halálról is fog szólni, illetve az elengedésről. Volt, hogy emiatt kellett abbahagynom, és lélegzetvételhez jutnom. Bár ez nem von le az értékéből, hiszen én kerültem ilyan élethelyzetbe.
Néhol elég nyomasztó volt azonban a könyv.

Nagyon nehéz hozzákezdenem és összegeznem, milyen benyomást gyakorolt rám ez a könyv, és mi is róla a véleményem. Sajnos azon emberek csoportjába tartozom, akik nem tudják helyén kezelni a mentális betegségeket, vagy a fogyatékosságokat. Ezt persze nem úgy kell érteni, hogy elfordítom a fejem, vagy épp ellenkezőleg, nagyon is megbámulom ha szembetalálkozom a helyzettel, nem érzek félelmet, vagy undort, épp csak lefagyok. Rettentően megvisel és olyan szélsőségesen fájdalmas érzéseket vált ki belőlem, ami az esetemben akár indokolatlannak is tekinthető.* Az élet furcsa fintora azonban, hogy bármennyire igyekszem menekülni a témától, annál inkább az utamba sodorja. Így volt ez ezzel a könyvvel is, amit egy fogadásnak és a véletlennek köszönhetek.

A főhősünk Matt, skizofrén. A betegség egészen gyerekkora óta ott lappang benne, olykor-olykor egyre erőszakosabban teret követelve magának. Mattnek öröklött hajlama is van, azonban bátyja, a Down-szindrómás Simon spoiler halála az, ami katalizátorként hat a betegségére.
Nathan Filer megdöbbentő őszinteséggel és hitelességgel veti papírra Matt érzéseit, emlékeit, frusztrációit és betegségét. Végigkíséri őt egy közel tíz évig tartó, többnyire magányos, hol önmarcangoló, hol a szürke hétköznapok megteremtésén igyekvő úton. Mi pedig ezekből az önvallomás és emlék mozaikokból rakjuk össze a két srác és családjuk történetét, ami néha nyomasztó, néha szívet tépően fájdalmas, néha pedig tocsog az iróniában és a szarkazmusban, amitől két kétségbeesett hallucináció és lelki gyötrődés között az ember felhorkant a röhögéstől. De Matt és Simon mellett számtalan sérült lélek bolyong még a könyv lapjain. Apró kis hangyák, a maguk fájdalmas világában, akik a zuhanás örök, véget nem érő pillanatában élnek.

Összességében azonban, ahogy becsuktam a könyvet és valahonnan egy mélységes mély kút aljáról pislogtam magam elé üveges tekintettel, nem a sötétséget láttam. Az örökké visszatérő hullámvölgyek és az alattomos kígyó ellenére, ami egyre inkább körbeöleli Mattet, valami felszabadító és kellemes érzés fogott el. Ez pedig egyértelműen az író érdeme, akinek karakterei élő, emberi figurák, épp ezért nagy levegőt véve keresik a kiutat, ami a megbékélésen és az elengedésen alapszik.

Ui.: A kiadás szép és ötletes, főleg a rajzolt animációval a margón, amin, ha gyorsan pörgetjük a lapokat egy vándorló kis hangyóca jelenik meg. ˙(Már ha gond nélkül tudjuk pörgetni a lapokat és nem törik le az ujjunk az indokolatlanul nehéz és kemény papírtól.)

*Ide csak azért tettem csillagot, mert eszembe jutott, hogyan reagálna Matt, vagy egy hozzá hasonló ember: https://moly.hu/idezetek/1117547 A hangsúly az utolsó előtti mondaton van. :D

Minél jobban tetszik egy könyv, annál nehezebben írok róla értékelést. Nem ütöm a könyv szintjét, nem akarom elrontani az élményt.
Ez most olyan érzés, mintha a borítón és a lapszéleken mászkáló hangyák rajtam mászkálnának. Olvasás közben is voltak ilyen pillanatok, de most, ahogy próbálok visszaemlékezni, még jobban érzem. Úgy érzem, olyan értékelést kellene írnom, hogy átadjam ezt az érzést. Nem fog sikerülni. Inkább olvassátok el a könyvet.
A lányomnak vettem meg ezt a könyvet ballagásra, aztán én olvastam el hamarabb, mert kellett még egy sárga borítós könyv egy kihívásra. Néha így találnak meg a legjobb könyvek.
Vannak gyerekek, akik nem kapnak elég figyelmet, mert valaki más, akinek több szüksége van rá, elszippantja előlük. Aztán, mikor a helyzet úgy hozza, hogy övék a figyelem, nem tudnak megbírkózni vele.
Figyeljünk jobban!

Egyre többször veszem észre, hogy minél jobban tetszik egy könyv, annál nehezebben írok hozzá értékelést. Van, hogy nem találom a megfelelő szavakat, van olyan is, hogy simán csak nincs kedvem hozzáfogni egy értékeléshez, de néha olyan is van, hogy nem tudok semmi értelmeset írni. Na ez most ilyen.
Ez egy nagyszerű könyv. Határozottan újraolvasni való. Nagyon szerettem és meghatott, néha valóságos fájdalmat okozott.
És ha még nem írtam volna le korábban, hát most leírom: annyira jók ezek a Scolar Young Adult-ok! Még csak egy párat olvastam közülük, de mind lenyűgözött. Olyan könyvek, amiket szerintem nem csak a fiataloknak kellene olvasni.
És még annyit, hogy számomra nagyon tetszetősre sikeredett maga a könyv is, a hangyák különlegessé teszik kívül-belül.

Nem számítottam ilyen mély könyvre, sőt arra se, hogy ennyire meg tud érinteni. Nagyon sok apró (vagy talán kevésbé apró) problémáról szólt, így együtt pedig valami teljesen mást adott ki. Olyan érzés volt, mintha velem is megtörténhetne ez az egész, mégis volt benne egy pici szürrealitás a leírásokban.
Lehet ezek után a többi Scolar könyvre is ráfanyalodok.

Az ebben a sorozatban megjelent könyveknek megvan az a maguk komolysága, és mégis a kamaszok nyelvén szólal meg. Ez a könyv kemény volt és ütött. Egyedül a trágár beszéd nem tetszett, azt nem igazán tolerálom könyvben, akkor sem, ha nem öncélú, hanem passzol a karakterhez.
Ajánlanám elolvasni tizenéveseknek is, amúgy is nekik íródott, bár azt is tudom, hogyha nekem ezt bárki ajánlja tinédzserként, én biztos befordulok a könyvtől.