Gyerekkor 6 csillagozás

Nathalie Sarraute: Gyerekkor

Nathalie Sarraute gyermekkorát ingázva töltötte Franciaország és Oroszország között, míg végül 1909-ben családja véglegesen le nem telepedett Párizsban. Az írónő gyermekkorára emlékezik vissza, mindezt belső monológban teszi. A történet előrehaladásával egy belső hang folyamatosan vitatkozik, érvel és kétségbe vonja az írónő kijelentéseit. Ezt a könyv kiadója ironikus kritikai önelemzésnek mondja.

A következő kiadói sorozatban jelent meg: Magvető Világkönyvtár Magvető

>!
Magvető, Budapest, 1986
272 oldal · ISBN: 9631406172 · Fordította: Pór Judit

Enciklopédia 5

Helyszínek népszerűség szerint

Párizs · Néva · Ivanovo


Most olvassa 1

Várólistára tette 10

Kívánságlistára tette 3


Kiemelt értékelések

SignorFormica>!
Nathalie Sarraute: Gyerekkor

Debussy finom szövésű zongoraműveit idéző regény a gyerekkorról, ahogyan lágy fényekben ázó képeivel töredékekből építi fel a boldog békeidők utolsó éveit. Impresszionisztikus jelenetekben mutatja meg, ahogy a gyermek kislány a külvilág figuráival benépesíti lelkének intim tereit. Nincsenek nagy történetek itt. Helyettük mély, emberi és érzelmi nyomok remegnek az emlékezet puha vattáiban valahol a kislány lelkének legmélyén. Az anya, az apa és a mostohaanya háromszögében vibráló érzelmi feszültségben a helyét kereső gyermeki lélek fotográfiáit látjuk. A nyelv hálóira csipeszelt, még nedves, friss képeket. Az írás örömét az emlékezés lábainál heverve Oroszország és Franciaország szűrt fényeiben.
A regény hirtelen ér véget a világháború távoli háttere előtt, mert az emlékező nő nem akar tovább emlékezni: mert a gyermekkor intim horizontját később felváltották a felnőttlét zsúfolt, ráomló gigászi terei..


Népszerű idézetek

Nazanszkij >!

Nagynéném nagyon világos kék-fehér szobájában a fésülködőasztalon mindenféle kis üveg áll. Parfüm van bennük, kölnivíz. Az egyik üres, nagynéném ki akarja dobni, de én megelőzöm… – Ne dobd el, légy szíves, add nekem…
Most itt vagyunk kettesben a szobámban, az üveg meg én. Óvatosan forgatom ide-oda, hogy jobban lássam lekerekített vonalait, sima felületeit, sokszögűre csiszolt tojásdad dugóját… Azon kezdjük, hogy levesszük rólad, ami elcsúfít… először is ezt a csúnya szalagot, amit a nyakadra kötöttek… és aztán ezt a vastag sárga és fényes címkét itt elöl… megfogom a sarkát és húzom… könnyen lejön, csak a helyén ott marad egy fehéres, száraz és kemény papírréteg, azt megpuhítom a vizeskannába mártott rongyocskával vagy vattadarabbal, és le is válik vékony csíkokban, amelyek összepöndörödnek az ujjaim alatt… de teljesen azért nem jön le, marad egy vékony hártya rajta, azt késsel kell levakarni, de óvatosan, hogy az üveg meg ne karcolódjon… Most hát megszabadult az üveg mindentől, ami elrútította, meztelen, szépítkezésre kész. Vizet csorgatok bele, jól kirázom belőle, hogy nyoma se maradjon annak, ami valaha volt benne, meg is szappanozom, leöblítem mosdótálban. Aztán megtörlöm a törülközőmmel, és ha már teljesen száraz, kifényesítem a takaróm csücskével vagy valamelyik gyapjú ruhadarabommal. Csak akkor tündöklik fel teljes makulátlanságában… Az ablak felé tartom, hogy bemutassam a fénynek, kiviszem a kertbe, hogy szikrázzon a napon… este a lámpa fényében bámulom… Nem fenyeget veszély bennünket, senki sem veszi el tőlem, Lolát csak a babái érdeklik, Petya közömbös tekintettel nézi.
Most már van nekem több is, különbözők, de mindegyik gyönyörű a maga módján.
A kandallómon sorakozik a gyűjtemény, amelyhez rajtam kívül senki se nyúlhat – ezt megígérték.
Ha magammal viszem valamelyiket, becsomagolom, nem akarom, hogy léha tekintet vagy szó illethesse.

33–34. oldal, (Magvető, 1986)

Kapcsolódó szócikkek: parfüm
3 hozzászólás
betarix>!

– Valószínűleg rosszul fejezte ki magát. Nyilván azt akarta mondani, hogy: ha egy gyerek szereti az édesanyját, nem hasonlítja soha senkihez.
– Ez az: ha egy gyerek szereti az édesanyját, nem figyeli, eszébe se jut maglatolni…
– És alighanem az is bosszantotta, hogy te kiráncigáltad onnan, ahol volt… kívülről, felülről, és belökted a többi ember közé, oda, ahol összehasonlításokat tesznek, rangsorolnak, kijelölik a helyeket… ő nem mérte össze magát senkivel, nem akart helyet sehol.

Nazanszkij >!

A szomorú házakkal szegélyezett kicsi utcák, a Loing utca, a Lunain utca, a Marguerin utca…

– Pedig ha most hallod, olyan bájos nevek…

– Ha feszülten figyelek, hogy kifogjam azt a finom, könnyed hangzást, amit bizonyára a turista hall belőlük. Vagy akinek szerencséje volt, mint később hallottam, mesélték, és megtalálta ezekben a kicsi utcákban azt a tartózkodó, már-már gyöngéd jóindulatot, amit énrám a Flatters utca vagy a Berthollet utca árasztott.
De ha úgy találkozom ezekkel a nevekkel, hogy Lunain, Loing, Marguerin, mint akkor, nyomban megint megtelnek, akárcsak a kis utcák, a silányság, a vértelenség hangulatával… Úgy rémlik, az élettelen homlokzatok menedékében, a sötét ablakok mögött, a homályos kis ketrecekben alig-élő emberek neszeznek óvatosan, alig mozdulva…
Végigfutok a házak mellett, bemegyek az egyik kapu alá, amely olyan, mint a többi, áthaladok a veszedelmes helyen, ahol a házmesterné, akitől még a felnőttek is tartanak, félrehúzza a szürkés színű függönye sarkát, és jól megnéz… letörlöm a lábam a lábtörlőn, óvatosan kinyitom a szárnyas üvegajtót, amilyen gyorsan csak tudok, felkapaszkodom a viasszal felkent lépcsőn a másodikra… vagy ez a harmadik volna? Becsengetek, kifutnak, ajtót nyitnak… – Gyere, itt vannak.
A gyerekszobában szabadságot, gondtalanságot árasztanak a tárgyak, a törött játékok, a viharvert bútorok, csak szórakozni akarnak, az ágyak, a heverők csak arra várnak, hogy levessük magunkat rájuk… nevetve, sikongatva… de azért nem nagyon hangosan… – Kicsit csendesebben, legyetek szívesek, gyerekeim… – Résnyire nyílik az ajtó, tiszta fehér szobát, fogorvosszéket látni… – Csöndesedjetek meg egy kicsit, betegek vannak nálam… – Madame Pereverzev hosszú fehér köpenyben van, a kezében fényes fém szerszám, az arca tökéletesen kerek és tökéletesen rózsaszín, és az orra olyan pisze, hogy azt mondják, és ezen ő is nevet, hogy az orrán keresztül el lehet olvasni a fejében a gondolatokat. Lányának, Tányának, pontosan ugyanilyen az orra… mintha az ártatlansága, a huncutsága kerekítené, tágítaná így az orrlikát, cakkozná a felsőajkát… Bátyjának, aki egy-két évvel idősebb nálunk, csak a nevére emlékszem: Borisz, meg a féktelen, eszeveszett nevetésére, amit ránk is átragasztott, és amit a zajongási tilalom táplált és erősített, s pukkadásig telt, veszélyes és kéjes robbanásokkal fenyegető csöndek szakítottak meg.
Néha kinyílik egy másik ajtó is, megjelenik Pereverzev úr vékony és sötét alakja… de most összekeveredik bennem az arca a Csehovéval, csíptetője egy kicsit kajlán áll az orrán, a fekete zsinór az arcára lóg, elgondolkodó, kicsit szomorú az arca, azt mondja szelíden és halkan: – Sss, sss, gyerekek, gyerekek, hagyjatok már dolgozni!

119–121. oldal, (Magvető, 1986)

Kapcsolódó szócikkek: Anton Pavlovics Csehov
Nazanszkij >!

… a kert… a végében a liget a magas fákkal, ahova játszani járunk Lolával, a fiatalabbik unokanővéremmel, a velem egykorúval, Petya bátyjával és a szomszéd gyerekekkel, barátainkkal… A hüvelykujjunkkal meg a mutatóujjunkkal összenyomjuk valami nem tudom milyen növény sárgás és üres hüvelytermését, mert szeretjük hallani a pukkanását, két összeszorított hüvelykujjunk közé fogunk kisimítva egy éles fűszálat, és belefújunk, hogy fütyüljön… Fejemen hosszú fehér muszlinfátyol, amit a nyanya font százszorszépkoszorú fog össze, kezemben sima, még kicsit nedves, zöldes pálca, melyből a frissen hántott fa illata árad, úgy vezetem a menetet, amely egy nagy, lapos, fekete görögdinnyemagot visz elültetni. Kis dobozban nyugszik, mohaágyon… betesszük a földbe a kertész útmutatásai szerint, meg is öntözzük a kis gyereklocsolónkkal, és hadonászok a föld felett a varázspálcámmal, és varázsigét mondok, barbár és furcsa szavakat, amelyekre sokáig emlékeztem, de most már sehogy se tudom felidézni őket… Kijárunk a halomhoz, nézzük, míg csak egyszer talán olyan szerencsések nem leszünk, hogy meglátjuk a földből kibúvó eleven, gyenge hajtást…

30–31. oldal, (Magvető, 1986)

betarix>!

Nem vagyok semmi más, csak az, amit írtam. Semmi olyan, amiről ne tudnék, amit rám vetítenek, amit belém vetítenek tudtomon kívül, állandóan, amott, odakinn, a másik életemben.

betarix>!

Ha megnézem, hogy most mi következik rám, zsúfolt és élesen megvilágított roppant teret látok…
Már nem lenne erőm felidézni olyan mozzanatokat, folyamatokat, amelyek elég épek és erősek hozzá, hogy kibontakozhassanak védőrétegükből, abból a sűrű, puha, vattás fehérségből, amely szétfoszlik, eltűnik a gyerekkorral….

Nazanszkij >!

A befagyott Néva túloldalán, a fehér oszlopos, finom színekkel festett palotahomlokzatok közt volt egy ház: a pincétől a padlásig vízből volt, ami a hidegben megmeredt – jégház.
Egy kis könyvből jött elő, kifogyhatatlan örömömre…

– Egészen más volt, mint a Jégház – már aszerint, amit beszélnek felőle –, amit évekkel később egy felnőtteknek való kiadványban láthattál.

– Azt a házat nem bírtam megnézni… Meg akartam őrizni a magamét… Úgy maradt meg bennem, ahogy először láttam: a város oltalmában kuporog, azoknak a telkeknek a szívében, mint áttetsző kékségük, sziporkázásuk összesűrűsödése… Vastag jégfalai, a nagyon vékony jégrétegből való ablakszemei, az erkélyei, oszlopai, szobrai, mint a drágakő, zafírszínűek, opálszínűek… Belül minden bútor, az asztalok, a székek, az ágyak, a párnák, a takarók, a tapéta, a szőnyeg, az összes kis tárgy, ami az igazi házakban van, minden edény, de még a kandallókban lévő fahasábok is jégből vannak.
Este megszámlálhatatlan gyertya ég a jég-gyertyatartókban, jégkandeláberekben, jég csillárokban, és azok nem olvadnak el… a ház ilyenkor áttetsző, s mintha lángolna belülről… izzó jégtömb…

Egy cár szeszélye teremtette… egy olyan cáré, mint amilyen azon az óriási fehér téren álló palotában lakik… Mikor Gasa róla beszél, lehalkul a hangja, mintha a tisztelet fojtaná el… Nehezen tudom elképzelni, hogy a cár olyan, mint a többi ember… biztos még a teste is más… – Neki is kell mosakodnia? Őt is be kell szappanozni? – Hát persze… – Szóval ő is bepiszkolódik? Be hát, csak ő szeret tiszta lenni… – És neki is van a hasán egy ilyen kis lyuk? És vele is előfordul, hogy belül viszket neki?
Nevetnek körülöttem a túlfűtött konyhában, ahol egy nagy dézsában állok, miközben Gasa ide-oda forgat, szappanoz és lötyköli rám a vizet.

73-74. oldal, (Magvető, 1986)

Kapcsolódó szócikkek: Néva

Hasonló könyvek címkék alapján

Philippe Sands: Patkányút
Marjane Satrapi: Persepolis
François Truffaut: Hitchcock
David Foenkinos: Charlotte
Adrian Jean-Baptiste François Bourgogne: Bourgogne strázsamester emlékezései az oroszországi hadjáratról
André Castelot: Napóleon
Éloi Leclerc: Egy szegény ember bölcsessége
Armand Lanoux: Maupassant, a szépfiú
Marina Vlady: Szerelmem, Viszockij
Marguerite Yourcenar: Hadrianus emlékezései