Életem legszomorúbb tapasztalatai közé tartozik, amikor olyan emberekkel találkozom, akik elméletileg talán hisznek Isten ingyenes szeretetében, de a valóságban nem. Lehet magamat helytelenül, önző módon is szeretni, de azt kimondani, hogy ha szeretem magam, az eleve helytelen – ez borzasztó, mert akkor nem leszek képes másokat sem elfogadni és igazán szeretni. Azt mondja a Szentírás: “Szeresd felebarátod, mint önmagad.” Mostanában sokszor gondolok arra, hogy ha ez az ember úgy szereti a felebarátját, ahogy önmagát, elég rohadt kapcsolatban lehetnek. A helyes önszeretet pedig abban áll, hogy elismerem, hogy Isten engem feltétel nélkül szeret. Japánban megtapasztaltam, hogy ha ez az alap nincs meg, akkor nem működik semmi. Hányan vallották nekem ott: “Utálom magam! Az anyám is utált már, megmondta, hogy nem is akart megszülni. Elvetetni nem mert, és valahogy megszülettem.” Mindig elmeséltem nekik, hogy nekem anyám folyton azt ismételgette: nagyon vártalak, és nagyon örültem, amikor megszülettél. Gyerekkoromban úgy szerettem ezt hallgatni! Amikor kicsit idősebb lettem, rájöttem, hogy ez nem igaz. Azt se tudta, hogy fia lesz vagy lánya. Várt egy gyereket. Nyitott volt, de azt nem mondhatta, hogy engem várt. Akkor felmerül a kérdés, hogy ki az, aki engem akart? Isten az, aki a szívében engem akart öröktől fogva. Ennél mélyebb alap nincs.
[…]
Az jogosít fel arra, hogy magamat szeressem, hogy Isten, aki tudja, hogy milyen vagyok, mindenestül szeret?
Semmi más, mert ha csak a képességeim, a tudásom, a tehetségem miatt szeretem magam, az szomorú és ingatag. Persze ha szerénykedsz, és nem használod azokat a talentumaidat, amelyeket Isten adott, az is helytelen. Úgyse tudod minden adottságodat kihasználni, hát legalább azt érvényesítsd, amire lehetőséged van! Az nem alázatosság, nem erény, hogy kibújsz a felelősség alól a félelem miatt, hogy nem lesz száz százalékig tökéletes a munkád. Az igazán alázatos ember az, aki beismeri az igazságot.
78-79. oldal
