Kőhullás 7 csillagozás

Nagy Lea: Kőhullás

Nagy Lea még egészen fiatal, egy különös kiscsillag, aki beleszeretett egy messzi fénypontba. Felszegett tekintettel és magabiztos költői nyelvvel lépett a magyar költészet porondjára. Elveszett mondatok után kutat vagy éppen hallani véli, ahogy felettünk kibontják napelem-szirmaikat a műholdak. És tudja, hogy a költészet által lehet a legfőbb tudást megszerezni, általa lehet a világról és az emberi lélekről a legrejtettebb titkokat felfedezni.

>!
Napkút, Budapest, 2020
104 oldal · keménytáblás · ISBN: 9789632639222

Enciklopédia 1


Most olvassa 2

Várólistára tette 1

Kívánságlistára tette 6


Kiemelt értékelések

Nikolett0907 P>!
Nagy Lea: Kőhullás

Bővebb értékelés a blogomon:
https://konyvelvono.blogspot.com/2020/12/nagy-lea-kohul…

Ezzel a kötettel a kapcsolatom igen érdekes, ugyanis már jó ideje nézegettem a polcomon, de valamiért mindig úgy éreztem, hogy később, még nem érzem azt a bizonyos hívó erőt. Aztán ahogy lenni szokott nálam, pár napja lekaptam a polcomról és elkezdtem olvasni. De mindez nem jöhetett volna létra, ha nem kapom meg recenzióként. Ezt szeretném a Napkút Kiadónak itt is megköszönni, hiszen nélkületek nem tudom mikor került volna kezeimbe ez a kötet.

Az első, ami igen megfogó volt a számomra, az a borító. Rólam köztudott, hogy nagy rajongója vagyok a művészeteknek és kimondottan szeretem a groteszk bármely formáját. A mostani kép egy cseppet erotikus töltettel látható, hiszen egy akt kép mutatkozik meg a borítón. A puritánság, mint forma a későbbiekben is visszatükröződik a lapokról, és mint mindig most is nagyon örültem, hogy a külső harmonizál a belső tartalommal.

A belső részeket krokinak nevezett rajzok díszítik, melyeket, mint olvastam, maga az költőnő készített. Nekem ez nagyon tetszik és örülök, hogy több oldaláról mutatkozik be Nagy Lea.

A kötet három nagy részre bontható. Minden főcímben megmutatkozik egy gyűjtőnév, melyet először nem fog érteni az olvasó, csak ahogy halad oldalról oldalra tárulkoznak fel a költőnő belső vívódásai, gondolatai.

Az egész kötetre jellemző egy bizonyos nyersesség. Bár néhol túl léha és obszcén, mégis kialakít egy érdeklődést olvasójában és ez számomra igen csak meglepő volt, ugyanis távol áll tőlem az ilyesfajta stílus.

Számomra valamiért folyamatosan egy nyers és élő hús jutott eszembe. És végül rájöttem, hogy azért, mert ez a kitárulkozás és főleg ebben a formában egy mély gondolatokkal átívelt, de mégis fájdalmas és néhol kegyetlen szövegbe rejti gondolatait az alkotó.

Bár biztosan állítom, hogy nem az én világom, mégis szeretnék kiemelni három részletet. Az elsőt azért választottam, mert szinte lírikus töltettel párosul ez a pár sor, és ezekben a szavakban éreztem a legtöbb fájdalmat, és őszinteséget. Figyeljétek csak!

"Már nem találom a szavak között.

Már nem találom a könyvek címein,
nem találom a tenyerem vonalaiban,
és nem találom a plafon repedéseiben.
Nem találom a közhelyekben,
nem találom a könnyekben,
nem találom a sóhajokban,
nem találom az ordításokban,
nem találom a nevetésben,
nem találom a kiáltásban,
nem találom a zenében,
nem találom a csendben,
nem találom a zajban,
nem találom önmagamban,
nem találom a tárgyakban,
és nem találom másban.
nem találom az ökölbe szorított kézben,
és nem találom a legpuhább csókban sem.
Nem találom az érintésben, sem
karnyújtásnyira, sem túl az időn
meg az univerzumon, s horizonton túl.
Nem találom a közös műteremben,
nem találom az elhanyagolt strandokon,
nem találom a beakadt gázpedálban,
nem találom a hangtalan fékben,
nem találom se az éhezésben,
se a zabálásban.
Nem találom.

Istenem, nem találom.
Nem talállak Téged."

papeerzsepi>!
Nagy Lea: Kőhullás

Érdekes volt. Nekem kifejezetten tetszett a nyers és obszcén stílus. A kedvencem az Erotic című írás volt. Szeretem, amikor így játszanak a szavakkal, itt konkrétan mintha szeretkeztek volna. Egymással, a költővel és velünk olvasókkal – átvitt értelemben.
Sok versnél nem mindig tudtam mire gondol a költő, de talán nem is kell ki találni, mert engem mégis tudatalatt inspirált.

LuPuS_007 P>!
Nagy Lea: Kőhullás

Még az első kötetnél, az írtam, lesz még jobb is. Van is, ám ezért is nem járt az öt csillag, mert az első tükrében nagyobb a hullámzása a verseknek számomra.
Vannak versek és kiragadások amik jók,
A kötet első harmadát szinte teljesen ki kell dobni, fájó lehet de itt mélyrepülés és csapongás van.
Utána elkövetkezik valami váratlan kitárulkozás,
https://moly.hu/idezetek/1370359 és már emelkedetten érkezik meg a lélek, az üresen hagyott TESThez.

theodora P>!
Nagy Lea: Kőhullás

A tavalyi megjelenések között válogatva nyúltam rá erre a verseskötetre, elsősorban azért, mert a női írók munkáit szívesebben olvasom. Főleg a verseknél érzem, hogy jobban tudok kapcsolódni, persze nem mindig és nem mindenkinél. Ebben a kötetben kevés olyan verset találtam, ami igazán megszólított, de az a néhány erőteljes volt. Ismerős helyzeteket idézett fel bennem, érdekes sorokat találtam.


Népszerű idézetek

Annamarie P>!

Polymorphia

A kabátján hatalmas folt.
Csend van körülötte.

Már órák óta csak ott áll a tó közepén,
és kezében szorítja az énekes hattyút.

Halála közben nem énekelt.
És azután sem soha többet.

Sem a madár, sem az,
akinek a kabátján hatalmas a folt.

A bükkfenyők lombjai között sistergés és zúgás.
Talán a darazsak. Egyre hangosabb.

Akinek a kabátján folt van,
elvesztette egyik fülére a hallását.

Nagyot dobbant a szíve.
Már nem a tóban állt.

Nem is állt.
Rohant.

A darazsak végérvényesen elkezdték kergetni.
Vigasza csak egy volt:

a zaj, elveszett hallása miatt
sokkal tompább volt, mint azelőtt.

Mielőtt elesett, messzire dobta a hattyút.
A hattyút, aki már nem énekelt.

És nem is élt.

Érezte, ahogy teste alatt szétrepednek a tojások.
Még melegek voltak. A tojáshéjak rátapadtak kabátja foltjára.

A darazsak szétmarták az énekes hattyút.
Fullánkjaik a madár húsába ragadtak.

Se éneklés, se zúgás, se tojások.
A kabátján héjak. Befoltozódott a csend.

71. oldal

2 hozzászólás
Nikolett0907 P>!

Már nem találom a szavak között.

Már nem találom a könyvek címein,
nem találom a tenyerem vonalaiban,
és nem találom a plafon repedéseiben.

Nem találom a közhelyekben,
nem találom a könnyekben,
nem találom a sóhajokban,
nem találom az ordításokban,
nem találom a nevetésben,
nem találom a kiáltásban,
nem találom a zenében,
nem találom a csendben,
nem találom a zajban,
nem találom önmagamban,
nem találom a tárgyakban,
és nem találom másban.

nem találom az ökölbe szorított kézben,
és nem találom a legpuhább csókban sem.

Nem találom az érintésben, sem
karnyújtásnyira, sem túl az időn
meg az univerzumon, s horizonton túl.

Nem találom a közös műteremben,
nem találom az elhanyagolt strandokon,
nem találom a beakadt gázpedálban,
nem találom a hangtalan fékben,
nem találom se az éhezésben,
se a zabálásban.

Nem találom.

Istenem, nem találom.
Nem talállak Téged.

27-28. oldal

Annamarie P>!

Hangfelvétel

Megint megmarkolod a tövist. Ilyenkor már érzed, hogy fájni fog.
Nevezz őrültnek. Az vagyok.
Megint hideg, és én még kabátot se hoztam.
Mint a jég alatt úszni. Tudni, úgyis reménytelen. Meddig úszol így?

Vajon az utolsó métereken csak megállsz, és bámulod
a fagyott felszínt alulról? Netán felülről saját magadat?
És vajon, ha látod, hogy valaki rálép fölötted, mit teszel?
Ütöd a jeget üvöltve, vagy a zuhanásban ragadsz?

A víz alatt úgyse látszik a test. Nem látszik, milyen végtelen mély.
Megint magadhoz öleled a reménytelent. Ilyenkor már érzed azt
a megmagyarázhatatlan zsibbadást. Olyan közel repülni a naphoz,
hogy ne égessen meg. Ha repülő megy el melletted, és egy kisfiú rád
néz zuhanás közben, biztatóan mosolyogsz, hogy ne pánikoljon?

Megint beszívom a benzin szagát. Ilyenkor tudod, hogy semmi
nem marad. Hamuvá válik majd minden a szádban. Régen szénnek
képzeltem mindezt. Mármint tudod, a halálnak nevezett közhelyt, ami
a nyomás alatt gyémánt lesz. Pedig csak összeroppan. Összeroppant.

Üresen visszajátszom magam. Mint egy hangfelvétel a létezésről.
Mellékelj nekem könnyeket, ha kiszárad majd a szemem vagy a tenger.
Küldj nekem szelet, ami elég erős, hogy megtartson, hogyha már engem
nem tart semmi. Még pár perccel túléljem magam, mint a rég halott sas,
ami még vitorlázik a levegőben. Maradj.
Mind a saját cellánkban ragadtunk,
egymáshoz közel a közös magányunkban.
Az én hidegem sosem lesz a tiéd.

Egy filmként akarom, hogy közhelyesen
leperegjen minden a szemem előtt.
Megint magamhoz húzom a port,
kifolyik az idő az ujjaim között,
hogy a lezuhant gépem roncsain száradjak ki.
Fenyő akarok lenni.
Sisteregve égni a lángokban.
De csak egy megkopott jazzlemez vagyok
egy elhagyott bárban.
Senki nem fest már ebben az évben. Kiabálj a fülembe.
Nem tudok lenézni. Most mire alszom el?

59. oldal Hangfelvétel

Annamarie P>!

Bárányhimlő

Hogy mindig elvesztek egy darabot. Azt hiszem.

Egy darabot magamból, ami valahol egy test
felületén látatlanul töredezik, és hiába próbálnád
megragasztani, már nem lehet, ugyanis a törés szent,
ennek mindig annak kell lennie. Itt hibáztam. Még
keresek egy beszáradt technokolt, amivel a tükörre
írhatnék, hogy a hibákat kijavítsam, hogy a javítások
megmaradjanak örökre. Aztán majd napokig kenődök
azon, amire sosem lehet büszkének lenni.

A lebegő hozzáállás. Az vagyok.

Van, hogy az erdővel együtt ordítok. Na nem
segélykiáltásért, vagy bármi más miatt. Ilyenkor
csak a veszély hallatszik. De a csend ilyenkor is ott
hallgat a fák tövében, és az a halványló kalapos minden
ordításomban benne van. Benne van a csendben.

Régen remegtek a falamon a fények, de már rég
sötétben alszom. Ez vagyok. Úgy általában. Az ordító
fény. Ez lenne a kép címe, amelyen ott állok műmosollyal
az arcomon. A nevem nem szeretem. A név te vagy magad.
Suttogta mindig az ómama. Nem én választottam. A szálka
amúgy nem én vagyok a szemben, csak a viselkedésem. Vannak,
akik mégis kedvelnek. Mint amikor elnevezi a kisgyerek a
bárányhimlőit. Én is viszketek, mégse szabad vakarni.

A folt ott marad. Ott marad darabként.

61. oldal Bárányhimlő

Nikolett0907 P>!

Fenyőillat – nyitva az ablak.
Fapadlómra zuhannak az apró tobozok.
Nagy fakopáncs a harsanó zöldben.
Te is épp kint valahol.

33. oldal

Nikolett0907 P>!

Jáspisszerű ma éjjel az ég.
Az újhold épp előbújt.

Halk minden dobbanás.

Elfelejtettük egymást.
Az arcodat megcsípte
egy szúnyog.

Fekete macska tekintete
szegeződik ránk.

A lépcsőkön hallatszik minden
nesz és sosorgás.
Melegség fúj be az ablakokon át.

Rettegek mindentől, ami
nem Te vagy.
Valami fekete, nyárvogó
vadállat lesi mozdulataimat.

Jáspisszerű ma éjjel az ég.
Az újhold épp előbújt.

7. oldal

Nikolett0907 P>!

Fut az idő, fut, fut!
Végtelenül, végtelenül ül.

Az idő csak álldogál továbbra is.

Egyre fiatalabb lett, ahogy teltek az évek.
Ha visszafelé haladhatnánk, bárcsak, ha.

Látószöge ismét kinyílik, pontosan ezen
a napon. Mint az első sóhajok, édes ízzel
a szájban. Előrenéz, hosszú, tehermozdony-
szerelvény-nosztalgiával. A vonatszerelvényeket
szorgos mérnökök épp ideálisra tervezték ahhoz,
hogy meghozzon egy nagy és igen jelentős döntést.

Innováció.

25. oldal

LuPuS_007 P>!

Fáj a létezés, de gyáva az elmúláshoz is.
Öregkor. Így nevezi el.

Aztán belenyugszik a jelentéktelenségébe, infúzión
kapja a valóságot. Addig sem gondol a sodródásra.

97. oldal


Hasonló könyvek címkék alapján

Zelk Zoltán: A három nyúl
Radnóti Miklós: Bori notesz
József Attila: Altató
József Attila: József Attila összes versei
Romhányi József: Szamárfül
Zelk Zoltán: Mese a legokosabb nyúlról
Móricz Zsigmond: A török és a tehenek
Weöres Sándor: Bóbita
François Villon – Faludy György: François Villon balladái Faludy György átköltésében
Fodor Ákos: Addig is