Egy ​szablyás magyar úr Genfben 1 csillagozás

Nagy László: Egy szablyás magyar úr Genfben

A ​szerző, – az egyik legolvasottabb magyar történetíró –, több mint kéttucatnyi megjelent könyve után készítette el Bocskai István átfogó, részletes életrajzát. A török hódoltság korának ezen egyik legsikeresebb magyar politikusáról és hadvezéréről utoljára több mint fél évszázada jelent meg egy népszerű biográfia. Az azóta eltelt idő alatt – főként Nagy László kutatásai eredményeként -rendkívül sok új forrásanyag került napvilágra, amelyek több kérdésben módosítják korábbi ismereteinket. A szerző azt a Bocskai Istvánt mutatja be, aki nem csak az egyetlen győzelemmel végződő Habsburg-ellenes harcunk vezére volt, de Európa-szerte respektált személyiség is; a szultán és a császár egyaránt hozzá igazodott a háború vagy béke kérdésében. A szerzőtől megszokott olvasmányos stílusban írt munkában ennek a történelmi nagyságnak az alakja áll elénk. Azé az európai magyaré, akinek hajdú- és székely politikája is mérföldkő a magyar históriában és kinek Svájc népe méltán emelt szobrot a genfi… (tovább)

>!
320 oldal · ISBN: 9630054280

Enciklopédia 6

Helyszínek népszerűség szerint

Erdély


Várólistára tette 2

Kívánságlistára tette 2


Kiemelt értékelések

SteelCurtain>!
Nagy László: Egy szablyás magyar úr Genfben

Az a bizonyos szablyás magyar úr – Bocskai István – Genfben a protestáns hit legnagyobb harcosai között lett megörökítve. Svájciak idegenek tiszteletére igencsak ritkán pazarolják a pénzt, a magyar történelem mostohán kezelt nagy egyénisége mégis kiérdemelte ezt a tisztességet. Nagy László Bocskai korának és életútjának bemutatása mellett azt is részletesen elemzi, hogy miért nem kap, és kapott a múltban sem megfelelő publicitást történelmünk egyetlen győztes Habsburg ellenes felkelésének vezére. A szerző nemcsak vallja, de a gyakorlatban is alkalmazza azt az alapelvet, hogy a régi korok személyiségeit nem lehet a mi korunk erkölcsei és elvei alapján megítélni. Ezt ugyan a történészek többsége fennen hirdeti, mégis fehér hollónak bizonyul, aki megfelel ennek a kritériumnak.
Tudományos igényű munka, jó érzékkel, olvasmányosan megírva. Szépen dokumentálja Bocskai jellemfejlődését, aki a zsarnoki leszámolások készséges kiszolgálójából, és a székelyek szabadságjogainak felszámolójából alakult át egy hosszabb folyamat során a saját egyéni érdekeit is háttérbe szorító, nemzete egészének érdekeit szem előtt tartó, s annak hosszú távú érdekeit felismerő felelős politikussá. Olyan vezető személyiséggé, amilyen csak nagyon kevés adatott meg ennek a sokat szenvedett nemzetnek. Részletesen taglalja a törökellenes harc megtorpedózásának vádját, s rámutat, hogy ennek az adott korban egyszerűen hiányoztak a feltételei. A törökök jelentős meggyengülése nem járt a keresztény tábor hasonló mérvű megerősödésével, sőt ekkor a vallási ellentétek miatt már javában sodródtak a harmincéves háború – a korszak világháborúja – felé.
Elkerül minden idealizálást, a hajdúkat sem igyekszik szeplőtelen szabadsághősöknek ábrázolni. Bizonyára sérti majd néhány ember túlzottan ápolt nemzeti érzelmeit az a megállapítás, hogy amíg volt zsold, a hajdúk kiváló katonák voltak, de a járandóság elmaradtával nyugati kollégáikhoz hasonlóan ők is azonnal átvedlettek közönséges rablókká. Nem romlott erkölcseik, pusztán létfenntartásuk okán.
Bocskai manapság alighanem Európa-párti lenne, hiszen még a legnagyobb győzelmek idején is reálisan meglátta, hogy a gazdaságilag kivérzett Magyarország önállóan képtelen lenne megőrizni függetlenségét, arra csak a Habsburg birodalom részeként van lehetősége. Bár Nagy László is hangsúlyozza, hogy Bocskai méltó értékeléséhez még Szekfű Gyula tette meg az első lépést, de azóta se igen történt előrelépés. Nyilván nem Bocskai az egyetlen történelmi személyiség, akit a mindenkori politika igyekszik a saját képére formálni. Egy ilyen sokoldalú munka által megvilágítva azonban már lényegesen nehezebb az ilyen napi aktualitásokhoz történő felhasználása.


Népszerű idézetek

SteelCurtain>!

Érdekes és politikusoknál meglehetősen szokatlan módon a föhatalom birtoklása pozitív irányba alakította egyéniségét, magatartását, cselekedeteit. Az az ember, akit erdélyi kortársai eszközökben nem válogató, lelkiismeret-furdalás nélküli, vérszomjas, hatalomvágyó s a hatalomért mindenre képes személyként és minden zavarok, bajok kútfejeként tartottak számon, az egyre növekvő személyi hatalom birtokában kegyes, jólelkű atyává vált. Olyanná, aki csak akkor nyúlt drasztikusabb eszközökhöz, amikor az feltétlenül szükségesnek mutatkozott. Úgy tűnik, hogy a Porta hozsannázása, híveinek magasztalása a nemesebb, szebb emberi tulajdonságokat hozta elő bensőjéből. Ahogyan növekedett a hatalma, úgy vált egyre szerényebbé azokkal szemben, akik fölé növekedett és megbocsájtóvá régi haragosai és ellenségei iránt.

SteelCurtain>!

Az erdélyi nemesség többsége sajátos módon egyformán gyűlölte Mihait, Bocskait és Bastát, s legfeljebb arra hajlott, hogy felhasználja őket egymás ellen.
A mindhármuk ellen irányuló ellenszenv vagy gyűlölet fő oka az volt, hogy ők egyformán a törökellenes harc folytatása mellett voltak, s azt akarták, hogy abban Erdély is részt vegyen. Más kérdés, hogy bár ezekben megegyezett a nézetük, de a kivitelezést már korántsem egyformán látták. Basta birodalmi érdekeket képviselt, míg Bocskai és Mihai egy szövetségesi kapcsolatot, amelynek vezetésében Erdély, Havasalföld és Moldva egyenrangú félként vesz részt a küzdelemben, egyikük vagy másikuk vezetése alatt. Az csak természetes, hogy Mihai Bocskait, ő meg Mihait akarta „befeketíteni” a Habsburg-udvarban. Ennek a része volt a bihari nagyúr részéről is mindaz a vád, amit Mihaival és uralkodási módszereivel kapcsolatban Bastának, illetve a prágai Udvarnak írt. Az elfogulatlan vélemények nyomán ismertté vált tények birtokában az látszik valószínűnek, hogy Bocskai Mihai gyulafehérvári udvarában nem tapasztalhatott nagyobb mérvű törvénysértéseket, jogtiprásokat, mint amilyeneket Báthory Zsigmond uralkodása alatt átélt, sőt legtöbbjükhöz asszisztált is.
Az erdélyi rendek többsége a mielőbbi békét és a régi török vazallusi állapotba való visszakerülést akarta. A Bocskai által alkalmazott erőszakon túl ezért fogadta vissza 1598 nyarán Zsigmondot is, mert ezt várták tőle, akárcsak a rövid ideig uralkodó András fejedelemtől. Mindketten meg is kezdték a puhatolózást a Porta felé és ezt a folyamatot vágta ketté drasztikusan Mihai Viteazul erőszakos trónfoglalása. Ez a háború folytatását jelentette, emellett a székely szabadság visszaadása, amelynél Mihait elsősorban katonai szempontok vezérelték – veszélyeztette a székelyföldi előkelők gazdasági érdekeit is. „Tudtomra adták – írta Mihai Rudolfnak 1601 elején – ha a törökkel békét kötök, serényebben és hívebben fognak szolgálni nekem.” Amikor látták, hogy ez nem sikerül, „amíg én kormányzóm Erdélyt" arra törekedtek, hogy a török vazallusságot vállaló Báthory Zsigmondot hozzák vissza.”

Kapcsolódó szócikkek: 1598 · Báthory Zsigmond · Mihai Rudolf
SteelCurtain>!

Számos balkáni ország példája bizonyítja, hogy amennyiben a török elfoglalta volna a maradék Magyarországot, azonnal megszüntette volna Erdély „különleges státusát" is a birodalmon belül, s az egész középkori magyar állam a balkáni országok sorsára jut!

Kapcsolódó szócikkek: Erdély
SteelCurtain>!

A Báthory Zsigmond utolsó lemondásával kezdődő időszakot Erdélyben „Basta korá"-nak nevezik azt követően is, hogy a tábornagy 1604 tavaszán véglegesen elhagyta a fejedelemséget és oda többé nem tért, visza. Mind a kortársak többsége, mind a későbbi történeti irodalom ezeket az éveket olyan mélypontként értékeli, amelyet teljes lét- és vagyoni bizonytalanság és szinte leírhatatlan nyomor jellemzett. A bekövetkezett szörnyűségek ódiumát elsősorban Bastára hárították és hárítják, mondván, hogy az nemcsak eltűrte a katonák kilengéseit, de még buzdította is ilyenek elkövetésére idegen zsoldosait, hogy ezzel törje le az erdélyi nemesek ellenállását. Ilyen és ehhez hasonló vádak nyomán vált a magyar história egyik hírhedt alakjává Giorgio di Basta tábornagy, a törökellenes harc „aranysarkantyús lovagja”, ennek a korszaknak nemcsak tehetséges hadvezére, de jeles hadtudományi írója is, akinek a műveit felhasználta Zrínyi Miklós is.
Az egykorú források elfogulatlan elemző átvizsgálása azonban azt sugallja, hogy a vádak többsége a törökföldi erdélyi emigránsoktól ered. A közvélemény szócsöveként számon tartott Nagy Szabó Ferenc marosvásárhelyi polgár például a kilengésekért, a lakosság vegzálásáért és kifosztásáért mindenekelőtt a rendszertelenül ellátott magyar hajdúkat okolja, akiket Basta -jóllehet akart, de nem tudott- megfékezni. A tábornagyhoz különben a legegyszerűbb parasztember is bemehetett panaszával, akik Basta mély együttérzéséről és segítőkészségéről tettek tanúbizonyságot.” A Nagy Szabó Ferenc által írtakat támasztja alá különben Szamosközy is.”. A két – Habsburg-pártisággal nem vádolható – erdélyi kortárs adatai alapján méltán felvetődhet az a gondolat, hogy az Erdélyben kialakult valóban súlyos helyzetért helytelen elsősorban és személy szerint Bastát felelőssé tenni: Az előidéző okokat sokkal inkább abban kell keresni, hogy a gazdaságilag még Magyarországnál is fejletlenebb Erdély nem tudta nagyobb megrázkódtatások nélkül elviselni a reázúduló háborús terheket. Basta írja egyik jelentésében, hogy Erdélyből nem jön be évente százezer forintnál több állami jövedelem, ugyanakkor a fejedelemség török elleni védelmét szolgáló katonai kiadások meghaladják az évi háromszázezer forintot. Hasonlók olvashatók a pápai nuncius későbbi jelentésében is.

Kapcsolódó szócikkek: 1604 · Báthory Zsigmond · Erdély · Szamosközy István

Hasonló könyvek címkék alapján

Sík Sándor: Pázmány, az ember és az író
Törökvész
Gárdonyi Géza – Márkusz László: Egri csillagok
Bagi Zoltán Péter: Türkenlouis
Békési Sándor: Sisi személyének teológiai portréja
Benkő László: A Zrínyiek – Ilona
Thallóczy Lajos: Csömöri Zay Ferencz
Lengyel Tünde – Várkonyi Gábor: Báthory Erzsébet
Endrődi Sándor (szerk.): Magyar hölgyek életrajzai
Fábián Janka: Lotti öröksége