Adok ​nektek aranyvesszőt 5 csillagozás

Az egyetemen a Csokonai-előadáson elaludtam. Waldapfel professzor fölrázatott: „Az én poézisom természeté”-ről beszélünk! Ijedelmemben mondani kezdtem: „Mások siralmas énekekkel / Bőgettessék az oboát / És holmi gyásztrenódiát / Ríkassanak jajos versekkel”. Alhat tovább, kolléga, mondta.

Életem

Húszéves tapasztalatom, hogy a kritikusfélék nem tudnak jól olvasni, csak gyorsan.

Fiataloknak (Új Írás, 1969. 7. sz.)

Verseket már 1945-ben írtam. Ezek a versek általában nagyon pesszimisták. Néha, amikor előveszem őket, csak mosolygok rajtuk. Néha azonban megértem magamat, belegondolok az akkori világba, és csak ezért nem vágom őket a tűzbe. A verseket nem játékból, hanem a kínlódások nehézségeiben írtam. Felelősséggel. A felszabadulás után szinte napi táplálékom lett a versírás. Friss levegőt szívtam magamba, és örültem, hogy kifújhatom.

10. oldal (Bemutatkozás)

Mikor én megmondtam anyámnak, hogy költő leszek, akkor már én megjelenő költő voltam, tudniillik még festőnövendék koromban megjelentek verseim. És ősszel, ahogy a sarjút otthon gyűjtöttük, mondtam anyámnak, hogy most eldöntöttem már, költő leszek (… ) Ő azt gondolta, hogy a költőnek nem is kell tanulni, azok csak úgy teremnek, mint Petőfi Sándor ugyebár, és ezek a költők szerencsétlen emberek, járják a világot, csavarognak, szegények, és elesnek csatában. Hát ilyen sorsot nem kívánt nekem, noha ő nagyon szerette a verseket.

22. oldal (Szívemhez anyám közelít...)

Könyvem szerkezetét nyelvek, népek szerinti ciklusok adják. Ez az elv kizárta azokat a munkáimat, melyek számszerűleg nem biztosították a ciklusos arányt. Látva ezt a szerkezetet, az olvasó sejtheti, mi érdekelt engem a világ költészetéből. A hitelesség nem romlik azzal, hogy sokszor megbízásból fordítottam, mert csak azt vállaltam mindig, ami vonzott. Bár erőmhöz, időmhöz mérten sokat dolgoztam, a bennem gyarapodó költészeti világképet ez a könyv nem fejezheti ki, csak csekély hányadát mutatja. Vonzóan gyönyörű, fordításra váró vers létezik még annyi, hogy megszólaltatni magyarul: egyetlen élet kevés. Végzik ezt a munkát kitűnő hazai műfordítók együttesen.
Alapja ennek a könyvnek az 1968-ban megjelent Darázskirály című gyűjteményem. Ciklusait bővítettem azóta, s hozzáadtam új részeket svéd, német, jugoszláv és lengyel fordításaimból. A Darázskirály (Kondor Béla festménye) jelképes cím volt, a fordítói tevékenységet akartam érzékeltetni vele: ahogy a darázs a mézet, a fordító az idegen szellemi édességet rabolja meg. Az ilyen rablótámadások nem károsítanak senkit, az ilyen agressziót szívesen veszik a népek. főleg a kicsik.
Túl azon, hogy a hazai kultúrát gyarapítja a műfordítás, lehetőséget ád a párhuzamra. Beismerésre késztet, ha némely költői értékek léteznek másutt is, vagy magasabb fokon kifejezést is nyertek. Ilyenkor kiderül, hogy önteltségünk teljesen alaptalan, és jobb ha még nagyobb erőfeszítésre sarkalljuk magunkat. A fordítás bár olykor a hazai költői szabadalmak elsőbbségét cáfolja meg, igazán arra jó, hogy kimutassa: a világ költői igenis rokonok a humanitásban.
A zene a tánc, a képzőművészet nem kötődik nyelvhez,. fordítani, sőt újrafordítani nem kell. Igazán csak a verset kell feldarabolni, ereit föltépni, halálra kínozni, hogy újraszülhessük magyarul. Mert az egy akol és egy nyelv csak ábránd.

Versfordításaimról, 125. o.

Legyen vállalható
aki átlátható,
legyen fölfogható
aki elfogható,
legyen elrejthető
aki megköthető…

(első mondat)

Pápai diák koromban kimentem a város szélire festeni. Tornyokat, jegenyéket, hömpölygő fehér felhőket festek: ábrándokat. Pihentetni magam hanyatt fekszem a zöld réti úton, a felhők ingyen-cirkuszát ámulom-bámulom, s közben átlép fölöttem egy sárga szoknyás cigánylány. Máig se tudom, hogy valóság volt-e, vagy álom.

17. oldal (A tavaszról)

Én sohasem éreztem annak szükségességét, hogy kapcsolatot teremtsek a néppel. Ez a kapcsolat születésemmel megteremtődött. Ellenben vannak esztétikai problémák, amelyek ezt az úgynevezett kapcsolatot kérdésessé tehetik, nem a költőben, hanem a költő műveit kommentáló személyekben. Az egyszerűség, világosság, általában a költői realizmus kérdése naponta fölmerül. Hiszen a költő nemcsak magának, saját csoportjának ír, hanem nagyon sokaknak, szeretné, ha minél többen megértenék, csak így szerezhet verseinek érvényességet. Manapság a hagyományos és konzervatív vers nagyon sokaknak erőfeszítés nélkül fölfogható, de könnyen el is feledhető. A megszokotthoz idomítani a költészet új törekvéseit, akár kívánságban is, valóságos vétek. Sem a hagyomány, sem a költészeti folyamatosság elve nem ír elő ilyen törvényeket. A folyamatosság szempontjából a csupán tradicionális vers nem létezik, s mert nem teremt új értékeket: a jövőben nem tekinthető hagyománynak. Az nem lehet igaz, hogy a XIX. század versideálja örök érvényű legyen. Ha nem törekednénk szüntelen az újra, nem volnánk századunk gyermekei. Ilyen értelemben a kapcsolat nép és költő közt az esztétikai nevelés
problémája is. Bizonyos vagyok abban, hogy gondjaim az új ember, emberiség gondjai is. Tapasztaltam, hogy vannak, akiknek bármiféle költészet idegen, akár egyszerű, akár bonyolult. Ezek a versre süket lelkek. De ők is éhesek valamilyen formában a szépre. Például szabad idejükben szüntelenül fényesítik a kocsijukat. Megfigyeltem valakit, aki szombatonként fazékban főzögeti áhítattal a motorbicikli láncát a fáradt zsiradéktól.

Lélegző elevenség

A paraszti származás a magyar költészetben hosszú időn át úgynevezett népies hangvételt és népköltői magatartást tett kötelezővé. Mi a véleménye a paraszti származású Nagy Lászlónak erről a hangvételről és magatartásról?

Nekem a népköltészet többet jelent mindenfajta népi költészetnél. De félreértés ne essék, nem ítélkezem értékekről, nem vitatom a népiek irodalomtörténeti jelentőségét, a népiséget, mint magatartást érinteni sem akarom. Mióta verset írok, célom a kifejezés plaszticitása, erőteljessége, merészsége. Mindez kapcsolatos a formával, metaforával, ritmussal. Átkozott és babonás konzervált őskori szokások közé születtem a Bakonyalján. Ott nevelődtem mesék és balladák közt, a bájolók parancsoló ritmusában, a házra támadó regösénekek niagarájában. Verseim néhány vonása innen való. S volt módom tüzetesen megismerni a balkáni folklórt, némileg az oroszt, spanyolt, angolt, úgy is mint műfordító, s nem utolsósorban a cigányt, a magyarországit és balkánit. Szolgáltak nekem ezek is. De alig jutott eszembe, hogy írjak utánzásokat vagy változatokat, ahogy tették ezt a romantika korában, vagy költészetünk hanyatlása idején, a századfordulón és később is.

Ma a zenében burjánzó népdalfeldolgozásokat a tehetetlenek iparának tartom. Bartók és Kodály az eredeti alakzatokat tisztította meg az újkori szeméttől, hogy a kincset visszaadja a népnek és nemzetnek. Visszaadták. Bartók művészete engem más síkon ösztönzött. A folklórban az édes és könnyű sablon helyett kerestem az összetettebb, dinamikusabb szöveg- és dallamritmust, az abszurditásig teljes képet, a szentségtörést, a komor, de szabad lelkületet. Nekem a népköltészet okulás és bátorítás, rokon azzal az ösztönzéssel, amit adhatnak a legerőteljesebb költőink, a bármilyen értelemben herélőkést nem tűrők: Ady, Vörösmarty, Berzsenyi, Zrínyi. Noha költészetem visel népi jegyeket is, nem tartom magam népi költőnek, sem stílus és téma szerint, sem a szó néptribuni értelmében. Egyébként ez a fogalom csak arra jó, hogy vele kategorizálni lehessen. Mint mérce hovatovább csak a nótafák megmérésére alkalmas. Majdnem így jártunk a nemzeti költő fogalmával is. Illene tartalmi jelentésüket ma is komolyan venni. Tisztelem azokat a költőket, akik ilyen indítékokkal (néha ilyen koloncokkal) az egyetemes költészet szintjére törnek.

Interjú, 1956 - Népköltészet, népi-nemzeti költészet (1965 – Versek és versfordítások. 1. (Magvető K. 1975.) A kérdező: Katona Éva.)

Bolgárul a népköltészetből tanultam, bolgárok mondják, hogy kicsit archaikusan beszélek. Fordítani kezdtem a balladákat, s rájöttem, kell ehhez a megfelelő nyelv is. Átolvastam a magyar népköltészetet. Esztendeig dolgoztam.

Életem