Szív ​a kerítésen 83% 74 csillagozás

Valamikor réges-régen nagyon szerettem ezt a rövidke regényt. Már nem igazán emlékeztem rá, csak a hozzá kapcsolódó érzésre, ezért olvastam el újra. És még mindig (vagy már megint ) tetszett. Főként, hogy Lajos meséli el a történetet, és nem Viki. Emiatt egészen másként vicces, és bár nem feltétlenül látszik stabilnak ez a párkapcsolat, azért lehet nekik őszintén drukkolni, és közben újrá átélni az első szerelmet.

Alsó tizenéveseknek ajánlanám, mert én bizony sokszor untam. Voltak benne humoros dolgok, valamint tényleg van ismét benne nevelő célzat (ahogy a pöttyöseknél megszokhattuk), de valahogy nem állt össze. A nagy pozitívum az volt nekem is, hogy egy fiú szemszögéből olvashattunk, de igazából néha annyira pici-fiús volt a Lajos, hogy korainak éreztem ezt a szerelmet (piha, mondom, közben meg már az óvodában „szerelembe” esnek a gyerkőcök) :-D

Aranyos, kedves kis történet kellemes mennyiségű humorral tálalva. Semmi extra, semmi világmegváltás, mégis jólesett a kis lelkemnek, jó volt olvasni.
Tetszett, hogy Lajos szemszögéből íródott. Ez nem túl gyakori a pöttyös könyvek világában, viszont (számomra) annál érdekesebb. Nem biztos, hogy a világ legjobb párkapcsolata jött létre főszereplőink között, de azért én drukkolok nekik.

Be kell vallanom töredelmesen, ez az első pöttyös könyvem, amit a kezembe vettem. Ennek egyik oka, hogy én pont akkor születtem, amikor ez már kiment a divatból, így én picit másféle könyveken nőttem fel. Most is véletlenül találkoztam vele, ezzel az élénkpiros (a moly nem adja át jól) borítóval, ami egyszerűen kiszúrta a szememet, és azt mondta: olvass el. Mivel rövidke a történet is, én szót fogadtam neki, és elolvastam.
Elsőnek nagyon meglepett a fiú szemszög, mert teljesen más, mint egy lányé, és női író zseniálisan teljesítette ezt, hogy tényleg azt érezzük, egy fiúval történet meg mindez. Ebből kifolyólag nagyon sokszor hangosan és sírva nevetős részek voltak, amikor egyszerűen átérzed egy kicsit, de mégis a könyvben valahogy úgy van leírva, hogy nem tudsz nem nevetni rajta.
Nagyon érdekesnek találtam a történet első felét: a forgatást. Ilyen könyv (tudomásom szerint) nem sok van, és ez borzasztóan feldobta a sztorit. Az újdonság, az, ahogy a forgatást leírta, a stábot bemutatta, az apróságok, amik viccessé teszik az egészet. Borzasztóan jó volt.
Aztán áttérünk a szerelmi részre, ami bár vicces (máshogy vicces) de nekem kicsit csalódás is. Talán az első rész misztikuma miatt, talán mert már felnőtt vagyok. A lényeg, az kevésbé bejövős (de extrapasis)
Érdekes a nyelv kérdése is a könyvben: nagyon furcsa volt olvasni, hogy ezek a szereplők nem mondtak ki mindent. Sőt, igazából töredékét mondja ki a srác is a naplóban, mint amire gondol, és ezt kell nekünk, olvasóknak összerakni. Ma ilyen regény nemigazán van, és ezt kicsit sajnálom, mert jó érzés volt a kimondatatlan érzések között tapogatózni.
Biztos vagyok benne, hogy fogok még pöttyös és csíkos könyvet olvasni. Ez annyira megtetszett, hogy más jó sztorikra is le fogok csapni (és ahogy látom, némelyik kötet szándékosan kisregény, szóval velük kezdem majd :D )

Kora ellenére is friss és üde számomra ez a könyv, amiben egy fiú szemszögéből mesélve ismerhetjük meg egy első szerelem igaz történetét. Rengeteget mosolyogtam, időnként még fel is nevettem Lajos szupertitkos naplójának olvasása közben – meg persze őszintén szurkoltam neki! Humoros, vidám, jópofa, még ha kicsit rövidke és kevéske is. Nekem nagyon jó perceket szerzett, kellemes rá visszagondolni, szuper nyári kikapcsolódás volt!

Tűrhető Lajos és a Világgá mentem című könyvek elfeledett harmadik kötete.
Ebben a regényben már érződik az igazi kamaszkor beköszönte.
Jó volt olvasni arról, hogy milyen érzés az első szerelem tisztasága és ártatlansága.
Az előző két részben megtapasztalt optimizmus, humor és kaland most sem marad el…

Hozta a megszokott Nagy Katalinos színvonalat. Persze nem az, de mégis mintha A világ legrosszabb gyerekének folytatása lenne.

Másodikos koromban kaptam év végén az iskolától „Kiváló tanulmányi eredményéért és példamutató magatartásáért”
Néhány évvel később olvastam (talán negyedikes lehettem…) csak el és akkor sem tetszett igazán…

2015 újraolvasás: Hát ez nekem felnőttként jobban tetszett! Magam is meglepődtem, hogy voltak részek, amik megragadtak és emlékeztem rá, pedig több mint 20 éve olvastam először és utoljára. Furcsa volt, hogy fiú meséli el a történetet, azért ez pöttyös könyveknél elég ritka. Néha már sok volt a srác humora, de azért időnként fel-felnevettem. :)

Voltaképpen nincs is szebb dolog (de van!) az ember életében, mint az első szerelmeinek története. Amiről Gádor Béla könyvet is írt, a címe az, hogy Néhány első szerelem története. Nagyon emlékszem, amikor középkamasz koromban, persze még az első csók előtt olvastam a Padisák Mihály első Kanóc könyvét, naná, hogy még a Delfines sorozatban, nem is tudom hányszor olvastam vissza Kanóc első igazi csókját, ott a csónakban a lánnyal. Csuda izgalmas volt! S persze innen visszanézve naná, hogy eszembe jut át én első csókom, ott a Bakonyban, a vándortáborban, törtnetesen egy valódi Vikivel. És aztán jöttek még a szerelmek (s igen, előtte is voltak, mert én folyton-folyt szerelmes voltam, hol méltóba, hol méltatlanba, és most is az vagyok: „A” méltóba, mondhatnám a főméltóba), egyik szép volt, a másik nem, az egyik semmilyen, a másik minden. Ahogy az lenni szokott.

Nagy Katalin ezt, az első szerelmet próbálja megragadni. Próbálja. Illetve voltaképpen ez még sikerül is neki: megragadja. Sőt, kedvesen, derűsen meg s fogalmazza, drukkolunk is a két skacnak, gyöjjenek már össze, megérdemlik egymást! Sokáig nem fog tartani, de addig csuda szép lesz. A baj ezután a megragadás után van. A könyvecske kedves, humoros, könnyed, olvasmányos, csak valahogy kohézió nincsen benne. Még a főhős, Lajos Viki iránt érzett vonzalma sem ad összetartást. Hullanak szét az események, mint az oldott kéve. Miközben pedig voltaképpen felfűzhetők, mint a gyöngyök, de mondom, valahogy mégsem. S miközben olvastatja magát a könyv, meg jókat is kuncogunk, sajnos mégis némi unalomba fullad. Tudjuk, hogy minden arrafelé tart, hogy Viki és Lajos, igen, igen, összejöjjenek, de ez nem ad semmi feszültséget, és nem oldódik fel valamiféle ironikus önkajánságban, mint Gádor Béla remeke, hanem nem.

Ahogy Vincze Lilla énekli: „egyszer még elmegy”, mert nem rossz kis könyv. Csak nem is jó. De lehet néha rötyögni rajta.

Nosztalgiából vettem a kezembe, és nem bántam meg, aranyos történet az első szerelemről. Néhol kevés, néhol szűkszavú, de én nem untam. Nem is annyira a szerelem fogott meg a történetben, inkább az, hogy mennyi mindent tudnak az akkori 13-14 évesek. Kávét főznek, takarítanak, mosnak, törölgetnek és egy kisbabát is simán rájuk bíznak. És téli szünetben simán elengedik Lajost több napra (hétre?) egy olyan családhoz falura, akit alig ismernek. Amikor még nem volt mobiltelefon, csak képeslap. Elgondolkodtam, hogy tényleg mennyire más világ volt, mennyivel jobban megbíztak embertársaikban és mennyivel jobban bíztak a saját gyerekeikben. Tetszett az a mondat, hogy csak az töri össze a poharat, aki segít törölgetni. Ebben a mai rohanó, túlféltett világban üdítő volt ilyet olvasni. Azt viszont nem tudom, hogy a mai gyerekeknek mennyire tetszene, hiszen ők a Harry Potteren nőnek fel. Lehet, hogy nekik unalmas lenne, mert sosem ismertek olyan kort, ahol nem volt mobiltelefon, és a gyerekek egyik szórakozása az volt, hogy az apróhirdetéseket nézegették. Vajon jobb volt akkor gyereknek lenni? Nem tudom. Nekem nosztalgiám van. :)