Simon ​és Simon 22 csillagozás

Nagy Gergely: Simon és Simon

Nagy Gergely regénye három generáció, a három Simon élettörténetének fordulatait illeszti össze. Mindhárman építészmérnökök, akiknek a történelem a terveikkel, házaikkal együtt az életüket is többször lerombolja. Az olvasó jól teszi, ha lassan elengedi a fogódzókat, és hagyja, hogy magával vigye a sodrás, amelyben azért talál néhány fix pontot: egy közép-európai családregény fragmentumait, amelyek között ott a folytonos kérdés: menni vagy maradni?

Tartalomjegyzék

>!
308 oldal · ISBN: 9786155603600

Enciklopédia 9

Szereplők népszerűség szerint

Simon Ferenc


Kedvencelte 2

Most olvassa 1

Várólistára tette 15

Kívánságlistára tette 11

Kölcsönkérné 2


Kiemelt értékelések

Kuszma P>!
Nagy Gergely: Simon és Simon

Nagy Gergely regénye teljesen érvényes kísérlet arra, hogyan kovácsoljunk számos elütő fragmentumot egyetlen történetté. Simon Ferenc, az amerikás magyar elütődik egy autó által, aminek folyományaként elveszti emlékeit, és ez ügyben szakemberhez fordul. Innentől kezdve sorjáznak a rövid pillanatképek különböző időkből és helyekről, melyeknek főszereplője mind egy-egy Simon Ferenc (de ha nem Ferenc, akkor Franciska). Ez a karneváli forgatag jól illusztrálja az emlékezet képlékenységét: mindaz, amit mi integritásunk elidegeníthetetlen részeként érzékelünk, és foggal-körömmel ragaszkodunk hozzá (a múltunk), csak egy pillangó álma – elég, ha egy autó nekünk koccan a kereszteződésben, és máris semmi sincs belőle.

Drukkoltam a könyvnek. Nagy valóban remekül ír: kicsi kicsiszolt eseményszilánkjai visszafogottan és pontosan ábrázolják a pillanatot, jól veszi át a történelmi szituációk hangulatát is, akár Budapest ostromáról, akár ’56-ról, akár a Monarchia végnapjairól, akár a XXI. századról van szó. Látszik, hogy dolgozott a szöveggel, fúrt, faragott rajta. Még azt is hajlamos az ember megbocsátani, hogy ezek a töredékek (néhány kivételtől eltekintve) aligha nevezhetőek történetnek – inkább csak amolyan röpke betekintések egy emberi életbe. Vártam, hogy majd ezek a fragmentumok egy nagy csattanóban találkoznak, teljesen új fénybe vonva az egészet (ó, én konvencionális olvasó!) – ha ez megtörtént volna, lényegesen nagyobb lelkesedéssel szórtam volna a csillagokat. De a szálak nem futottak össze, ami picit csalódással tölt el – ám ettől függetlenül Nagy könyvét figyelemreméltó kötetnek tartom.

6 hozzászólás
balagesh I>!
Nagy Gergely: Simon és Simon

Nagy és komoly döntés előtt már én is fordultam az előnyöket és hátrányokat egymással szembesítő listázáshoz. (Nem mondom, hogy mindig segített.) Könyvvel eddig még nem csináltam ilyet. Eddig.
Azt azért nem mondanám, hogy a könyv eleve (tehát hogy minden egyes könyv) megérdemli ezt a mérvű nekifohászkodást. Hát nem. (Talán nem ezért olvasunk.) Meg azt se hazudnám, hogy akkor most ez így a tisztelet megnyilvánulása lenne. (Ugyan kinek? Az írónak? Azért nem képzelném, hogy majd pont az én értékelésemre kíváncsi. (Ne is legyen. Csak tegye a dolgát.)) Szoktam mondani: ez az egész mégiscsak magánügy. Legalábbis belső történés.
Itt a bensőmben a bizonytalanság történt, ahhoz meg könyv esetében mégsem vagyok szokva.
A listázás sem segített. (Mármint direktben semmiképpen. Indirekt meg mi nem?)
Valahogy nem álltak meg a kijelentéseim. (Nem tudtam állítani.)
Szóltam volna le, hogy giccses?! Nem. Mert nem az.
Csak éppen azt se mondanám, hogy ment a giccstől.
Dicsértem volna az arányérzékéért? Nem, mert azért abban mégsem minden szinten erős. De az aránytalanság meg fényévekre van tőle.
Pengeélen ugyan nem táncol (nincs benne különösebb kihívó szándék), de hogy a határvonalakon mozog, az biztos. Így a kijelentéseim határvonalán egyben. A kijelentéseim között. Átcsusszan a réseken, a szabad szemmel alig észrevehető járatokon. Elslisszol, kicsúszik, ahogy egy angolna siklik ki az utolsó pillanatban a halász hálójából. (207)
Már az első sorban (a legelsőben!) meggyőzött, hogy nekem ez tetszik. De már ott ugyanúgy elbizonytalanított, hogy azért valami zavar is benne.
És ez ment végig. Hát…
Meg egy csomó téma, gondolat, éppen engem is most foglalkoztat. Egy részük persze egyáltalán nem így, más részük viszont…
Egy könnyed ambivalenssel ez nem elintézhető.
Szenvedélyesen ír, de (!) sokat és olykor szinte automatikusan.
A legtöbb, amit mondani tudok, hogy sokan szeretik úgy dicsérni a könyveket: szinte filmszerű.
Ez nem. Itt minden szagot éreztem, minden színt láttam, minden érzelmet átéltem. Mintha a szereplő valami naplószerű, személyes írások sorozatát (270.) írná meg. Annyira erős az olvasói élmény, hogy az már jelenlét, s a végeredmény nem valamilyen -szerűség. Minden epizód maga az igazi élmény.
De persze megint: hogy ti. epizódok vannak. (Vagy mik.)
És az 50. oldalnál, amikor más könyv összeáll, ebből csak úgy ugráltak szerteszéjjel az üveggolyók. (De mondom: micsoda káprázatosan kidolgozott golyók!)
Ezek után nem zárnám azzal, hogy ez baj volna. (Akár az is lehet.)
Engem ugyan zavart. Valamennyire.
De hát mégiscsak én vagyok a hülye, ha üveggolyókat akarok összemarkolni.

2 hozzászólás
giggs85 >!
Nagy Gergely: Simon és Simon

Nagy Gergely az egyik legtisztábban, legpontosabban fogalmazó szerző a kortárs magyar irodalomban, és meglepő módon képes volt úgy megalkotni ezeket az időben és néha térben is egymástól igen távol álló történeteket, hogy mind működjön, kivétel nélkül. Még akkor is, ha éppen nem történik bennük semmi különös. Egyszerre ír érdekesen ’56-os harci cselekményekről, bimbózó szerelemről, vagy csak egy pesti utcarészletről. Mind lekötött.
Sokakhoz hasonlóan én is elgondolkodtam azon, hiba-e, hogy ez a kötet nem ad egységes összképet, nem áll össze egy nagy egésszé, nem halad sehova. De szerintem nem. Mert vezetett valahova is 20. századunk? Van értelme, jelentése? Most tudjuk, hogy hova tartunk? A fenét. Nincs egységes összkép. Sose volt.
Valahogy úgy gondolom én is, mint az egyik regénybeli Simon: véletlenek vannak, az élet szinte csak ezekből áll, és ezek tényleg nem jelentenek semmit, még ha úgy is tűnik néha. Élünk, éldegélünk, történnek velünk dolgok, zajlik körülöttünk a történelem, míg egyszer csak a fejünkre esik egy virágcserép. Vagy nem.

2 hozzászólás
pepege>!
Nagy Gergely: Simon és Simon

Ígéretes darab. Novellafüzérként is olvasható, mégis több és jobb mint csupán novelláskötet. Mert míg a novelláknál én legalábbis elvárom, hogy legyen azért valami csattanója, valami igazi vége, addig Simon Ferenc(ek) és Franciska történeteinél ezt nem érzem olyan fontosnak. Kicsit hosszúra nyúlt az olvasása, ezért a sok-sok apró történet eseményeinek emlékezetembe vésésére nem sok esélyt látok, de összességében nagyon pozitív benyomást keltettek bennem. Szerettem pl. azt is, hogy egyes fejezetek cselekménye (vagy minek nevezzem) átívelt a következő fejezetbe, máskor pedig egy-egy történetszál csupán egy „novellányi” helyet kapott.

olvasóbarát>!
Nagy Gergely: Simon és Simon

„Megírta évmiljók előtt
A sors, mi fog történni majd?
Vagy a történet gálya, mit
A véletlen fuvalma hajt?
(Petőfi Sándor:
Bölcselkedés és bölcsesség, 1847)

Most kezdődött az ismeretségem Nagy Gergellyel és nem indult rosszul. Mivel szinte családregény függő vagyok már majdnem elkövettem azt a hibát, hogy elkezdjek jegyzetelni, vagy családfát rajzolgatni. Nem tettem, nem is lett volna értelme, ebben a kötetben az 1800-as évektől napjainkig minden korban előfordulnak Simon Ferencek és Franciskák, akikkel megtörténnek a történelem eseményei, ott vannak fontos pontokon. Kisemberek, nem csatákat megfordító hősök. A legnagyobb sikerük időnként a túlélés, az ostrom éveiben vagy 1956-ban. Ősök, leszármazottak, apák, fiúk, lányok, lelkészek, katonatisztek, mérnökök, jogászok, vízilabdások izgalmas szövedékét kapjuk a szerzőtől. Hősei utaznak, élnek, munkát vállalnak a Monarchia országaiban, Amerikában, Hollandiában, egyikük éppen ott van Szarajevóban a sorsfordító gyilkosság idején.
Nem állítom a regény olvasása után sem, hogy meg tudnám határozni, hogy akkor most ki kinek a kije ebben a szövevényes halmazban, de nem zavart ez az „elveszettség” a Simonok között, mert egyébként minden más tiszta, világos, érthető. Vannak közös élményeink a Simonokkal. Jól esett az olvasás ebben az esetben, nem lettem tőle depressziós, nem keseredtem el a kelleténél jobban, időnként elgondolkodtam az élet, a történelem kiszámíthatatlanságán.
A műfaji meghatározás regény, de az a regény mozaikokból tevődik össze és nem egy ember, nem egy család, hanem egy társadalom regénye. Úgy tűnik a szerzők a 2016. évben a mozaikregény formába szerettek bele, és ez Grecsó Krisztián esetében sem sikerült rosszul.
Érdekesen oldotta meg a fejezetek címadását, ahogyan a szövegből kiemelt mondatokkal határozza meg a helyszíneket, az elhangzott kérdéseket, a meghatározó tárgyakat [üvegtárgy az, csepp lakú], [A kelet-európai szem szívesen pihen meg a rendezettségen]

dacecc>!
Nagy Gergely: Simon és Simon

Nagy Gergely könyve kifejezetten jól sikerült fejezetekkel is meg lett pakolva, stílusa letisztult és gördülékeny, történetei néhol kifejezetten izgalmasak. Azonban nem érzem elég egységesnek az egészet tekintve. A különböző korokban, helyeken játszódó történetdarabok túlságosan széthúznak, túl kevés a kapcsolódási pont, ami idővel csökkenti az olvasási élményt, nekem egy kicsit rányomta ez a bélyegét a könyvre. Talán a felvezetés lezárásával keretbe foglalva az egészet enyhíthetett volna ezen.
Mindezek ellenére jó könyvnek tartom, megéri elolvasni. Úgy érzem, a későbbiekben számíthatunk kiforrottabb, összeszedettebb könyvre a szerzőtől, a potenciál mindenképpen benne van.

robinson P>!
Nagy Gergely: Simon és Simon

Tetszett, határozottan. Végre semmi depi, bár komoly és érdekes a három párhuzamos élettörténet. Olvasmányos, jó stílusú, jól kitalált témával.

kirkkaus>!
Nagy Gergely: Simon és Simon

Jó könyv, az biztos.
Több élettörténet fut egymás mellett, feldarabolva, cím nélkül. Címük persze van, de az olvasónak kell kisakkoznia, kiről is van szó éppen, ami nem könnyű, könnyen belefuthatsz csapdákba, de ez teszi átláthatóvá is a több generáció életét – párhuzamok szerint vannak elrendezve a darabkák; időnként hátborzongató látni teszem azt negyven évnyi távolságban a szereplők életét, ahogy mindketten jobb álláshoz jutnak. Csak mi az a jobb állás most és negyven évvel korábban, mennyire különbözőek a körülmények, a viszonyok, a lehetőségek, a következmények.

Viszont tényleg elég nehéz lineárisan elrendezgetni a darabokat; az ember vagy jegyzetel, vagy nincs mese, elolvassa még egyszer a könyvet, hogy átlássa, hogy tudja, mikor melyik Simonról van is szó éppen. És az nem könnyű. A könyv érzékletes, jó stílusban mesél hétköznap részleteket; ezek nem lesznek se unalmasak, se erőltettetek, hanem gördülékenyek és átérezhetőek. Látod a romos Budapestet, ott vagy a hajón vagy a hollandiai család házban ismerkedős buli közben. Kiváló a stílusa. A probléma az, hogy sok karakterrel foglalkozik több, mint száz év alatt; ez nem is baj, hanem az a gond, hogy egyszerűen mind nem érdekelhet. Engem legalábbis mindegyik nem érdekelt. És nagyon hirtelen hagytuk ott az embereinket a világkiállításon, mindig vártam, hogy ez majd az ő fejezetük lesz; kicsit lógott a levegőben az a történetszál.

A borítót pedig nagyon szeretem, pedig csak egy pohár víz, aminek, ha van mögöttes gondolata, én nem veszem észre. Egy pohár víz szigorú, összeszedett,stúdió-kék háttérrel. A könyv is szigorú, összeszedett, teljesen jelentéktelen hétköznapi emberekről és jelenetekről szól.

És közben jó, nagyon jó.

(Szeretem ezt a szétdarabolt családregényes könyvhullámot. A Jelmezbálnak is kicsit összeszedettebbnek, kevésbé öncélúnak kellett volna lennie, és jó lett volna.)


Népszerű idézetek

balagesh I>!

Franciska gyűlölte, ha sajnálják, még a szemérmesen, zavartan elkapott, másfelé fordított tekinteteket, a lehajtott fejeket is inkább el tudta viselni, mint a sajnálkozókat. Aki zavarban van, azt legalább kimozdította, esetleg fel is dúlta, ami zajlik, vagy mindez feltételezhető róla, és talán mondana, tenne valamit, csak nem képes, nem tud, nem mer. Az legalább szorong, és ebben a szorongásban azonosítja magát másokkal. Aki sajnálkozik, az fentről lefelé tekint, a többség felől a kevesebbekre, a szerencsésektől a szerencsétlenek felé, az ezektől az azok felé. S széttárja a karját: így alakult.

94. oldal [mintha lehetne bármit is ugyanúgy]

ppeva P>!

– Miért kérdi, tanár úr? Miért kérdi, milyen volt a múltam?
– Ötvenkilenc éves leszek holnap.
– Isten éltesse a tanár urat.
– És a gyerekkoromon gondolkodom. Meglehet, utoljára.
– Hogy érti ezt a tanár úr?
– Tudja, mikor múlik el végképp, Simon?
– Micsoda, tanár úr?
– A gyerekkor. Amikor az ember nem tud többé tökéletesen megfeledkezni magáról. Nem tudja magát feltétel nélkül odaszentelni valaminek. A napsütésnek, az esőnek, egy szelet vajaskenyérnek. Egy vonalnak, amelyet a papírra húz. A csákónak, amit újságból hajtogat. A nyavalyás, rongyokból készült futball-labdájának a hátsó udvaron, amit stadionnak képzel. Vagy akár a hólapátolásnak. Én már nemigen tudok így odaszentelődni. Egy könyvnek se.
– A munkába bele lehet temetkezni.
– Az más. Az munka. Én semmiségekről beszélek. Látszólagos értelmetlenségekről, kicsiségekről. Egy papírfecni, amiből kivágunk valamit. Egy vonal a homokban. Egy felhőminta. Egy izgalmasan letörött ág. Egy elgurult, aprócska alkatrész. Értéktelen, régi pénzérme, kopott üveggolyó. Ilyesmik.

223. oldal

Kapcsolódó szócikkek: gyerekkor
ppeva P>!

Még nem állt a pontonhíd, amikor anyjával és nagynénjével átkeltek a Dunán, egy csónakban. Az emberek beszélgettek a nagy, lapos katonai csónakban, hogy mit lehet kapni és mit nem, hol, milyen boltot láttak nyitva. Nevekre, furcsa szavakra figyel fel: Wimpassing, Guttmann, mint a gumilabda pattantak ki ezek a szavak: vimpasszing, guttmann, az egykori áruházak nevei, vajon megvannak még azok az épületek? Mikor nyitnak ki a boltok? Melyik moziban vannak már előadások, mit adnak? És ami még nem működik, mikor működik majd, és ami nincs, az mikor lesz újra? És akkor valaki halkan azt kérdezte a nagynénjétől: Nagyságos asszony, mit gondol, meddig lesznek még itt az oroszok? A nagynénje a Parlament ködös sziluettje felé nézett. Eltarthat egy darabig. Akár három-négy hétig is, válaszolta.

228-229. oldal

ppeva P>!

Sosem tudta eldönteni, hogy tulajdonképpen hiszi-e, hogy nincsenek véletlenek. Amikor olyasvalakivel találkozott, aki azt mondta neki sejtelmesen, vagy éppen tárgyilagosan, hogy nincsenek véletlenek, azaz legtöbbször így: tudod, hogy nincsenek véletlenek, olyankor mindig tiltakozott benne valami. Nem szerette, ha a metafizikával keverik viszonyba. Véletlenek igenis vannak, éppen arról van szó, hogy a rejtett összefüggések nem léteznek. A véletlen az véletlen. A fejünkre eső tetőcserép, az semmi több, mint egy tetőcserép, amely épp akkor, épp oda esett.

236. oldal

Kapcsolódó szócikkek: véletlen
ppeva P>!

Budapest szép város, leírták az iskolában a palatáblára, de ő közben a megtört hidak látványára gondolt, és arra, hogy a házat, ahol azelőtt laktak, lebombázták, pár lépcsőfok maradt meg belőle, amely a semmibe fut. Szüleivel elmentek a házhoz, a bombázások után, megpróbálták kiszedni a romok közül azt, ami még kiszedhető volt, ő pedig fel- és lelépkedett ezen a pár lépcsőfokon. Budapest szép város. A halottakról eleget beszéltek neki, az összeomlott házak pincéjében rekedtekről, a Széna téren tornyosuló hullahegyekről, a Margit körúton az összeomlott Regent-ház pincéjében összepréselődött és elpusztult soktucatnyi emberről, a Dunába lőtt emberekről, és ilyenkor azon töprengett? ki maradt akkor itt egyáltalán? Hányan? Hogyhogy vannak osztálytársai? És az osztálytársainak hogyhogy vannak szülei, testvérei? És amikor Budát járják az anyjával, kenyérért, tejért, krumpliért, a Széna téri pusztaságot, amikor a Széll Kálmán téri bombatölcséreket kerülgetik, akkor hogyhogy tömeget látni mindenfelé? Kik ezek? Hogyan maradtak meg és hol laknak? Honnan van a kabátjuk és a cipőjük? És miért nem beszélnek a többiekről? Azokról, akik elvesztek, akik a Duna fenekén fekszenek, akik a Regent pincéjében vannak a törmelék alatt. Akiket elvittek a németek. Elvittek a nyilasok. elvittek az oroszok. Vagy mindenki magába temeti a gyászát: összeszorított szájak, lehajtott fejek, behúzott nyakak. Lefojtva és leszorítva, mint a fedő alatt a fortyogó vízben a krumplik. És csak este sír mindenki, amikor bebújik a vackába, amikor az emlékeik előtörnek, amikor a rádióban azok nevét mondják be, akiket keres a családjuk. Budapest szép város. Nyüzsögnek az emberek, a gyerekek, mindenki cipel valamit. Zsákok és kosarak, madzaggal összekötött bőröndök, Mindenütt zajtalan és fáradt tömeg, csak a csoszogás, lépkedés, talpalás, trappolás, meg a kézikocsik és lovaskocsik nyikorgása, zörgése.

226-227. oldal

Kapcsolódó szócikkek: Budapest · Széna tér
Aginesi>!

A férfi hátát egészen enyhén görbíti. Nem is görbítés ez, hanem afféle elgondolkodó, finom előrehajlás, a fej is megbillen kissé minden lépésnél, belenyugvóan, jóváhagyólag mintha bólintana is, hogy hát a világ ilyen, amilyen, tudjuk, milyen. Nincs mit tenni, figyelni lehet csak, szemlélni, feljebbről és kissé oldalról, hogy mit művel. Beavatkozni nem kell, nem is igen lehet. Nem mintha nem volnánk benne nyakig. Benne vagyunk, amit művel, velünk is műveli, amit hagy, nekünk is hagyja. De mégsem vagyunk jelen benne teljesen.

35. oldal

ppeva P>!

Simon Ferenc a Keleti Hatvanharmadik utca és az Első sugárút kereszteződésében feküdt, az úttesten.

(első mondat)

Kapcsolódó szócikkek: Simon Ferenc
ppeva P>!

Simon sorban áll a tisztítóban, ugyanúgy, ahogy a budapestiek egy jelentős része, hosszú sorban, a préselt pozdorjalemezből készült, laminált pult mellett, amelynek fehér felülete itt-ott megsárgult és elvált az egésztől. Türelmesen áll és várja a ruha kiadását. Kezében Patyolat-cédula, halványkék betűk és számok egy fehér cetlin. […] Sorállás van. Mindig és mindenhol az van, hogy sor legyen, az előfeltétele a dolgoknak. Sor nélkül nincs szolgáltatás, a sor jelzi az igényt. Ha valahol nincs sor, akkor ott valami fölösleges történik, olyasmit adnak, ami nem kell senkinek.

199. oldal

ppeva P>!

Süket csönd volt, az esőzaj csak még egyértelműbbé tette a mozdulatlanságot és némaságot, de végül is, ezen nem is akadt csodálkoznivaló ilyenkor, hétvégén, a pihenés megszentelt napjain. Annyira süket, mint nemrég, azon az estén, amikor messze, Mexikóban, egy fennsíkon elfogyott a levegő a mieink tüdejéből, és a Nagy Testvér hatot rámolt a hálónkba. Nagy reményekkel érkeztek a mieink arra az estére és arra a fennsíkra, s nagy reményekkel ült le ő is a készülék elé az osztálytársáék lakásában, többedmagával, valamint ropival és üdítővel. Aztán nemsokára akkora lett a csönd, hogy már a zacskók zizegése és a hosszúkás, kesernyésre égett sósrudacskák roppanása is úgy hatott, mint elemi erejű robbanások zaja. A készülékből jött valami zörej, távoli torkokból, messzi, időzónákon átszűrődő tapsokból, de a mieink lehajtott fejű némasága elárasztott idehaza is mindent, és viszont, a nagy, takarószerű, ködös, döbbent csönd Irapuatóig, a pokoli fennsíkig és százszor elátkozott betonkatlanig nyúlt. Az osztálytársa papája csak annyit mondott, ezt nem hiszem el, aztán kiment, nemsokára visszajött és még hozzátette, ez politikai ügy, hétszentség, hogy politikai ügy. Többet nem látták, visszavonult, akárcsak az osztálytársa mamája, aki hiába kérdezgette előtte, hogy: fiúk, nem kértek üdítőt? Egy hatos lett a vége. Légszomj, vereség és szégyen, mert persze pont a szovjetek. Senki fölött nem közömbös érzés győzni, de a legízesebb győzelem a Szovjetunió feletti. Akár vízilabdában, akár sakkban, akár tíz vitatható találatig vívott asszóban a páston, de a leggyönyörűbb, a legnagyobb diadal futballban legyőzni őket. A világ egyhatodát. Mit számít az, hogy nem mind oroszok, hogy van ott ukrán, meg grúz, meg közép-ázsiai, akik talán ugyanúgy le szeretnék győzni a Szovjetuniót titokban, és akár ha oroszok is, lehet, hogy ők sem szovjetek, mit számítanak ilyenkor az árnyalatok, amikor elégtételt kell venni mindenért. Minden egyes rohadt napért, amit ebben a szövetségi rendszerben töltünk. Hatost kapni. Egy sima hatost. amikor a nagyfiúk megmutatják, hol a helyed, a szomszéd Robi hátracsavarja a karod. Pedig diadalmenetnek indult, úgy érkeztünk a fennsíkra, mint félelmetes hírű sereg, a második legerősebb a kontinensen, akik előtt meghajolt Hollandia és Brazília is. Most marad a végtelen csönd.

156-157. oldal

Kapcsolódó szócikkek: futball · olimpiai játékok · sport · vereség
jowi>!

Franciskának legalább megmaradt az élete. Túlélte az ostromot. Utána nem spájzolt, nem halmozott fel, nem az újabb rossz időkre készült. De visszahúzódott, lemondott mindenről. Egy gesztussal, egy mozdulattal elengedte az életet, legalábbis azt az életet, amelytől esetleg még várhatott volna valamit. Megkeményedett, és fájdalma még makacsabbá tette, mint amilyen volt. Pedig az élet apró örömeit, élveznivaló részleteit mindig is szerette, egy mignont a Gerbeaud-ban, egy csésze teát, egy filmet Clark Gable-lel, a regényt, amelybe esténként belemerült. Mégis lemondott ezekről a kicsiségekről, még azokról a dolgokról is, amiket pedig a legrosszabb időkben is be lehet szerezni, a vigasztaló, apró élményekről, amelyeket az összeomlás közepette is meg lehet találni.

88. oldal


Hasonló könyvek címkék alapján

Raana Raas: Hazatérők
Raana Raas: Elágazó utak
Salamon Pál: A Sorel-ház
Oravecz Imre: Ondrok gödre
Fábián Janka: Koszorúfonat
Tóth Olga: Csupasz nyulak
Vámos Miklós: Apák könyve
Kőrösi Zoltán: Milyen egy női mell?
Halász Margit: Gyöngyhomok
Benkő László: A megszerzett föld