Egymagam 8 csillagozás

Fájdalmasan szép.

Erről szól, fantasztikusan:
nézd meg az öreg zongorát,
A billentyűk úgy alkotnak harmóniát,
Hogy mind összeérnek, kéz a kézben,
Összeférnek, együtt zenélnek és úgy élnek.
Mond az emberek mitől félnek?
Egymással miért nem beszélnek arról,
Hogy ideje váltani ?!
És a színe miatt senkit se bántani!

Van olyan könyved ami ha már régóta a könyvespolcodon van, akkor megtelik varázzsal. Van egy bizonyos elképzelésed a szereplőkről a történetről. Viszont ha a valódi történet nem találkozik a te általad elképzeltekkel, akkor jön a csalódás."Miért nem hagytam meg a magam világába olvasatlanul?..".Na ez egy ilyen könyv. Nem akarok senkit sem lebeszélni, csak nekem ezt adta.

Amikor az emberekről emberi sorsokról ír az fantasztikus: lebilincselő, rétegződő lefelé- felfelé, átnyúló, kapcsolódó… Bevezet Dél-Afrika életébe az ottani emberek sorsába – az biztos, hogy nem kívánkozom oda. Az Appartheid rezsim bukása után elszabadul minden: földfoglalás, gyilkolás, lakásfoglalás, rablás… – Amikor politikáról ír: hát az igencsak unalmas. Erősen balos, már-már kommunista megközelítés. Vannak elvtársak, akik néha hibáznak, néha leplezik majd leleplezik múltjukat. Közben megváltják a világot. Jó elvtárs – rossz elvtárs… – egy biztos, a világmegváltásban a munka az első, aztán jöhet a magánélet. Mégis a magánélet sokkal jobban meghatározza az életet, az érzéseinket a fekete és fehér emberek érzéseit, és sokkal érdekesebbis ha az emberi kapcsolatokról írnak, mint a mozgalomról és emberek megváltásáról.

Vera Stark, a frissen rendszert váltott Dél-Afrika emberjogi ügyekkel foglalkozó idősödő ügyvédnője olyan korban fedezi fel önmagát, amikor a környezetében zajló politikai változások nem engedik a valódi elmélyülést. Családjának „szétesése” ráébreszti arra, hogy életének új irányt kell szabnia, ezért látszólag hirtelen döntéseivel gyökeresen átalakítja azt, így különös, belső megnyugváshoz jut. Pontosan ez az, ami zavar ebben a kitűnően megírt, végig feszes, a politikai mozgalmak természetét kiválóan feltáró regényben, hogy a felbukkanó sorsok és a továbbírásra, továbbgondolásra érdemes történések között elveszik a főszereplő valódi motiváltsága, túl erőltetettnek tűnik a váltás. Nadine Gordimer méltán a legnagyobbak közül való, de úgy érzem, ebben a regényben kevésbé markánsan van jelen. Kezdetben lassan és nehezen olvastam, talán az utolsó száz oldalon kezdett megragadni. Lehet, hogy bennem volt a hiba, amiért nem találkoztunk.