Gondolatok egy olvasó életéből.
Előjáték. Nemrég olvastam Knausgard Harcomjának első két kötetét. Tetszett. Nádas könyve is hasonló koncepciónak tűnik, visszaemlékezni egy életre, nagyon aprólékosan, áttenni egy életet az irodalomba. Kíváncsi vagyok.
Túl sok az idegen szó, tudálékosnak hat.
„a modernizmus agnosztikus manírjának megfelelően” „preformált koherenciát”
Széppróza ez, vagy esszé?
„Ugyanakkor nagy erőfeszítéseket tettem, hogy leküzdjem az idegenkedésemet, hiszen világos volt, hogy az idegenkedés nem enged hozzá a szeretethez, amit éreznem kéne iránta.” Nádas mondja az apjáról, de valahogy én is így vagyok a könyvvel. Akár a mottója is lehetne a számomra. Na jó, ne legyünk hamariak, még nagyon az eleje.
Nádas nem memoárt ír, hanem saját emlékezetének működését vizsgálja. Hogyan épül fel egy szellem az emlékekből, a tanult dolgokból, hogyan lesz az az ember, aki aztán képes visszaemlékezni a kezdetekre.
Knausgard azt mondja, így volt és kész, még ha nem is úgy volt. Ez az író dolga és joga. Nádas ezzel szemben azt mondja, valahogy volt, talán így, talán úgy, vizsgálgassuk csak jó sokat és alaposan, hogy aztán kijöjjön valami, amiről „biztosan” lehet állítani, így volt. Ahogy olvastam, sokan észrevételezték, hogy mégsem úgy volt.
Jól indul, hogy komótosan bemutatja nagyapját, aztán az apját. Hely van, rá lehet szánni. Viszont hirtelen átvált az ostromra, és rám ömleszti a népes családot, csupa arctalan figura, nem érdekelnek.
„S eltűntnek lenni sokáig a létezés egyik önálló formája maradt az ostromot követő években.” Na ez szép és pontos. De minek hozzátenni utána, hogy „Nem lehetett kizárni a lehetőségét, hogy él az illető.”? Az előző mondat nem pont ugyanezt jelentette?
Most komolyan arról vizionál, hogy anyja és későbbi nevelőanyja leszbikus volt?
Rigorózusan rágódik a bombatámadáson, ami az első emléke, hogy vajon júliusban vagy decemberben volt. Ha biztosan kiderül, hogy mikor történt, változtat az valamin?
„A Jung-olvasmány után nem választhattam többé szét magamban a politikai, az érzelmi és az indulati állatot, összefüggéseik domináltak.” – végre valaki ki meri mondani, hogy a politika is része a gondolkodásának, és nem tartja el magától finnyásan, mint egy döglött patkányt.
Mennyi redundáns információ. Oldalak hosszat beszél a 19. századi felmenőkről, kinek miért mi a neve. Aztán meg jönnek az apja érettségi eredményei, tanárok, tantárgyak szerint felsorolva. Csupa olyan dolog, ami egy családtagot érdekelhet, egy kívülállónak semmi. Persze fontos dolgok ezek, én is érzem a hiányát, hogy még a nagyszüleimről is alig valamit tudok. Fontos ez, de bele kell írni egy regénybe?
„Ők úgy látták, hogy a liberális alapelvek többé nem megkerülhetők az európai históriában. Tévedtek.” Hát igen, ő a századfordulóról beszél, de ez a közkeletű tévedés ma is működik. Talán bele kellene venni az alkotmányba, hogy ne menjen feledésbe.
Most éppen Budapest ostroma és a tiszaeszlári per leírása váltakozik, minden átmenet nélkül. Teljesen önkényesnek érzem ezt a mellérendelést.
Autizmus? Többször is autistának mondja magát. Ez nála valószínűleg humor. Ezzel érzékelteti, mennyire kívül áll azon a társadalmon, amiben élni kényszerül. Még a szavak jelentése is más a számára, mint a többieknek. Nem érti az összetett szavakat, mert azt idegenek rakták össze. Persze ez gyerekeknél tök normális, én sem értettem tizenx éves koromig pl. a Hakapeszi Makit.
Hosszú oldalakon teszi próbára a türelmemet, pl. a nagyanya leveleivel, amikben csupa öltözködési kérdésről informálja lányát.
„Mindezt csak azért mondom el, hogy lássék, miként rakódnak szépen egymásra a különböző rétegek az életemben.” mondja kicsit később. Najó, de az előbbiből hogy jön az utóbbi? Mindent azért tán nem kéne belezsúfolni, mert nem érdekli az olvasót.
Hányszor kell elmondani, hogy Mészöly Miklós volt a mestere? Egy idő után tiszta sznobizmusnak hat. Még egy kis idő múlva már viccnek. Nem tudom. Remélem.
Idegesítőek ezek az állandó francia és német mondatok, esetlegesen lefordítva. Vajon a német kiadásban ami itt német, az ott magyar?
„… azon vagyok, hogy memoárjaimban ellenőrzött adatokat közöljek, ne legyen dokumentálatlan adat ebben a könyvben, s mielőtt meghalnék, elválasszuk végre a látszatot a valóságtól, a realitást a fantáziától …” megint itt vagyunk a témánál, memoár ez, vagy fikció? Sok helyen olyan pontosan leír mindent, ügyiratszámokat ad meg, hogy laikus olvasóként kétségem sem lehet, mindent a valóságnak megfelelően akar leírni. Ez egyrészt lehetetlen, hisz kisgyerekkori élményekről is szó van, másrészt az ilyen régmúlt óhatatlanul átíródik fejben, hiába próbál támaszkodni mások elbeszélésére, ők is tévedhetnek. Ebből a szempontból Knausgard egyenesebb, ő egyértelmű jeleket hagy a szövegben, hogy vigyázat, csalok.
Utójáték. Remek részek vannak benne, igazi írói telitalálatok, nekem kedvencem, amikor Yvette-tel való olvasási mániájukat írja le. Ezzel szemben tele van felesleges szószaporítással, ismétléssel, csak hogy meglegyen a nádasi monstrum.
Mesterien csúsztatja egymásba a szövegrészeket, erre épül az egész szövegtest, elkezd valamit, aztán a szöveg átmegy egy egészen más témába, hogy szinte észre sem veszed. Sokszor viszont nem értettem a kapcsolatot ezek között, nagyon önkényesnek tűnt a párhuzamba állítás.