Rémtörténetek 87% 120 csillagozás

Úgy hallgatott, ahogy majd mindenki más hallgatott. Ám ettől függetlenül mindketten tudták, hogy miről nem beszélnek. Másfelől nem lehetett úgy hallgatni, hogy három napon belül bárki ne tudná, és akkor már nem közös a hallgatás.

Vigyázz, a faluban a falnak is füle van. Még a gondolataidat is kitalálják. Halkan utánad lopóznak. Kárörvendően figyelnek. És ha kitudódik a titkod, jaj neked, a rossz nyelvek százfelé viszik tovább a hírt és kiáltják világgá a szégyenedet. A falu életfogytiglan és több generáción keresztül büntet, nem bocsát meg és nem felejt.
Nádas Péter víziója a falu rémtörténetbe illő sötét oldaláról egyszerre parádés és döbbenetes.
Parádés, mert a szerző fölényes biztonsággal nyúl egy olyan témához, aminek még a legapróbb részlete is a kisujjában van. Valósággal lubickol a vaskos, trágár tájnyelvben, ami elsőre talán szokatlannak tűnhet, egy idő után azonban már szinte elképzelhetetlen, hogy ezek a szereplők ebben a környezetben másképp is beszélhetnének. Hihetetlenül erős és hiteles írói eszköz ez a nyelv, a vulgaritás jellemet fest és sorsot teremt.
A másik zseniális elem maga a narráció. Az elbeszélő tulajdonképpen a falu szája, néha még párbeszédbe is bonyolódva önmagával, bárki és mindenki, egy kollektív nézőpont és emlékezet.
Döbbenetes az a lélektani pontosság, ahogy a zárt közösség fullasztó, fojtogató légköre lassan kirajzolódik, szinte érezzük, hogyan fogy el a kiközösítettek és kitaszítottak körül a levegő.
A megesett lány sorsánál csak a testi vagy szellemi fogyatékkal élő nők sorsa keserűbb, akik némán fogadják el a kiszolgáltatottságot és a számukra kijelölt helyet a hierarchia legalján. Az ő kétes származású gyermekeik pedig súlyos örökségként cipelik tovább a rájuk sütött bélyeget.
Nádas úgy láttatja a falut, mintha egy reflektorral pásztázna végig rajta. Egyes jeleneteket közel hoz, kinagyít, és ezeket rendkívül élesen, valamennyi apró részletében kiteljesedve látjuk.
Asszonyok kapálnak a szőlőben, fiatalok ismerkednek a Duna partján, készül az ínycsiklandó bableves, ördögűzésbe fordul át a gyónás a templomban. Ezekből a kiragadott, fontos jelenetekből áll össze aztán a nagy egész, és minden mellékszereplő fontos szólamot kap a kissé hamisan csengő kórusban.
Bár a falu lakóinak viselkedése önmagában is démoni és gonosz, kapunk melléjük még egy transzcendens, ördögi szálat is, egy kiskaput a másvilágra, látomásosan és hidegrázósan, hogy onnan is zúduljon ránk még valami kiszámíthatatlan és alattomos.
A misztikumot, a természetfeletti közelségét jól ellensúlyozza a modern, pszichológiai és gyógypedagógiai ismeretekkel felvértezett fiatal lány alakja, aki nem sok sikerrel jár a falu ősi törvényeivel szemben, és csak azt éli át újra meg újra, hogy a pokolba vezető út is jószándékkal van kikövezve.
Összességében a könyv a nagy erejű világteremtő és világépítő olvasmányok sorába illeszkedik, olyan világot teremt egy Duna melletti kis falu képében, aminek minden részlete szikrázóan autentikus és eleven.

Van a magyar irodalomban egy vonulat, ami a kádári magyar vidék kálváriáját mutatja be, és mint a vonulatoknak általában, vannak kiemelkedései. Mint pl. a Sátántangó, vagy a Nincstelenek, hogy két hegycsúcsot említsek, és ebbe a kategóriába sorolnám be Nádas új regényét.
Nekem új volt ez a hang Nádastól, bár igaz, nem ismerem az egész életművet még. Hiányzik belőle az író személyes hangja, az önéletrajziság, kevésbé hangsúlyos az aprólékos, analitikus elemzés, ez itt valóban egy regény, egy történet, a legjobb értelemben. Nádas maga azt nyilatkozta egy helyen, hogy végre, életében először tobzódhatott a közhelyekben. Hát most ebből inkább nem vonok le nagy következtetéseket a magyar irodalom általános állapotára, mert hátha nem trollkodni akart az író, de közhelyekből ilyen minőségű szöveget felépíteni még nem láttam.

Ha már magyar vidék és Kádár-kor, felmerül persze az olvasóban, hogy hol és mikor vagyunk. A holra elég pontos választ lehet találni, még ha a település neve egyszer sincs leírva a könyvben, de egyre szűkül a kör, és úgy a 150. oldal tájékán ráböktem Kisoroszira a térképen.
A mikor már jóval fogósabb kérdés, Nádas kerüli a korjellemzőket, gondolom nem véletlenül. Valamikor a téeszesítés után vagyunk, de még nem mutatkoznak a rendszer felbomlásának jelei. Tehát úgy 1965-75 között. Azért próbáltam, csak a játék kedvéért belőni az évet, nem sok sikerrel. Imre a váci kenyérgyárban dolgozik, amit ’68 szeptemberében adtak át, tehát ’69 nyaránál előbb nem járhatunk. Máshol viszont Pető Andrásra utal Piroska, mint élő személyre, ő viszont ’67-ben meghalt. Hogy ez írói tévedés, félrevezetés, vagy csak simán nem is érdekelte Nádast, nem tudom. Vagy még én is tévedhetek.

Na persze mindez csak olvasói képzelgés, a lényeget nem érinti, a pontos hely és idő nem lényeges. Ami lényeges, az az emberi magatartás, az emberi viszonyok, amiket Nádas ebben a könyvben kielemez. Ha már most van a Bosch kiállítás a Szépművészetiben, bennem felrémlett egy Bosch festmény (nem egy konkrét, hanem általában), azzal a sok félig emberi lénnyel, akik közönyösen nézik a másik kínját, vagy éppen okozzák azt. Boschnak nem lehetett túl jó véleménye az emberiségről, ahogy Nádasnak sem. Szereplői alig-alig mutatnak empátiát a másik iránt, a szeretet, ha megjelenik ebben a regényben, akkor csak torz formában.
Az elején gondolkodtam, ki lehet a narrátor, de aztán a nézőpontok változása egyértelművé tette, hogy nem lehet egy személy. De nem is arról van szó, amit Závada csinál mesterien, hogy egyik szereplőtől a másiknak dobja a narrációt, hanem itt inkább egy kollektív narrációról van szó (ha már annyi szó esik a téeszről). A narrátor itt a falu nyelve, aminél kegyetlenebb ítélőszék nincs. Teréz, a megesett lány elmenekült a gyerekével, de még öreg korában visszatérve sem nyer megbocsátást, örökre kitaszított marad. A másik oldal, Imre, a zabigyerek, aki olyan, mint Indiában az érinthetetlenek kasztja, hiába szép szál legény, lány szóba nem áll vele, még annyi sem jár neki, hogy valaki a keresztnevén szólítsa. És mindez visszahat rájuk is, Teréz tényleg egy boszorka, nincs senkihez egy jó szava, még a félbolond Rózát, az egyetlent, aki hajlandó hozzá napszámba járni, sem becsüli meg. Imre pedig valamiféle sunyi ördögként viselkedik, akiben bármikor feléledhet a gyilkos ösztön.
Talán a legpozitívabb szereplő Piroska, az egyetemista, aki, bár szociológiát tanul, de mégsem tud emberként tekinteni Imrére, pedig vonzza annak férfiassága, de a ráhelyezett stigma eltántorítja, sőt, odáig megy, hogy inkább a szociológiát is sutba dobná ennek hatására.
Még az ördögűzés is előkerül a regényben, nem tudom, hogy ez valóban létezhetett-e akkoriban, vagy csak az írói fantázia terméke, de nagyon jól belepasszol ebbe a miliőbe, ahol az emberekben kevésbé az isteni, mint inkább az ördögi motoszkál.

Szóval a cím, ami kissé hatásvadász, nem hazudik, hétköznapi rémtörténetek bontakoznak ki ebben a regényben, amiknél szörnyűbb nincs. Mert vérfarkassal ritkán találkozunk, de az emberi ridegséggel, nemtörődömséggel, elutasítással valamennyiünknek vannak tapasztalatai. Nádas azért egy fricskával zárja a regényt, a végén valóban rémtörténetekbe fordítja az addig megismert fő szálakat, hogy az is megkapja a maga kielégülését, akinek a hétköznapok rémsége nem elég.

Szégyen, nem szégyen, töredelmesen bevallom, hogy Nádas Péter mindezidáig igazi mumus volt számomra. Néhány éve nagy hévvel nekiveselkedtem a Párhuzamos történeteknek, de az első kötet végére beletörött a bicskám és azóta nem is mertem mást olvasni tőle.

Ez a regény viszont már az első mondataival olyannyira bevonzott a világába, hogy legszívesebben le sem tettem volna a könyvet a kezemből.

Zseniális, leleményes nyelvi játék, egy kis magyar falu és megannyi emberi sors szomorú története, szédítő utazás az emberi lélek éjsötét bugyrainak legmélyére.

A narrátorunk a falu zárt világának hangja. Mi, akik mindenkiről mindent tudunk, mindent láttunk és mindent hallottunk, de ezt soha semmilyen körülmények között nem mondhatjuk ki. Inkább tegyünk úgy, mintha mi sem történt volna, a közösség inkább összezár, ha tud. A saját kis pátriájukon belül léteznek, a saját nyelvüket használják és nem nézik jó szemmel, ha valaki kikacsintgatna innen.

De hamarosan kiderül, hogy a budapesti úri társaságnak is bőven akadna takargatnivalója. Bűnös itt mindenki, hiszen az emberi gyarlóság határtalan. Irigység, kevélység, állatias agresszió, félelemben tartás, fékezhetetlen vad ösztönök. A hiedelmek és babonák, hallgatások és átkok, cselszövések és egyéb intrikák szintén teljesen függetlenek a társadalmi ranglétrán elfoglalt helytől.

A történet tulajdonképpen egyetlen nyári hétvége rémségeinek elbeszélése, melynek során parádésan sokszínű karakterek tárháza jelenik meg előttünk. Banya Teréz, a zsörtölődő öregasszony, az együgyű, de bivalyerős Imre, a mártíranya Fabiusné és az irigy városi dámák serege. A lassanként előmerészkedő és az evilágban egyre inkább otthonosan mozgó szellemekről már nem is beszélve.

Nádas mestere a nyelvnek, éppoly tökéletesen eleveníti meg a kis falu tanulatlan lakóinak nyelvezetét, mint ahogy a budapesti arisztokrácia kifinomult és választékos szókincsét, vagy a fiatalabb generációt képviselő Piroska szakszavakkal teletűzdelt gondolatait.

Hihetetlenül nagy élmény volt olvasni, ahogy ezek a nyelvváltozatok egymást váltva, egymás melletti szólamokban végigvonultak a regényen. És egyúttal fájó is volt a felismerése annak, hogy ezek között a nyelvek, embercsoportok között szinte lehetetlen az átjárás, vagy ha mégis, hát abban sincs túl sok köszönet.

Ez a regény úgy tud szórakoztató lenni, hogy közben kíméletlenül az arcunkba tolja, hogy minden ember valójában egy szörnyeteg. Nincs mit szépíteni a nagybetűs rémek mi magunk vagyunk.

De talán még sincs minden teljesen veszve, hiszen a szeretet és a gyengédség is időről-időre feltűnik a színen, hol egy elhivatott pap, hol egy gondoskodó anya, hol egy tettre kész egyetemista személyében.

Bár van, amikor a jószándék sem elegendő, mert valóban mi emberek vagyunk önmagunk legnagyobb ellenségei.

A Rémtörténetek tényleg tökéletes választás lehet mindenkinek, aki most ismerkedne az írólegenda munkásságával.

Olvassátok, érdemes!

Mit tudnék, mit lehet nekem erről a könyvről írni? Talán csak annyit, hogy ez is Nádas.
Meg hogy talán kevésbé esztétizáló, moralizáló, analizáló a felszínen, a direkt leíró nyelvezetben, mint a tőle általában megszokott írásmód, de a mélyben bizony pont ugyanannyira. Ráadásul van benne valami olyan titokzatos, addiktív sodrás, ami talán végre segít engem is nádasul olvasni tanulni. Szóval talán…

Ahogyan többen is megfogalmazták már, ez valóban egy „fogyasztóbarát” írás, máris kissé kevésbé félek a legnagyobb élő magyar prózaistától. spoiler

http://ekultura.hu/2022/06/06/nadas-peter-remtortenetek

Öt évvel a Világló részletek megjelenése után, és nem sokkal Nádas Péter 80. születésnapja előtt azt hiszem a legtöbb irodalombarátot óriási meglepetésként érte a hír, hogy a szerző egy majd’ félezer oldalas nagyregénnyel jelentkezik, ám talán senki sem gondolta volna, hogy a meglepetés nem csak a nem várt megjelenésnek szól, hanem annak is, hogy a Rémtörténetek sok szempontból egy olyan mű, amelyre még nem volt példa örök Nobel-esélyes írónk életművében. Az új regényében ugyanis Nádas több szempontból is kilép a komfortzónájából, ez viszont kimondottan jól áll neki.

Mint a vele készített interjúkból kiderült, a Rémtörténetek már bő fél évszázada foglalkoztatta a szerzőt, és a ’70-es években elkezdett – majd évtizedekre parkolópályára került – projekt végül az utóbbi években nyerte el végső formáját. A régi-új regény szinte teljes egészében egy Nádastól meglehetősen szokatlan környezetben, egy kis Dunakanyarban fekvő fiktív faluban játszódik, melynek többnyire egymással torzsalkodó lakóit követhetjük nyomon néhány napon keresztül (természetesen egy-egy szál ezúttal is visszanyúlik a régmúltba), hogy az alapvetően meglehetősen eseménytelen nagyregény végül egy címének megfelelő végkifejletbe torkolljon.

Ami ezen túl talán leginkább meglepheti az olvasót, az a szerzőt ismerőknek is szintén csak újszerű narráció, amely sokkal kevésbé stilizált, mint a korábbiak, és amely valahol félúton fekszik Oravecz Imre faluregényeinek és Závada Pál kollektív elbeszélői által használt nyelvezet között. A Rémtörténetek elbeszélői hangja bár folyamatosan csúszkál, és néha regisztert is vált, de amit hallunk, az talán leginkább a kis falu lakosainak értékrendjén szólal meg. Ez az „értékrend” pedig nem alapul máson, mint a más, a másik eltaposásán, leigázásán és megszégyenítésén, konzerválva ezzel évtizedekre az éppen fennálló, nem túl rózsás állapotokat. Ez a narráció egyszerre humoros és vulgáris (a kettő gyakran éppen egymásból következik), ám idővel pontosan arra hívja fel a figyelmünket, hogy az itteni gondok legfőbb forrása éppen a másik folyamatos lenézése, lekezelése és megalázása, az empátia akut hiánya.

A mű felépítése és a cselekmény (ilyet azért ne nagyon várjunk) kibontakozása meglehetősen furcsa és komótos, és el kell telnie jó kétszáz oldalnak, hogy egyáltalán megsejthessük, kik lesznek a főbb szereplők, mik lesznek a főbb témák és központi elemek. Elmondható, hogy Nádas alakjai mindannyian plasztikus, emlékezetes figurák. Megismerjük többek között a nyolcvanhoz közelítő egykori megesett fiatal lányt, a családja, na meg a falusiak által egész élete alatt vegzált Várnagy „Bánya” Terézt, aki bár nem követett el semmi rosszat, de az évtizedes bántás hatására végül valóban egy rosszindulatú boszorkánnyá változott, aki ha csak teheti, még egyetlen segítségébe, az epilepsziás és gyengeelméjű, a falusiak által szintén kiközösített Pásztor Rózába is ott rúg, ahol csak éri. Rajtuk kívül fontos szerepet kap még „Törpikének”, a helyi prostituáltnak és csaposlánynak a fia, az óriásnövésű Imre, aki „zabigyerek” státusza miatt szintén csak éppen megtűrt személy, és akiben a folyamatos támadások és kiközösítés miatt egyre csak gyűlik a düh, amely bármikor kitöréssel fenyegeti azt, aki a közelébe kerül; ez a valaki pedig az egyetemista Piroska lehet, aki pont az emberi lélek és emberi elme működését kutatja…

Nádas, ahogy korábban is, ezúttal is érinti az olyan általa kedvelt témákat, mint a testiség, a szexualitás, a vallás vagy a történelem (a Monarchia végnapjaitól kezdve a világháborúkon át jutunk el valahová a jelenbe, a ’60-as évekig és az egyre puhuló szocializmusig), ám ebben a regényben talán leginkább a Gonosz földi jelenléte és működése érdekli. Az, ahogyan a gonoszság hat az emberekre, és ahogy az emberek megpróbálnak megküzdeni vele a győzelem leghalványabb esélye nélkül. Talán ebből a szempontból értelmezhető leginkább a cím, hiszen nem kellenek ide földöntúli szellemek és kísértetek (persze akadnak azért szép számmal), az itt lakóknak nem tőlük, hanem a nagyon is élőktől, vagyis éppen egymástól kell tartaniuk.

Bár Nádas Pétert mindig is elismertem és nagyra értékeltem, de sosem tartozott kedvenc szerzőim közé, viszont ez az első olyan regénye, amelyen végig azt éreztem, hogy nagy örömmel és felszabadulva írta saját és leendő olvasói nagy-nagy örömére. Azt hiszem, hogy ebből a szempontból is kilóg az életműből, és igen, ez is nagyon jól áll neki.

„Ennyi gonosz lelket soha nem láttam én sehol még egy rakáson. Mind beteg.” (29. oldal)

    Áradó mesélőkedv – ez a közhelyes kifejezés motoszkált bennem végig olvasás közben. Nádas Péter szabadon engedi a szavakat és – bocsánat, de – locsog, fecseg, csacsog, sustorog, pletykálkodik, aztán meg polemizál, elmélkedik, bölcselkedik, filozofál, nagyképű és már-már követhetetlen fejtegetésekbe bocsátkozik attól függően, hogy épp melyik szereplő kerül a középpontba, kinek a gondolataiba kukkantunk be. Ennek következtében a szöveg vaskos és archaikus, közönséges, otromba, máshol meg tudományos és roppant választékos. ”Lenyűgöző nyelvi cselek és csínytevések”, akár a Fabiusné levelében sorjázó mondatok, melyek oly nagyon felbosszantják szegény Bánya (Banya) Terézt. De nem az olvasót! Mert, bár nem könnyű olvasmány, időnként meg kell küzdeni a szavak áradatával, az olvasó nem tehet mást, hagyja, hogy az író mesélő kedve magával sodorja.
    Nádas ezerfelé ágazva spoiler, szerteszét kalandozva meséli el egy vasárnap délutáni spoiler eseménysor és az azt követő napok történetét. Persze, hogy ezt megértsük, ismerni kell az előzményeket, szerzőnk pedig nem rest mindent részletesen elénk tárni. Néhány perces történéseket sok-sok oldalon keresztül részletez – de ez nem válik unalmassá! Mondom, árad a mese, akár a Duna…
    Aztán meg micsoda karaktereket teremt! Rémes, kellemetlen embereket, akiket elsősorban az egymás iránt érzett utálat kapcsol mindörökre egymáshoz. „Megbélyegezettség” – ez jellemzi e falu minden lakóját. Mindenkinek van takargatni való titka, bűne, szégyene, ám hiába a nagy titkolózás, mindenki tudja (vagy tudni véli) a másik baját, és azt meg nem bocsátják! Emiatt, vagy ennek ellenére, furcsa hasonlóságok és párhuzamok alakulnak ki a szereplők között. Az egyik legszembetűnőbb ilyen párhuzam az úrikisasszony-gyógypedagógus jelölt-pszichológiát tanuló Mírák Piroskába szerelmes két legény alakjában lelhető meg. Egyikük a falu számára „láthatatlan” zabi gyerek Bolog Imre, akinek még a nevét sem hajlandók kiejteni. Szép szál legény, testi tökéletesség jellemzi, de igazi ösztönlény, híján van minden erkölcsi gátnak, spoiler. A másik fiú Fabius Misike, a poliomyelitis áldozata. Teste hasznavehetetlen, de a szelleme szárnyal. Ám hiába az intellektuális nagyszerűség, ha képtelen kifejezni magát. Kommunikációs bénultság jellemzi Imrét is, persze más okból. De mily csoda! Vágyuk tárgya, Piroska érzékeny füle (lelke) megtalálja a zagyvaságok értelmét.
    No hát, legyen is ennyi elég! Mert, bár vég nélkül folytathatnám a hasonlítgatást, meg annyi mindenről lehetne még értekezni e könyv kapcsán, de mindenki számára élvezetesebb lesz, ha inkább Nádas Péter remek regényét olvassa!

Nádas azon írók egyike, akikhez túl kicsinek érzem magam. Nem érem el a kilincset, hogy megnyithassam a hozzá vezető ajtót. Aztán a szerző gondol egyet, és nagylelkűen segít nekem, ajtót nyit, és ismerősebb tájakat és szerkezeteket ajánl. Én meg hálásan fogadom be a látványt, és gyönyörködöm a kompozícióban, a színek, fények és árnyékok mesteri játékában.
A helyszín, amit a Rémtörténetekből megismerhetünk, egy Duna menti falu, amely évente párszor szigetfaluvá válik, világtól elszakított térré. Az időpont a múlt század hatvanas-hetvenes éveire tehető, arra a periódusra, amikor az állam már betette a lábát a valaha földi paradicsomot ígérő helyre. Paradicsom helyett azonban egy babonákba és előítéletekbe, tudatlanságba és nemtörődömségbe, gonoszságba és erőszakba kövesedett közösséget kapunk, amely örökre és sokadiziglen pecsételi meg azokat, akik normáitól eltérnek. Sokszoros kiszolgáltatottságba sodró, kegyetlen világ ez. És ha felfele néz az ember? Van-e ég fölött ég? Ha van is, az is megközelíthetetlen és részvétlen, mint egy fényes, boldogságtól teljes rémálom.
A regény marginalizált főszereplőit (a valaha megesett, keserű öregasszonnyá vált Terézt, az epilepsziás, szellemileg sérült Rózát, a mindenki csaposlánya Törpikét, a brutális, ördög megszállta péklegényt, a sokat olvasott, ám nyomorék Misikét…) hallgatás burkolja be minden irányból, egymás közt is csak mormogva, mammogva beszélnek. Magányosan cipelik baj és bánat életüket, néha még egymáséit is, kénytelen-kelletlen, megfosztva az igazi emberi hang és lét lehetőségétől. Kifosztottság és kiszolgáltatottság a sorsuk. Emberek és istenek veszik el tőlük nevüket, hangjukat, kifejezési képességeiket. A szeretet képességét.
Rémtörténetek ezek a javából. De nem annyira a regényben fel-felbukkanó szellemalakok, boszorkányságok és ördögűzések miatt, hanem a kozmikus magány, a lassan ember és isten nélkülivé válás miatt. Óhatatlanul feltevődik jó pár kérdés: meg lehet-e még civilizálni ezt a világot? Ki lehet-e javítani a fattyúsort, a törpeséget, a megbélyegzést? Van-e megváltás ember (l. papok, tanító, orvos, gyógypedagógus) és/vagy Isten által? Mennyiben „csak” áldozat az áldozat? Létezik-e személyes felelősség? Választási lehetőség? Szabadság? Mennyiben képesek ezek a megbélyegzett alakok az önreflexióra? Legalább kísérletet tesznek-e arra, hogy megértsék, átlássák sorsukat? Mi megy végbe az egyéni tudatban? Mi van a tudatalattival, az ösztönökkel?
A regény a különböző nézőpontok és elbeszélői hangváltások hullámzása-hömpölygése, egymásba oldódása révén vizsgálja a sorsokat, az egyéni és közösségi tudat működését. A narratívában fel-felbukkanó többes számú elbeszélői hang görög tragédiák kórusaként szól arról, ahogy mink mindannyian látjuk a világot. A közösség értékrendje, nézőpontja, kollektív emlékezete szűri át az egyes szereplők rémtörténetét. Ebbe a hangba fonódik bele sorra a többi egyéni hang, sajátos, jellegzetes és hiteles regiszterben, igazi polifonikus narratívát eredményezve.
Mesteri, ahogy ezt Nádas megoldja. Ahogy a különböző műfajokra és művekre való rájátszások is azok. Elsősorban az antik és keresztény mitológiai vonatkozásokat kedveltem. Olyan finoman és szervesen illeszkednek a különböző motívumok és utalások az elbeszélésbe, ahogy az csak kivételes műveknél szokott megtörténni. Így kell sablonokból remekművet komponálni. Még az sem baj, ha nem teszünk a végén világrengető felismerést. Nem gyakran lehet már megrengetni a világot. Legfennebb elszakad vagy elfogy az etikai cérna. De ki veszi azt észre.

„El vagyunk mi átkozva mind.”

Koldusszegény jobbágyfalu, valahol a Duna mellett. Nádas Péter tökéletesen ismeri a falu világát, és azt a szabászkrétával kirajzolt polgári világot is, ami már elveszett. Valóban Rém(es)történetek. Többnyire a közösség legkiszolgáltatottabb tagjainak nézőpontjából látjuk a település életét. Róza epilepsziás, valami kevés empátiát talán egyedül vele szemben éreztek a falusiak. Mindig kifizették, etették, itatták, figyeltek rá, de persze kihasználták őt is.
Teréz kiközösített, úri népek szolgálatában állt, leányanyaként mindenét elveszítette, családja kitagadta. A sok bántás hatására gonosz vénasszony lett. „Ömlött az epe belőle csöndesen, mert hangosan ő tényleg nem beszélt így az urakkal soha.”
Törpike és a fia, Imre, akik különösen hátrányos helyzetben vannak, az anya apró növése, a fia "balkézről született” törvénytelen, mindketten rendellenesek. Imre Súlyos sérülések halmazat cipeli. Jónás atya még az ördögűzéssel is megpróbálkozik, hogy jó útra térítse. Az állatok is veszélyeztetettek ebben a környezetben, az emberi gonoszság határtalan és nyelvileg is tökéletesen bemutatott.
Misike, a nyomorék gyerek testének börtönébe zárva él, de Piroskánál mégis érdeklődő, elfogadó emberre talál, sakkban pedig verhetetlen, majd olyan helyzetbe kerül, hogy dönteni tud saját sorsáról.
Az élet kivételezett gyermekei Mírák Piroska és társai, akik az ellenpéldát szolgáltatják és nem igazán értik „kollektív öntudatlansággal űzött mágikus műveletek” sokaságát, de persze az ő családjáról is tudják, amit tudni kell.
A román orvos, a lelkész, a tanító a falu értelmisége, őket is gyanakvással szemléli mindenki.
Tájnyelvi környezetbe ágyazva, minden beszélőnek egyedi nyelve van, ez a különös nyelvi egyveleg tökéletesen szemlélteti a szereplőket.
Nádas Péter tökéletes képet fest, sajnos az életünkben körbenézve ismerősek a figurák.

Nekem hatalmas élmény volt Nádastól a Világló részletek, hogy aztán alaposan megküzdjek az Emlékiratok könyvével. Ez, ahogy írták többen is, megint egy nagyon más könyv. Fényévekkel könyebben olvasható az Emlékiratoknál, pedig itt is használja az aprólékos részletezettséget, és a cselekmény most sem mondanám, hogy nagyon túlteng. Mégis sokkal olvasóbarátabb könyv lett, és nekem is nagyon tetszett. Kicsit úgy érzem, tudta volna még folytatni bőven, indáztatni a cselekményszálakat, és igazából el is olvastam volna.

„Miként lehet szép a gonoszság, ha egyszer nem tudok mást mondani, szép.” (Nádas Péter: Rémtörténetek 392. o.)

Nehéz helyzetben vagyok, ugyanis elfogult vagyok Nádas munkásságával kapcsolatban. Ha megkérdeznék, hogy a kortárs magyar irodalomban kit tartok a leg…-bb alkotónak, kapásból rávágnám a nevét. Ezek után joggal érhet a vád, hogy még a bűnt is erénynek fogom felróni neki, és egy-egy kevésbé jól sikerült művét is az egekig fogom magasztalni. Minden kritika szubjektív, ennek ellenére megpróbálok minél objektívebb lenni, és minél több racionális érvvel alátámasztani, hogy miért fontos Nádas új regénye, és miért kiemelkedő alkotás 2022-ben.

Értékelésemet kezdhettem volna úgyis, hogy a 80. életévébe lépő Nádas Péter végre megírta első igazi nagyregényét. Egy lassan 60 éves írói munkásság után, rövidebb és hosszabb elbeszélések, novellák, kisregények és természetesen három regénymonstrum után nagyregénnyel rukkolt elő. Aki eddig esetleg félt volna kezébe venni bármelyik regényszörnyét, annak mindenképpen érdemes a Rémtörténetekkel kezdeni, ugyanis a Nádasra jellemző védjegyek, (még ha nyomokban is), de megtalálhatóak benne.

Többen írták, hogy ez a regény teljesen más, mint a korábbi Nádas-szövegek. Ismerve fontosabb műveit, ezzel a megállapítással részben egyet értek, részben pedig nem. Minden Nádas-szöveg különböző. Az író mindegyikben más-más poétikai, stilisztikai és narrációs eljárással operál. Kétszer soha nem süti el ugyanazt a poént. A Rémtörténetek látszólag felrúg minden korábban felállított esztétikai szabályrendszerét. Ahogyan egy interjúban kihangsúlyozta, a regény írásakor tobzódott a közhelyekben. Azonban ahogyan ezekből felépítette regényét, az már szinte művészet.

Számára nincsenek tabuk. Vegyük példának a szexualitást. Már az Emlékiratok könyvében normát sért, amikor a szenvtelen, elemző narráció, az író által patikamérlegen kimért „tisztességes mondatok” segítségével megjeleníti mindazt, amit Proust vagy Mann elhallgat regényeiben a hetero- és a homoerotikával kapcsolatban. A Párhuzamos történetekben azt járja körül, hogyan lehet úgy leírni szeretkezéseket, szexuális együttléteket egy-egy regényjelenetben, hogy azok ne váljanak se hatásvadászokká, se pornográfokká, és a mondatok továbbra is megőrizzék esztétikai töltetüket mindenféle giccsbehajlás nélkül. Ebben a regénymonstrumban legitimálta a szexualitással kapcsolatos obszcén kifejezések használatát, létjogosultságát. A Rémtörténetekben a korábbiakhoz képest jóval kevesebb erotikus leírás található, sokkal inkább a nyelvi szinten, az obszcén káromkodásokban jelenik meg a szexualitás. Nádas legújabb regénye tobzódik a trágárságban, Mucsi Zoltán elhíresült villanyszerelős jelenetével vetekszik. Persze attól még nem lesz jó egy könyv, ha tabukat döntöget.

Nádas regényszörnyei attól voltak működőképesek, hogy mind a nyelvezetet, mind a formát és a struktúrát, valamint a tartalmat tekintve, újat tudtak hozni a korábbi irodalmi alkotásokhoz képest. A Rémtörténetek, ha nem is állít gyökeresen újat a világról, mint a korábbi Nádas szövegek, de a nyelvezete mindenképpen egy új stílust, regisztert pendít meg, amely korábbi szövegeiben még nem fordult elő, nevezetesen a „népies” szociolektusokat és dialektusokat. De nem csak a nyelvezet, hanem az elbeszélő stílusa is eltér a megszokott Nádasi prózától.

A korábbi regénymonstrumok narrátoraihoz képest a Rémtörténetek obszcén elbeszélője sokkal fecsegősebb, szószátyárabb, nincs benne semmiféle igény az öncenzúrára, hogy meghúzza mondatait. Mintha Nádas szándékosan felrúgná a korábban felállított „tisztességes mondatok” esztétikai elvét. És ez valószínűleg az elbeszélő személyéből fakadhat. Már többen töprengtek azon, hogy ki lehet a narrátor. Az én értelmezésemben is valamiféle „falu hangja” lehet, nem egy vagy több konkrét személy, hanem inkább egy kórus, kollektív elbeszélő, aki bármit kimondhat, mindenféle következmények nélkül. Elbeszélőnk témája, a Nádas műveiben többször is visszatérő téma, az emberi természet.

Az ember, mint szörnyeteg. Az ember, mint minden féle humánumtól megfosztott animális lény jelenik meg a regény szövegében. Noha a korábbi művekben is kihangsúlyozódott ez a tézis, a Rémtörténetekben egyértelművé válik, hogy az ember inkább animális, mint humánus lény. Nádas tobzódik a közhelyekben, fetreng a nyomorpornóban, úgy, hogy közben egyedi, elgondolkodtató és szórakoztató tud maradni.

Nádas korábbi műveiben is rájátszik bizonyos műfajokra, (noha ő maga távol áll a zsánerirodalomtól,) sőt ki is parodizálja azokat. Az Emlékiratokban Proust és Mannt kezdi ki, a Párhuzamosok egy-egy fejezetében pedig egy-egy műfajt figuráz ki, eljátszik a különböző műfaji szüzsékkel. A Rémtörténetek címéből is könnyen asszociálhatnunk a különböző műfajokra (krimi, thriller, horror stb.), amelyekre Nádas folyamatosan rájátszik, úgy hogy közben az olvasói elvárásokra fittyet hány.

A regény egy másik irodalmi vonulathoz, irodalmi hagyományhoz is köthető. Elsősorban ahhoz a „népi” irodalomhoz, amit már Móricztól Borbélyig már kiaknáztak, és még ma is űznek. A regényben megjelenik ez a fajta irodalmi stílusparódia, amit egyébként a szöveg nyelvi szinten a „népi” regiszter sajátos használatával, a káromkodások magas fokú űzésével, a közhelyek túlzott használatával ér el. Nem csak nyelvi, hanem tartalmi szinten is eljátszik a sztereotípiákkal. Mindezek ellenére úgy épít fel egy képzeletbeli falut a Duna mentén (valószínűleg Kisoroszi „alteregója” lehet), amelyben a fiktív szereplők nem válnak papírmasé ízűvé, hanem húsvér emberekként jelennek meg. A közhelyekben való tobzódás persze lehetőséget biztosít amolyan horkantós féle humorra is. Párhuzamosan jelenik meg az élet tragikuma és komikuma is a szövegben.

Persze nem csak a „népi” (falusi lakosok), hanem „az urbánus” (budai elit és pesti polgárok) is megkapják az ívet ebben a regényben rendesen. Sőt, a zárlatban még ha nagyon akarom, akkor az értelmiség, a sznobok is kapnak egy fricskát. Persze felmerül a kérdés, mennyire vehető komolyan ez a társadalomkritika, és úgy egyáltalában véve Nádas szövege. A választ nem tudom, ezt döntse el ki-ki maga. Mindenesetre abban biztos vagyok, hogyha az irodalom nem más, mint játék a szöveggel, akkor Nádas ezt a játékot komolyan végig is játssza regényében.

Mint már említettem, hogy a Rémtörténetekben azonban fellelhetők a korábbi Nádasi védjegyek. A könyv felénél „a falu hangja” mintha megváltozna, és az a fajta „mindentudó”, szenvtelen, elemző narrátor térne vissza, akit a Párhuzamos történetekben megismertünk. A Rémtörténetek hangulata engem kísértetiesen emlékeztetett a Párhuzamosok Egy bőven termő barackfa című fejezetére. (Amelyet amúgy önálló novellaként is lehet olvasni.) Egyrészt a helyszín miatt (Dunakanyar), másrészt pedig a szereplők (falu lakói), harmadrészt pedig a téma miatt (az emberi gonoszság). A Rémtörténetek bizonyos szempontból a Párhuzamosak kistestvére. Noha itt kevesebb szereplővel, helyszínnel és időintervallummal dolgozik az író, de hasonlóan csavaros történetvezetést, információadagolást alkalmaz, ahogyan egyik jelenetből észrevétlenül csúszunk át a másikba. Sűrű, sötét atmoszféra ez, ahol folyamatosan pulzál a feszültség, a késleltetés eszköze maximálisan ki van használva. Szinte a legvégsőkig ki van húzva ez a folyamatos baljóslatú sejtetés, hogy aztán üssön az a bizonyos csattanó, és végül Nádas egy újabb csavarral csavarjon még egyet rajta.

Pár hónappal ezelőtt, még a Nádas-esszék tematikus kiadásának végével nagyon úgy nézett ki, hogy az író tudatosan akarja, ha nem is lezárni, de elrendezni az életművet. Aztán szinte a semmiből jött a váratlan hír, hogy szó sincs semmi ilyesmiről. A Rémtörténetekkel egy újabb színnel gazdagodott a Nádas-oeuvre. Titkon megint felcsillant bennem a remény, hogy lesz még itt, ha nem is egy újabb monstrum, de valamiféle regény. Ha valaki még csak most ismerkedne a szerzővel, vagy csak egyszerűen elrémisztik a regényszörnyetegek, akkor bátran vegye kezébe a Rémtörténeteket. Kapudrognak mindenképp ajánlom. Olvassatok Nádast.