Emlékiratok ​könyve 92% 80 csillagozás

Még valamikor magyarszak első évében került kezembe a könyv. Csak egy fejezetet kellett elolvasni belőle, de én egyszerűen nem tudtam letenni, és végigolvastam. Aztán most megint találkoztunk. off

Nádas első regénymonstruma remekmű. Se előtte se utána, egy-két kivételt leszámítva, nem nagyon akadt olyan magyar szerző, aki képes lett volna úgy megírni egy ezer oldalas könyvet, hogy abban az első mondattól az utolsóig minden a helyén legyen. Erre mondják, hogy zseni.

A Párhuzamos történetekhez képest az Emlékiratok könyvében sokkal lassabbak a mondatok lélegzete. Egy mondat egy bekezdés, ami lehet akár egy szó, de akár oldalokon keresztül is hömpölyöghet. De nem csak a mondatok lélegzete lassabb, hanem a történetvezetés is. A Párhuzamos sokkal cselekménydúsabb, mint az Emlékiratok. Mondhatnánk azt is, hogy klasszikus modern regény ez a könyv, de ez persze túlzás lenne, noha Nádas a modern regénytechnikai eszközökkel operál a narrációban. Már csak azért se mondhatjuk, mert a szöveg egyes részei kimondottan Proust és Thomas Mann paródiák. De nem csak a világirodalmi elődöknek, hanem mesterének, a redukcionista Mészölynek is fityiszt mutat ez a könyv. Rituális apagyilkosság ez. Vagy ahogyan Mészöly mondja, a fiatal írók feladata, hogy az öregeket kifacsarják, és eldobják, mint egy citromot. Nádas is hasonlóan tesz, de elég az anekdotákból.

Nádas Hazatérés című esszéjében röviden összefoglalja az Emlékiratok megírásának körülményeit, ars poeticáját. Az elődök (Proust, Mann, Mészöly stb.) megcsonkolták a mondatokat, ő pont ezeket az elhallgatásokat akarja kimondani, megírni. A Párhuzamoshoz hasonlóan az Emlékiratok is tabudöntögető mind a mai napig. Csak egy a sok zavarba ejtő mondat közül, vigyázat, felnőtt tartalom! spoiler Nádas nem csak kimondja, hanem le is írja, képszerűen meg is jeleníti mindezt. És teszi úgy, hogy nem lesz olcsó hatásvadászat, nem válik pornográffá a szöveg. A téma az emberi test, mint ahogyan arra a regény elején citált mottó, biblia idézet is figyelmeztet. „Ő pedig az ő testének templomáról szól vala.” Az emberi test saját mivoltában jelenik meg Nádas regényébe, amely egyszere profán és szakrális is egyben.

Ha nagyon le akarom egyszerűsíteni, akkor a szerelemről szól ez a regény. Az erotikus és homoerotikus részek sohasem öncélúak, hanem a szerelmet jelenítik meg teljes valójában, kegyetlenségében és szépségében. Egyszerre humánus és animális. De nem csak szerelemről és erotikáról van itten szó, hanem történelemről, politikáról, családtörténetről, barátságról, szenvedésről, halálról, életről stb. egyszóval mindenről, amiről egy nagyregénynek, vagy egy regénymonstrumnak szólnia kell. Persze szigorúan csak a posztmodern esztétikának megfelelően.

Nádas „tisztességes” mondatai, ahogyan esszéjében írja, olyan szenzuálisak, mint egy-egy szelet vajas-mézes kenyér. Igen, egy szelet vajas-mézes kenyér ez a regény, Nádas irodalmi pékségéből. Finom, édes, ragacsos.

Mint minden rendkívüli irodalmi mű, az Emlékiratok könyve is többféle olvasatot ajánl fel az olvasóinak. Én most az érzékenység regényeként olvastam, de már tudom, hogy a következő újraolvasás során melyik dimenzióra koncentrálok majd. Többször is fontolgattam olvasás közben, hogyan tudnám magam számára szabatosan definiálni az érzékenység fogalmát, de mindig közhelyekbe ütköztem. Elgondolkodtam azon is, hogyan is viszonyulunk manapság az érzékenységhez…Ha az általánosítás durva egyszerűsítését elfogadjuk, nem tévedünk nagyot, ha minimum „ambivalens”-nek minősítjük a fogalommal kapcsolatos közvélekedést. A sikerességnek biztosan nem mércéje, sőt kontraproduktív a társadalmi előrehaladás eredményességét tekintve, de egyre több ember mond le róla akár önmagára, akár a társas kapcsolataira vonatkoztatva is. Pedig az érzékenységünk nemcsak a védtelenségünk jelzi ki, hanem a legszemélyesebb énünket is megvilágítja, térkép akár az önreflexiónk, akár a másokkal kapcsolatos nyitottságunk minőségére és mértékére vonatkozóan is.
Nádas mintha mindent, Mindent tudna az érzékenységről. Olyan finom, cizellált hálót rajzol az érzékenységünket alkotó – testünket, lelkünket átjáró, dinamikusan változó – energiákról, amilyet rajta kívül senki nem tudott még. Szinte filmszerű élmény a belső látásunk számára az érzékenység hol fátyolszerű finomsága, hol a durva ösztönök megszelídítésével lefékezett energiája. Az érzékenységünket alkotó energianyaláb hol befelé, hol kifelé irányul, és csak állandó változásban létezik, akkor is ha stabilnak látszik.
Nem hiszem, hogy az a lényeges ebben a regényben, ki ki iránt érzi éppen azt, amit Nádas a röntgenképek pontosságával elénk tár. Az érzések, szenvedélyek, rejtőzködések és kitárulások tartalmára, minőségére, változékonyságára (sorsszerűségére?) esik a fény, és nem a szereplőkön, nem a történeteken van a hangsúly, ezek csak hordozó anyagok. Én bizony csodaként éltem meg azt a pontosságot, ahogy Nádas érzékletessé teszi, hogyan látjuk meg a szeretetünk tárgyának izzadtságcseppjében, szembogarában saját arcunkat, hogyan érezzük meg egy illatban az élet újbóli frissességét vagy éppen az elmúlás szomorú bódulatát, hogyan ismerhetjük fel egy elfordított arcélben a másik titka előli elhúzódás természetes szépségét. Tán az a legszebb ebben a regényben, hogy mérni tudjuk, mennyire maradtunk meg érző, érzékeny embernek.

Nem könnyű olvasmány. Voltak részek melyek nehezen mentek. Nagyon oda kellett figyelni, hogy éppen hol tart a történet, ki mesél éppen nekünk. Megérte elolvasni ezt a könyvet. Szépen van megírva. A mondatok nehezek, de tele vannak mondanivalóval. Általában hosszúak, azt hinnénk soha nem érnek véget. Nádas Péter részletesen ír. Látjuk, érezzük a történéseket.
Csak ajánlani tudom.

Egyértelműen megkerülhetetlen és lenyűgöző mű. Ezzel együtt nekem túl sok volt benne a modorosság – Nádasnál ezt egyébként gyakran érzem. A Melchior-szálból pedig, uram bocsá', húztam volna bőven.
No, és persze ahogy befejeztem, mentem is vissza az elejére. Mert Nádast tilos egyszer olvasni! Már az első fejezet is sokkal többet mondott másodszorra.

Számomra A 2013. év legmeghatározóbb olvasmányélményei Nádas Péterhez kapcsolódnak.
„Nádasnak sikerül néha desztillálnia a valóságot” (Forgách András)
Ezt a mondatot nagyon igaznak érzem a szerző műveivel kapcsolatban, filozófiai magasságokba emeli a témát, alaposan körüljárja, sokszor késleltetéssel, a helyszín, a szereplők alapos jellemzésével igen részletes körülírásával növeli a feszültséget.
Korábban is olvastam már tőle, de ebben az évben interjúköteteket és újabb műveit is.
Nádas Péter szavak, mondatok erdejében rejtőzködik.
Nem könnyű olvasmány, főként a hatalmas, szerteágazó, bogozódó mondatfolyamok teszik teszik bonyolulttá, nem minden mondatát sikerül első olvasásra felfogni, mert olyan rettenetesen sok információt tartalmaznak.
„…záporozó, hömpölygő, patakzó beszéd…”
Komoly nyelvi továbbképzés; hatalmas szókincs, sokféle jelző, többszörösen összetett mondatok, sokféle írásjel, mellérendelő szerkezetek,
„…hogy csupán az irályból, a szavakkal való ügyes kábítás tényéből lehessen megállapítani a rejtett szándék nyílt irányát…”
A cselekmény nem különösebben bonyolult, nem a mese a lényeg, hanem az érintések, az érzékiség állandó jelenléte.
„Történelmi, szociológiai, kultúrtörténeti és lélektani elemekből kikevert mesék…”

A második kötetnél a történet kezdetén a mitológiai szál szerintem túl hosszadalmasra sikeredett. A tűz nyomát a fű nőtte fejezet a kamaszkor bonyodalmaival foglalkozik, a lányok és a fiúk sokrétegű kapcsolataival, „gyermekségünk játékainak, anélkül, hogy a változást magunk érzékelhettük volna, egyszer és mindenkorra vége lett.”"
Kordokumentumként tapintható a feszültség, a kiszolgáltatottság, 1956 sokféle megközelítése, vagy a berlini fal meghatározó szerepe, szövevényes magánéleti szálak teszik bonyolulttá a történetet.
Az utolsó fejezetben tökéletes ellentétet képez a túlrészletezettség, majd egy mondatban (apja bűnéről) olyan tömör, részletes, tragikus megfogalmazás, amely szinte mellbevágó.
Családtörténetek és baráti, szerelmi szálak szövik át a művet. Nagyon erős a jellemzésekben:
„kulturált ember, művelt, tájékozott, könnyed, úszott, teniszezett, agglegény” – írja például egy zenetanárról.
Nádas Péter a kortárs magyar irodalom jelentős képviselője, folytatni fogom az ismerkedést az életművével.

„Ilyen egyszerű, igen, ilyen egyszerű volt minden.” -zárul a regény. Az emlékirat utolsó szavai. Az élet summázata.

Felelrősödnek az érzékszerveim, a színek élesebbek, a szagok csontig hatolnak, minden rezdülésnek, moccanásnak jelentősége van, gondolatot hordoz. Többdimenziós világ nyílik meg a regény sorait olvasva. Rácsodálkozom – mennyire tartalmas a mindennap. Kicsit szégyenkezem, mondhatni megvetem magam – ilyen keveset látok én a saját szemmemmel a világból? Mintha nagyítóval nézném / mennyire más: tartalmasabb, súlyosabb, élni érdemesebb.
A csend létállapot, mély élményeket nyújtani képes („…megsejtve, hogy a köztesség, a szünet, s az átmenet állapota mindig meg fog tartani kegyetlenségében és kegyében…”).
Az emlékezés jelen („hiába tudok mindeme változásról, hiába, hogy e kert mára csak emlékeimben él, ha éppen úgy érzékelem a levelek mozdulását, még azt a szagot is, a fényeket, a szellők irányát, éppen úgy, mint egykor, s ha akarom, akkor nyár van, csend, délután”).
Az emlékezés pusztulás („a saját pusztulásom írója vagyok, s ha most az erdő pusztulását szavaimmal nyilvánossá teszem, akkor is a saját pusztulásom történetéről beszélek”).
Az emlékezés értelemmel telítés („Milyen pontosan látja most az értelem, amit akkor a szem mozdulatként, a fül hangként és hangsúlyként magába fogadott, és az emlékezet … eltette magának”).
Az emlékezet kíméletlen („beismerem gyengeségemet, nem akarok emlékezni rá”).
Az emlékezés makacs („görcsös kényszere minduntalan jelentéktelen vagy jelentéktelennek gondolt részleteknél időz”).
Az emlékezés – az emlékek szóba öntése – csalás („nem a hallgatás-e a teljesebb egész?”). Az emlékezés búcsú („minden élményem végén ott áll egy halál”).

A szavaknak erejük van, súlyuk van. Ugyanakkor természetesen pörögnek. Otthon vagyok bennük, általuk. Persze többször átrágom magam néhány soron, merthogy magvas, filozofikus. („…az ember a saját nyelvén egyáltalán nem tökéletes mondatokban és közel sem példaszerű hangsúlokkal beszél, hanem inkább valami erős belső célnak és személyes egyensúlyérzékének engedelmeskedve hablatyol, miközben a cinkos és határtalan, ugyanakkor áthághatatlan és kikezdhetetlen nyelvi egyezmények tökélye, a nyelvi közösség magában való tökéletessége nyilvánul meg….”)

Kezdetben vonakodtam. Viszolyogtam, fintorogtam a két férfi egymás iránti érzelmeit olvasva. És szebbet, igazabbat, őszintébbet, mélyebbet magamnak sem kívánok. Meghatározó, ritka élmény a bonyolult szerelmi kapcsolat átélése.

Kicsit bosszús voltam. Megaláztak, lenézően számba rágták azt, ami izzott, rotyogott bennem, már szavakba formálódva körvonalazódott a könyv olvasása közben. Ezért rosszul esett leírva látni: „kulturális ismereteink, kényszeres tradíciótiszteletünk és polgárinak nevezhető neveltetésünk szinte biológiai kényszerétől nyűgözve, finnyás ízléssel, esztétizálásra beállított hajlamokkal a romlás virágainak szépészetén, a fin de siecle stilisztikáján élősködő, félénk értelmiségi élvezkedéssel választottuk azokat a járatokat, melyek ebben a városban még egyáltalán alkalmasnak mutatkoztak valamiféle hagyományos értelemben vett sétára. … mindig olyan útvonalakat választottunk, ahol mégiscsak látható, érezhető, szagolható volt valami az elpusztult és egyre jobban lepusztuló, kifoltozott, elfeketedett, szétmálló személyességből”.
Szerintem a regény útvonala. Melyet az érzékek, érzelmek szintjén végigsétáltam – történések, emberek, helyszínek –, majd a gondolatok síkjára taszított a szerző, rángatott, cipelt. Nem bízta rám. Nem bízott bennem, hogy magamtól is bejárom, elég, ha útra indít, he jelzi az irányt. Persze élveztem a filozofálást. És ritkán éreztem terhes filozofálgatásnak. (pl. a széphez és csúfhoz, a jóhoz és rosszhoz való viszonyulásunk kifejtése, az ellentétek egymásra utaltásgának gondolati vázolása, egyén és nemzet viszonyának meghatározása, az egyén mint változat megjelenítése stb.).

Igen. Én is benne voltam. Persze. Rólam is szól.
Az emlékezés, illetve az emlékek megosztásának célja az azonosság érzésének átélése. („Biztosan tudjuk, hogy a másikban is ott szunnyad ez a mese”). Valamint az önvizsgálat („Tapasztalataink súlyát és érvényét mérjük le”).

Érdemes összevetni a Párhuzamos történetekkel. Ott valahogy hiányzik a giccs és a szentimentalizmus, ami az Emlékiratokban sajnos jónéhányszor előtűnik. És lehetett volna húzni belőle. De ezeken kívül megértem, miért olyan nagy szám ez a könyv. Több van benne, mint első pillantásra látszik. Azt gondoltam az első 500 oldal közben, hogy ez a könyv mindvégig a felületen marad, a fontosabb kérdéseket mintha elkerülné gondosan, aztán végül is rájöttem, hogy ez egyáltalán nincs így. A történetekről most nem mondanék semmit, épp egy dolgozatot írok róla. A szerelmi háromszögekre érdemes figyelni.

Nem számítottam könnyed olvasmányra, de még engem is meglepett mennyire nehezen adják meg magukat a lapok, utoljára talán Józsefnél kellett ennyit visszaolvasnom ha egy percre elveszik a figyelem akkor már kezdheted a keresés, hogy akkor most mi van, ki van ott, és hol is vagyunk egyáltalán?
Kemény kérdések, kemény gondolatok, akár az azonos nemű szerelem, akár a 1950-es évek megfűszerezve a forradalommal, akár a szerintem Down-szindrómás kishúg tekintetében.
Amikor a Copperfield Dávidot olvastam akkor azt léleksimogatónak írtam le, na ez a könyv amit előtte kell olvasni, ez lélekborzoló, lélektépő és gondolat összezavaró.
Semmi nem fekete és fehér, jó vagy rossz, hanem mindenről lehullik az álarc és ott áll az ember pörén kiteregetve a legnagyobb legmélyebb félelmeit mutatva amit magának se mer bevallani.
Alapjaiban ez egy jó könyv, talán Nobel-díjas olvasmány ( évek óta ebben reménykedünk) csak hangulat kell hozzá, ne kezd bele ha csak pár nap könnyed kikapcsolódásra vársz, nem vinném magammal nyaralni, egy kandalló mellett igazi téli gondolkozós estékre való filozofikus agytorna.

2005-ben hallottam erről a könyvről először egy szakkollégiumi okoskodáson. Rögtön nagyon elkezdett érdekelni, naná!

Úgyhogy kb kétévenként belekezdtem, az elejét 8x olvastam legalább. A végét most először. Remek mű, Nádas biztosan zseni, csak én nem nagyon értem (ezt az írásmódot). Meg a könyvet sem. Hosszas bölcsész nyálveréssel teli oldalak, már régen elvesztettem a fonalat, hogy most ki és hol és mikor és hol is vagyunk, amikor a bekezdés végén két szóban elhangzik, hogy mi is történt… már azt kívánom akkor inkább továbbra se történjen semmi, hanem kalandozzon a külső-belső tájon felőlem még két(száz) oldalt, én lelépek inkább olvasok valami mást. Mire végre sikerült befejeznem, már megint elfelejtettem az elejét és a közepét. Mert a könyv végén, mint a bekezdések végén, azért történt valami. De különben miről is volt szó? (És ki? És kivel? És miért? És melyik idősíkban?)
Most kéne megtalálni azt a lányt, aki 2005-ben előadott a szakkoliban egy súlyosan szétjegyzetelt, és telecetlizett könyvből. Ő el tudná mondani, miről is volt szó.

Amikor rájöttem, hogy az azonos betűtípusú fejezetcímek tartoznak össze (a nagy drapp/sárga borítójú kötetnél háromféle különböző van), akkor újrakezdtem a könyvet. Sokszor kellett egy-egy mondatot újraolvasnom, különösen az elején, de nekem élvezetes Nádas szövege. Mindig úgy érzem, hogy én is pont ílyen módon gondolkodom, mint Ő, csak persze más következtetésre jutok. Egyre gyorsabban olvastam, az utolsó fejezeteket már folyamatosan, reggeltől estig. Most újra elővettem, és újra olvasgatom az akkor kijelölt részleteket, majd hozok is idézetet.