Emlékiratok ​könyve 48 csillagozás

Nádas Péter: Emlékiratok könyve Nádas Péter: Emlékiratok könyve Nádas Péter: Emlékiratok könyve Nádas Péter: Emlékiratok könyve Nádas Péter: Emlékiratok könyve

Könyvének ​születéséről ezt írta a szerző: „Ezerkilencszázhetvenhárom őszén Berlinből Rostockba, majd onnan Warnemündébe utaztam. Az égvilágon semmi dolgom nem volt se itt, se ott. Nem ismertem senkit, engem sem ismert senki. A tengert akartam látni, s a kedélytelenül új szállodadoboz tizedik emeletéről néztem a tengert. és semmi más nem foglalkoztatott jobban, mint a saját életem kioltásának gondolata. Mivel azonban se magamat megölni, se meghalni nem tudtam, dolgozni kellett. A munka azt jelentette, hogy sima, biztos, nyugodt mondatokat írok félájult állapotban, olyan mondatokat, melyeknek se értelme, se józan interpunkciói nem közvetítenek semmit valóságos érzelmeimből, s így megint csak ott állt előttem a sürgető gondolat, hogy meg kell gyilkolnom magam. A szorongás csomókat, rögöket képez a torokban és a gyomorban; csomókat és rögöket köptem kijelentő módban. Egymás mellé rendelt kijelentéseim viszont olyan testet adtak a szövegnek, mely immár nem a jó tanuló automatizmusával… (tovább)

Eredeti megjelenés éve: 1986

Tartalomjegyzék

>!
Jelenkor, Budapest, 2015
928 oldal · ISBN: 9789636765743
>!
Jelenkor, Budapest, 2015
992 oldal · keménytáblás · ISBN: 9789636765576
>!
Jelenkor, Budapest, 2012
992 oldal · ISBN: 9789636765095

4 további kiadás


Enciklopédia 2


Kedvencelte 29

Most olvassa 20

Várólistára tette 95

Kívánságlistára tette 51


Kiemelt értékelések

>!
Peónia
Nádas Péter: Emlékiratok könyve

Mint minden rendkívüli irodalmi mű, az Emlékiratok könyve is többféle olvasatot ajánl fel az olvasóinak. Én most az érzékenység regényeként olvastam, de már tudom, hogy a következő újraolvasás során melyik dimenzióra koncentrálok majd. Többször is fontolgattam olvasás közben, hogyan tudnám magam számára szabatosan definiálni az érzékenység fogalmát, de mindig közhelyekbe ütköztem. Elgondolkodtam azon is, hogyan is viszonyulunk manapság az érzékenységhez…Ha az általánosítás durva egyszerűsítését elfogadjuk, nem tévedünk nagyot, ha minimum „ambivalens”-nek minősítjük a fogalommal kapcsolatos közvélekedést. A sikerességnek biztosan nem mércéje, sőt kontraproduktív a társadalmi előrehaladás eredményességét tekintve, de egyre több ember mond le róla akár önmagára, akár a társas kapcsolataira vonatkoztatva is. Pedig az érzékenységünk nemcsak a védtelenségünk jelzi ki, hanem a legszemélyesebb énünket is megvilágítja, térkép akár az önreflexiónk, akár a másokkal kapcsolatos nyitottságunk minőségére és mértékére vonatkozóan is.
Nádas mintha mindent, Mindent tudna az érzékenységről. Olyan finom, cizellált hálót rajzol az érzékenységünket alkotó – testünket, lelkünket átjáró, dinamikusan változó – energiákról, amilyet rajta kívül senki nem tudott még. Szinte filmszerű élmény a belső látásunk számára az érzékenység hol fátyolszerű finomsága, hol a durva ösztönök megszelídítésével lefékezett energiája. Az érzékenységünket alkotó energianyaláb hol befelé, hol kifelé irányul, és csak állandó változásban létezik, akkor is ha stabilnak látszik.
Nem hiszem, hogy az a lényeges ebben a regényben, ki ki iránt érzi éppen azt, amit Nádas a röntgenképek pontosságával elénk tár. Az érzések, szenvedélyek, rejtőzködések és kitárulások tartalmára, minőségére, változékonyságára (sorsszerűségére?) esik a fény, és nem a szereplőkön, nem a történeteken van a hangsúly, ezek csak hordozó anyagok. Én bizony csodaként éltem meg azt a pontosságot, ahogy Nádas érzékletessé teszi, hogyan látjuk meg a szeretetünk tárgyának izzadtságcseppjében, szembogarában saját arcunkat, hogyan érezzük meg egy illatban az élet újbóli frissességét vagy éppen az elmúlás szomorú bódulatát, hogyan ismerhetjük fel egy elfordított arcélben a másik titka előli elhúzódás természetes szépségét. Tán az a legszebb ebben a regényben, hogy mérni tudjuk, mennyire maradtunk meg érző, érzékeny embernek.

>!
korkata
Nádas Péter: Emlékiratok könyve

Nem könnyű olvasmány. Voltak részek melyek nehezen mentek. Nagyon oda kellett figyelni, hogy éppen hol tart a történet, ki mesél éppen nekünk. Megérte elolvasni ezt a könyvet. Szépen van megírva. A mondatok nehezek, de tele vannak mondanivalóval. Általában hosszúak, azt hinnénk soha nem érnek véget. Nádas Péter részletesen ír. Látjuk, érezzük a történéseket.
Csak ajánlani tudom.

12 hozzászólás
>!
melis
Nádas Péter: Emlékiratok könyve

„Ilyen egyszerű, igen, ilyen egyszerű volt minden.” -zárul a regény. Az emlékirat utolsó szavai. Az élet summázata.

Felelrősödnek az érzékszerveim, a színek élesebbek, a szagok csontig hatolnak, minden rezdülésnek, moccanásnak jelentősége van, gondolatot hordoz. Többdimenziós világ nyílik meg a regény sorait olvasva. Rácsodálkozom – mennyire tartalmas a mindennap. Kicsit szégyenkezem, mondhatni megvetem magam – ilyen keveset látok én a saját szemmemmel a világból? Mintha nagyítóval nézném / mennyire más: tartalmasabb, súlyosabb, élni érdemesebb.
A csend létállapot, mély élményeket nyújtani képes („…megsejtve, hogy a köztesség, a szünet, s az átmenet állapota mindig meg fog tartani kegyetlenségében és kegyében…”).
Az emlékezés jelen („hiába tudok mindeme változásról, hiába, hogy e kert mára csak emlékeimben él, ha éppen úgy érzékelem a levelek mozdulását, még azt a szagot is, a fényeket, a szellők irányát, éppen úgy, mint egykor, s ha akarom, akkor nyár van, csend, délután”).
Az emlékezés pusztulás („a saját pusztulásom írója vagyok, s ha most az erdő pusztulását szavaimmal nyilvánossá teszem, akkor is a saját pusztulásom történetéről beszélek”).
Az emlékezés értelemmel telítés („Milyen pontosan látja most az értelem, amit akkor a szem mozdulatként, a fül hangként és hangsúlyként magába fogadott, és az emlékezet … eltette magának”).
Az emlékezet kíméletlen („beismerem gyengeségemet, nem akarok emlékezni rá”).
Az emlékezés makacs („görcsös kényszere minduntalan jelentéktelen vagy jelentéktelennek gondolt részleteknél időz”).
Az emlékezés – az emlékek szóba öntése – csalás („nem a hallgatás-e a teljesebb egész?”). Az emlékezés búcsú („minden élményem végén ott áll egy halál”).

A szavaknak erejük van, súlyuk van. Ugyanakkor természetesen pörögnek. Otthon vagyok bennük, általuk. Persze többször átrágom magam néhány soron, merthogy magvas, filozofikus. („…az ember a saját nyelvén egyáltalán nem tökéletes mondatokban és közel sem példaszerű hangsúlokkal beszél, hanem inkább valami erős belső célnak és személyes egyensúlyérzékének engedelmeskedve hablatyol, miközben a cinkos és határtalan, ugyanakkor áthághatatlan és kikezdhetetlen nyelvi egyezmények tökélye, a nyelvi közösség magában való tökéletessége nyilvánul meg….”)

Kezdetben vonakodtam. Viszolyogtam, fintorogtam a két férfi egymás iránti érzelmeit olvasva. És szebbet, igazabbat, őszintébbet, mélyebbet magamnak sem kívánok. Meghatározó, ritka élmény a bonyolult szerelmi kapcsolat átélése.

Kicsit bosszús voltam. Megaláztak, lenézően számba rágták azt, ami izzott, rotyogott bennem, már szavakba formálódva körvonalazódott a könyv olvasása közben. Ezért rosszul esett leírva látni: „kulturális ismereteink, kényszeres tradíciótiszteletünk és polgárinak nevezhető neveltetésünk szinte biológiai kényszerétől nyűgözve, finnyás ízléssel, esztétizálásra beállított hajlamokkal a romlás virágainak szépészetén, a fin de siecle stilisztikáján élősködő, félénk értelmiségi élvezkedéssel választottuk azokat a járatokat, melyek ebben a városban még egyáltalán alkalmasnak mutatkoztak valamiféle hagyományos értelemben vett sétára. … mindig olyan útvonalakat választottunk, ahol mégiscsak látható, érezhető, szagolható volt valami az elpusztult és egyre jobban lepusztuló, kifoltozott, elfeketedett, szétmálló személyességből”.
Szerintem a regény útvonala. Melyet az érzékek, érzelmek szintjén végigsétáltam – történések, emberek, helyszínek –, majd a gondolatok síkjára taszított a szerző, rángatott, cipelt. Nem bízta rám. Nem bízott bennem, hogy magamtól is bejárom, elég, ha útra indít, he jelzi az irányt. Persze élveztem a filozofálást. És ritkán éreztem terhes filozofálgatásnak. (pl. a széphez és csúfhoz, a jóhoz és rosszhoz való viszonyulásunk kifejtése, az ellentétek egymásra utaltásgának gondolati vázolása, egyén és nemzet viszonyának meghatározása, az egyén mint változat megjelenítése stb.).

Igen. Én is benne voltam. Persze. Rólam is szól.
Az emlékezés, illetve az emlékek megosztásának célja az azonosság érzésének átélése. („Biztosan tudjuk, hogy a másikban is ott szunnyad ez a mese”). Valamint az önvizsgálat („Tapasztalataink súlyát és érvényét mérjük le”).

5 hozzászólás
>!
olvasóbarát P
Nádas Péter: Emlékiratok könyve

Számomra A 2013. év legmeghatározóbb olvasmányélményei Nádas Péterhez kapcsolódnak.
„Nádasnak sikerül néha desztillálnia a valóságot” (Forgách András)
Ezt a mondatot nagyon igaznak érzem a szerző műveivel kapcsolatban, filozófiai magasságokba emeli a témát, alaposan körüljárja, sokszor késleltetéssel, a helyszín, a szereplők alapos jellemzésével igen részletes körülírásával növeli a feszültséget.
Korábban is olvastam már tőle, de ebben az évben interjúköteteket és újabb műveit is.
Nádas Péter szavak, mondatok erdejében rejtőzködik.
Nem könnyű olvasmány, főként a hatalmas, szerteágazó, bogozódó mondatfolyamok teszik teszik bonyolulttá, nem minden mondatát sikerül első olvasásra felfogni, mert olyan rettenetesen sok információt tartalmaznak.
„…záporozó, hömpölygő, patakzó beszéd…”
Komoly nyelvi továbbképzés; hatalmas szókincs, sokféle jelző, többszörösen összetett mondatok, sokféle írásjel, mellérendelő szerkezetek,
„…hogy csupán az irályból, a szavakkal való ügyes kábítás tényéből lehessen megállapítani a rejtett szándék nyílt irányát…”
A cselekmény nem különösebben bonyolult, nem a mese a lényeg, hanem az érintések, az érzékiség állandó jelenléte.
„Történelmi, szociológiai, kultúrtörténeti és lélektani elemekből kikevert mesék…

A második kötetnél a történet kezdetén a mitológiai szál szerintem túl hosszadalmasra sikeredett. A tűz nyomát a fű nőtte fejezet a kamaszkor bonyodalmaival foglalkozik, a lányok és a fiúk sokrétegű kapcsolataival, „gyermekségünk játékainak, anélkül, hogy a változást magunk érzékelhettük volna, egyszer és mindenkorra vége lett.”"
Kordokumentumként tapintható a feszültség, a kiszolgáltatottság, 1956 sokféle megközelítése, vagy a berlini fal meghatározó szerepe, szövevényes magánéleti szálak teszik bonyolulttá a történetet.
Az utolsó fejezetben tökéletes ellentétet képez a túlrészletezettség, majd egy mondatban (apja bűnéről) olyan tömör, részletes, tragikus megfogalmazás, amely szinte mellbevágó.
Családtörténetek és baráti, szerelmi szálak szövik át a művet. Nagyon erős a jellemzésekben:
„kulturált ember, művelt, tájékozott, könnyed, úszott, teniszezett, agglegény” – írja például egy zenetanárról.
Nádas Péter a kortárs magyar irodalom jelentős képviselője, folytatni fogom az ismerkedést az életművével.

1 hozzászólás
>!
Frank_Spielmann I
Nádas Péter: Emlékiratok könyve

Érdemes összevetni a Párhuzamos történetekkel. Ott valahogy hiányzik a giccs és a szentimentalizmus, ami az Emlékiratokban sajnos jónéhányszor előtűnik. És lehetett volna húzni belőle. De ezeken kívül megértem, miért olyan nagy szám ez a könyv. Több van benne, mint első pillantásra látszik. Azt gondoltam az első 500 oldal közben, hogy ez a könyv mindvégig a felületen marad, a fontosabb kérdéseket mintha elkerülné gondosan, aztán végül is rájöttem, hogy ez egyáltalán nincs így. A történetekről most nem mondanék semmit, épp egy dolgozatot írok róla. A szerelmi háromszögekre érdemes figyelni.

>!
csillagka P
Nádas Péter: Emlékiratok könyve

Nem számítottam könnyed olvasmányra, de még engem is meglepett mennyire nehezen adják meg magukat a lapok, utoljára talán Józsefnél kellett ennyit visszaolvasnom ha egy percre elveszik a figyelem akkor már kezdheted a keresés, hogy akkor most mi van, ki van ott, és hol is vagyunk egyáltalán?
Kemény kérdések, kemény gondolatok, akár az azonos nemű szerelem, akár a 1950-es évek megfűszerezve a forradalommal, akár a szerintem Down-szindrómás kishúg tekintetében.
Amikor a Copperfield Dávidot olvastam akkor azt léleksimogatónak írtam le, na ez a könyv amit előtte kell olvasni, ez lélekborzoló, lélektépő és gondolat összezavaró.
Semmi nem fekete és fehér, jó vagy rossz, hanem mindenről lehullik az álarc és ott áll az ember pörén kiteregetve a legnagyobb legmélyebb félelmeit mutatva amit magának se mer bevallani.
Alapjaiban ez egy jó könyv, talán Nobel-díjas olvasmány ( évek óta ebben reménykedünk) csak hangulat kell hozzá, ne kezd bele ha csak pár nap könnyed kikapcsolódásra vársz, nem vinném magammal nyaralni, egy kandalló mellett igazi téli gondolkozós estékre való filozofikus agytorna.

>!
Holdbéli_nyúl P
Nádas Péter: Emlékiratok könyve

Az (fő) elbeszélő figyelme nagyon elemző, a fókusza közvetve vagy közvetlenül végig önmaga marad, de emiatt hihetetlenül kalusztrofób az egész élmény. Majd' ezer oldalon keresztül bele vagyunk kényszerítve egy nézőpontba, ami kizárólag közel, nagyon közel lévő dolgokat vizsgál, a táj legfeljebb futólag, félmondatos keretként tűnik fel. Szemlélni mindig önmagunkat kell, vagy egy másik embert, aki nagyon közel áll, akinek a lehelletét érezzük a bőrünkön. Az apró ráncokat vizsgáljuk, a szem tükrét, iszonyú közeli, apró dolgokat figyelünk, állandóan, és nem lehet kitörni ebből. Összenyom és összetör, szörnyű érzés.
A végén, az utolsó száz oldalon tapasztalható csak némi változás, de a kellemetlen szájíz megmarad. Nem tudok, nem akarok csillagozni. A nyelvezete elképesztően szép, viszont a beszűkülés rémesen rosszul esett.

>!
Moralesq
Nádas Péter: Emlékiratok könyve

Amikor rájöttem, hogy az azonos betűtípusú fejezetcímek tartoznak össze (a nagy drapp/sárga borítójú kötetnél háromféle különböző van), akkor újrakezdtem a könyvet. Sokszor kellett egy-egy mondatot újraolvasnom, különösen az elején, de nekem élvezetes Nádas szövege. Mindig úgy érzem, hogy én is pont ílyen módon gondolkodom, mint Ő, csak persze más következtetésre jutok. Egyre gyorsabban olvastam, az utolsó fejezeteket már folyamatosan, reggeltől estig. Most újra elővettem, és újra olvasgatom az akkor kijelölt részleteket, majd hozok is idézetet.

>!
Cowardly
Nádas Péter: Emlékiratok könyve

Csak szemelvényeket volt időm olvasni belőle, de esküszöm, ha valamit előre veszek a végtelen „majd egyszer el kéne olvasni”-listámon, akkor az EZ a könyv. Félelmetesen nagy hatással volt rám minden szava, és csak remélhetem, hogy ha újra kézbe vehetem, ez az érzés ugyanekkora erővel köszön majd vissza.

(De most komolyan: HOGY lehet ennyire gyönyörűen írni?!)


Népszerű idézetek

>!
believe P

Rosszabb óráimban mégis úgy éreztem, mintha egy halom hasított csalódás lenne a világ.

>!
szegojanos I

Egyedül akartam eltölteni legalább a délutánt és az estét, lélegzetet venni ebből a levegőből, de még éjfél előtt leszaladni az utcára és telefonon hívni föl, a hideg üvegnek dőlve hallani a hangját.

>!
Frank_Spielmann I

Volt abban valami ünnepi, ahogyan hosszú ujjaival kipöccintett, majd kihúzott egy cigarettát a csomagból, s aztán a rágyújtásnak és minden egyes szívásnak külön hangsúlyt adott, hosszan, élvetegen, mélyen szívta le, tartotta, lassan, ajkával bodrozva fújta ki a füstöt, élvezte a füst látványát, olykor a nyelvével is utánanyúlt, óvatosan beledugta az ujját, két szívás között pedig úgy tartotta a kezében, akárha azt mondaná: íme itt a cigaretta, mindenki láthatja, abban a kivételes kegyben részesültünk, hogy ilyen békésen és szépen cigarettázgatunk! ami azt jelenti, hogy a cigarettázás nem egy közönséges cigaretta közönséges elszívása, hanem a cigarettázás maga.

II. kötet, 226. o

Kapcsolódó szócikkek: cigaretta · dohányzás
11 hozzászólás
>!
szegojanos I

Akkor már olvadt a hó, s bár féltem a kutyáktól, inkább az erdőn át indultam haza az iskolából.

Itt csak óvatosan lehetett lépni, mert a súlyosan agyagos talajba taposott ösvény meredeken ereszkedett alá a göcsörtös törzsű, fagyöngyös koronájú öreg tölgyek kígyós gyökerei és a csupaszságukban is áthatolhatatlannak tetsző bokorcsoportok, vadrózsák, bodzák és galagonyák között, s az olvadásban tocsogóssá nedvesedett vastag avar az agyag zsírosan sima felszínén minduntalan megcsusszant a talpam alatt, a medret kereső erecskék pedig itt, az ösvény közepén egyesültek és vájtak maguknak utat: kis patak volt ez, kristályosan és erőszakosan siklott sötétsárga vájatában, az ösvény szeszélyes kanyarjaiban kitelt, majd duzzadtan, zubogva ömlött át a fehér köveken, csörgött; aztán messzi erdőket, vad hegyi zúgókat képzelve magam köré, már szökkentem patakom két kis partja közt, az ösvény egyik oldaláról az ösvény másik oldalára, oda és vissza, keresztlépésekben cikázva, és testem súlyát valamiképpen a lejtő vonzására bízva; mert jól éreztem, hogy minél merészebbre engedem ugrásaimat, tehát minél rövidebb ideig és minél erőteljesebben érintem a bizonytalan talajt, miközben egyetlen pontos előrepillantással kikeresem a következő dobbantás helyét, annál biztosabb lehetek magamban, annál kisebb a valószínűsége annak, hogy elcsúszom vagy felbukok; repültem, zuhantam.

Az erdő alján az ösvény egy hófoltos tisztás széles lapályára ért, megpihent; a tisztás túlfelén valaki állt a bokrok között.

Nem fordulhattam vissza, nem menekülhettem el, csak a lélegzetem kellett volna valahogy lecsillapítanom, ne lihegjek, ne szuszogjak, ne higgye, hogy miatta vagyok ilyen izgatott.

Kilépett a bokrok mögül, elindult.

Lágyan világított a nap fejezet eleje.

2 hozzászólás
>!
believe P

Tisztán és átláthatóan mentem magam előtt, könnyedén, és súlyosan követtem magam.
Mintha az elválásunk okozta kínt nem én, hanem a testem nem bírná elviselni.

I. kötet, 24-25. oldal

1 hozzászólás
>!
Holdbéli_nyúl P

(…) így ha én azt hallom, mi a jó és mi a rossz, akkor egyszerűen arra gondolok, hogy ma még nem sikerült rendesen szarnom, holott a szellemi tisztaság szempontjából ez hallatlanul lényeges,(…)

I. kötet, 151. oldal

>!
Frank_Spielmann I

Végül is, amit a saját életünkről egymásnak elbeszélhetünk, az egyáltalán nem olyan különös, hogy a másik ember életében ne lenne számos hasonló, s a hallgatás csöndjében éppoly kivételesnek tetsző eset; azért mesélünk, mert biztosan tudjuk, hogy a másikban is ott szunnyad ez a mese.

II. kötet, 227. o

>!
believe P

az ember csupán használja a városát, anélkül, hogy tudatában lenne az utcák és terek tulajdonságainak.

Temetések éve

>!
szegojanos I

Mondom, ott állok a meredeken emelkedő kerti úton, s ez azon ritka pillanatok egyike, mikor nem foglalkozom önmagammal, helyesebben olyannyira lefoglal a várakozás, hogy mos…t magam is valamely ismeretlen szabályok szerint alakuló jelenet szereplője lettem, s kivételesen az sem zavar, hogy nem vettem inget, nadrágot, és ebben a mosástól csaknem fehérre fakult kék gatyában állok itt, pedig nemsokára jönni fog.

Egyszerűen csak vagyok, és van a kert, az utca, az utcán túl az erdő, kezemben nagy karéj zsírral vastagon megkent kenyér, melyet egy zöldpaprika cikkeivel fedtem be, gondosan vágva, hogy a csípős erek, mintegy megőrizve a paprika vázát, a száron maradjanak, s mikor számhoz emelem, hogy harapjak, az ujjakkal jól a kenyérhez kell szorítani a zöldpaprikák csíkjait, ne csússzanak el, persze elcsúsznak mindig, de ugyanakkor óvatos ügyességgel, hogy e szorítástól ne nyomódjék ki a zsír, mert az jól összekenné az arcomat.

A hőségtől fátyolosan szürkére felhősödött az ég, tűz a nap, tán legforróbb órája ez a délutánnak, bogár se mozdul, álomtól bepárásodott bőrömön mégis érezni vélem annak a hűvösebb szellőcskének a fuvallatát, melyet sehol másutt nem érezni ilyenkor, csak ezen a meredeken emelkedő úton.

Eltűntek a gyíkok, hallgatnak a madarak is.

>!
gb_

Téged is figyelnek, miként őket figyelnéd.
Még mindig gondolatokkal helyettesíted magad, míg meg akarod tanulni, addig nem vagy egészen itt.
Leselkedéseddel fölriasztod, felpattannak és eltűnnek a sűrűben.
Ahogyan te is elrejted magad a téged figyelő elől.
És akkor sokáig, senkit nem találsz.
Míg magadnak akarsz találni, csendes marad az erdő.
Ez azonban már másféle csönd, ez a csend beitta már magát a bőrödbe, a nevetésnek a csontjaidat kell elérnie.
Mikor a szagod is megváltozik.

Egy antik faliképre


Hasonló könyvek címkék alapján

Vladimir Nabokov: Gyér világ
Esterházy Péter: Bevezetés a szépirodalomba
Thornton Wilder: Szent Lajos király hídja
William S. Burroughs: Meztelen ebéd
Kosztolányi Dezső: Esti Kornél
Esterházy Péter: Harmonia Caelestis
Krúdy Gyula: Szindbád ifjúsága
Szabó Magda: Az ajtó
Vámos Miklós: Apák könyve
Závada Pál: Jadviga párnája