A ​Kölyök 77% 48 csillagozás

Nekem állandóan a Feljegyzések az egérlyukból járt az eszemben.

A fülszövegekkel úgy vagyok, hogy mire a könyv olvasásába kezdek, szinte már el is felejtem, mi volt benne, csak halvány érzetek maradnak meg. És ez így általában nagyon jól működik. Pechemre, ennél a könyvnél megragadt a főhős jellemleírása: „Hőse egy fiatalember, aki nem találja helyét a világban, mert őszinte, tiszta lelkű és becsületes.” Azt elfelejtették hozzátenni: mindemellett hirtelen haragú, mérgelődésre és meggondolatlan cselekvésre hajlamos. Knut Hamsun Éhség című könyvének (az egyetlen könyv, amit idén félbehagytam) a főszereplőjét juttatta eszembe, még ha csak minimális volt is a jellembeli hasonlóság.
A történet főhőse a Kölyök, aki gyerekként minden csibészségben benne volt, és fiatal felnőttként egy isten háta mögötti helyre szegődik matematika tanárnak (egy hónapig bírta). Érdekes látni, hogy mennyire nem tudja tolerálni, ha ő a viccelődés célpontja. Ugyanakkor jelleme szilárd, nem tűri az igazságtalanságot és a tanári karban mindennapos kétszínűséget, képmutatást és rosszindulatot. Meleg érzelmeket egyedül a család egykori idős szolgálója, Kijó iránt érez, aki gyerekkorában is elhalmozta szeretetével, de csak titokban, mivel főhősünk volt az ügyeletes fekete bárány a családban.

A Kölyök (japánul Botchan: fiatal tanárt jelent) több erkölcsi kérdést is felvet, emiatt a szigetország egyik legolvasottabb ifjúsági klasszikusa. Szószeki felhasználta saját tanítói tapasztalatát, hiszen ő is eltöltött egy évet Shikoku szigetén, ahol a cselekmény játszódik.

Ami zseniális a könyvben, az Szószeki humora, szarkazmusa. A morális kérdések felvetése sem direkt, a humoron keresztül könnyen emészthetővé válik, és elveszik a didaktikus él.
Összefoglalva: nem rossz a könyv, és a magyar fordítás nagyon jó, igazán üde, könnyen olvasható. Kár lett volna kihagyni.

És a végére egy érdekesség: A múlt század eleji Japánban a levelezés sem volt egyszerű az írásjegyek bonyolultsága miatt. Kijó egy hosszabb levelet küldött a Kölyöknek: két napig írta a piszkozatot, majd négy napba tellett a szöveg letisztázása. De az elolvasása sem volt zökkenőmentes a Kölyök számára: „… más esetben legszívesebben öt jent* adtam volna valakinek, hogy felolvassa nekem ezt a hosszú, nehezen érthető levelet, de most türelmesen kibetűztem az elejétől a végéig. Valóban végigbogarásztam az egészet, de az elolvasásra annyi erőt pazaroltam, hogy közben a levél értelmét nem fogtam fel: újból elölről kellett kezdenem. Eközben a szobám félhomályba borult…”

* csak viszonyításképpen: a havi kereset 40 jen volt…

A fővárosból vidékre szakadt fiatal tanár kálváriája az ottani emberekkel, állapotokkal. Szórakoztató olvasmány volt, én bírtam a főszereplő szarkazmusát, nem kicsit felsőbbrendűség érzetben szenvedett. Ellenben a mondanivaló sajnos ma is aktuális, mindig is voltak és lesznek ilyen emberek.

Ez a regény ismét egy jó választásnak bizonyult. Pozitív csalódásként ért a megkapó stílusa, mert a beharangozó alapján, nehéz olvasmánynak ítéltem volna, a keletkezési korszakából kiindulva. Ám ettől eltérően, legnagyobb meglepetésemre, tökéletesen mai hangzású, attól függetlenül, hogy nem a XXI. század életét meséli el. Hihetetlen jókat derülök a szövegén, ez a fanyar, kesernyés öngúny számomra mindig is vonzó. Élvezettel olvasom, érdekel is ennek a nem mindennapi figurának a sorsa. Bátran ajánlom bárkinek ezt a nem túl terjedelmes könyvet. Japáni, mégis pillanatok alatt befogadható. /Ja igen, éppen ez a 'hátránya' sokszor a szigetország íróiknak (költőknek nálam kevésbé), európai szemnek/agytekervényeknek túlságosan elvontnak tűnhetnek./ Ez a főhős titikusan az, akivel mindig történik valami, egyrészt. Másrészt az soha senkiben nem szimpatikus számomra, ha ő büntetlenül megtehet bizonyos cselekedetet mással (gúnynév ráaggatása, apróbb fricska kiszúrásképpen: tárgyak eldugása, bosszantás, zörgés, stb), fordított esetben viszont ő kikéri magának a bánásmódot. Holott létezik olyan ki nem mondott alapelv, az ember ember közti társas együttélésben, ami azt ,tanítja': olyat tégy másokkal, amit szeretnéd, ha veled is tennének. Vagyis, ha nem bírod a froclizást, ugratást, mást se tégy ki ilyesminek. Szerintem, alapvető tapintattal ez betartható. Bár léteznek örök háborgók, és bolhából elefántot gyártani képesek, megkockázatatom: gerjesztett feszültség nélkül nehezen létezők. Ez jutott még eszembe.

Érdekes történet az értékrendváltozásról, ami Japánban ment végbe. Kár, hogy mindez egy olyan főszereplő előadásában történik, akit nem voltam képes megkedvelni, sőt. A folyamatos kirohanásai, háborgásai miatt kifejezetten ellenszenves volt. Ez a viselkedése nekem szembemegy a japánokról eddig kialakult képpel, azzal, milyen magatartással, önfegyelemmel rendelkeznek. Nem segített az sem, hogy a szöveg tele volt felkiáltójeles mondatokkal, ami nagyon zavaró volt.
A mondanivalója viszont abszolút kortalan, akár ma is játszódhatna a történet.

+ Jó, hogy a könyv keletkezése óta semmit sem veszített frissességéből, a leírt karakterek pedig továbbra is itt élnek közöttünk. Ez a jellegzetes japán humor, amit filmekből is ismerek, néha kicsit fárasztó, tudni kell ráhangolódni, akkor azonban kifejezetten élvezetes.
– A fordítás viszont elég gyenge, sokszor esetlen és mesterkélt, olyan kifejezéseket használ, amit sem az eltelt idővel, sem a kulturális különbségekkel nem lehet magyarázni/mentegetni. Sajnos, ez sokat levon az olvasás öröméből.

Ki merem jelenteni, hogy tetszett, ennek ellenére voltak vele problémáim. 1906-os regény, tehát azon nem kellett volna meglepődnöm, hogy egy női szereplőnk van, ő is csak egy tárgy szintjén van kezelve, mégis idegesített a dolog.
A másik. A fordítás. Az eredeti cím ugye Bocchan, ami hát nem kölyköt jelent. (Az adys szótár szerint: fiatalúr, ficsúr, úrfi) Ezzel még nem is lett volna akkora gond, de annyira kellemetlen volt, amikor a szolgáló lekölyközte az urát, hogy csak fogtam a fejemet.
A sztori maga kellemes volt, megvolt a maga humora és lekötött.

És igen, az ember az a reménykedő fajta.
Amikor kicsi vagy, és piszkálnak az óvodában vagy az iskolában, áldozata vagy a tipikus „gyerekterrornak”, reméled, ha felnősz, akkor minden sokkal jobb lesz.
Aztán gyorsabban felnősz, mint várod, és rá kell jönnöd, hogy a fene egye meg, itt is ugyanaz zajlik, mint az oviban, csak pepitában. Sőt, alattomban még a kétszínűség és mézesmázosság is beszáll a buliba. Ekkor arra gondolsz, hogy ez biztosan a kor hozománya, és régen az emberek sokkal becsületesebbek, igazabbak volták. Hát nagy tévedés! Pont ugyanolyanok voltak…

Valami ilyesmit tapasztal a Kölyök is, aki Tokió megnyugtató emberáradatából egy kis japán városkában lesz matematika tanár. Itt nincsenek titkok, nincs névtelenség, mindenki tud mindent. A mi hősünk, annak ellenére, hogy mindig haszontalan gyereknek számított, egyenes , mint a bambusz (ahogy a japánok mondanák), óriási igazságérzettel rendelkezik és épp ez a bibi. Meg kellen tanulni hajolni, mint a nád, mert ezen képesség nélkül elveszett ember lesz. Belecsöppen a diákok és a tanárok ármánykodásaiba és képtelen megérteni, hogy miért nem lehet tisztán, igazságosan intézni a dolgokat. Nem is tud sokáig része maradni ennek a világnak, de attól, hogy ezt elhagyja semmi nem változik, ugyanúgy bambusz marad. Egy becsületes és ezáltal életképtelen ember.

2016-ban olvastam ezt a regényt először. Akkoriban nem voltak hasonló tapasztalataim, mint a főszereplő úrfinak, talán ezért élveztem kevésbé, és ezért adtam rá mindössze három csilagot.
Hat év telt el. Felnőttem. Külföldre költöztem a tanulmányaim miatt. Egyedül élek. A regény első felében nagyon tudtam azonosulni az úrfival, mert a kívülállóság érzetét én is naponta átélem. Remekül szórakoztam a finom poénokon és a helyzetkomikumokon.
Sajnos a regény második fele most se fogott meg annyira. Kicsit összecsapottabb, mint az első fele, illetve számomra túl pörgős. Jobban ki lehetett volna fejteni a konfliktusokat, a lelki folyamatokat. Lehet, japánnak kellene lennem, hogy teljesen elégedetten ötösre pontozzam a művet.
Mindent egybe vetve Nacume Szószeki nagyot javított nálam, másfél csillaggal felpontoztam: 4,5.

A könyv egyik szereplője sem volt rokonszenves (na, Tarajos sül egy kicsit), a főszereplő sem, a történet se volt túlbonyolítva, ennek ellenére mégis magával ragadott valahogy. Az ahogy a szereplő a maga fura világlátásával, naivitásával, jellegzetes emberi hibáival megélte az eseményeket nagyon érdekes volt számomra. Úgy éreztem az egész cselekményen végig botladozik, azonban ezt olyan jó ütemben tette, hogy alig tudtam letenni. Ellentmondásos érzéseim vannak, de tetszett a könyv.