Rintaró ​és a könyvek útvesztője 83% 179 csillagozás

”Ha csak ész nélkül olvasod, amit érsz, attól még nem fogsz többet látni a világból. Akármennyi tudást tömsz a fejedbe, amíg nem gondolkodsz a saját fejeddel, és nem mész utána a dolgoknak a saját lábadon, mindaddig csak mások tollával ékeskedsz.”

A Rintaró és a könyvek útvesztője egy különös kis marketingkiadvány a könyvekről, az értő olvasásról és az olvasás szeretetéről, ráadásul hosszabb idő után végre egy közös NIOK könyv, amit az adott hónapban sikerült beszereznem és el is olvasnom.

A viszonylag rövid regény a könyvekben rejlő különleges erőt emeli ki, miközben gimnazista főhőse, aki az elején inkább egy antihős karakter, élete egy nehéz szakaszában van. Az őt nevelő nagyapa meghalt, a gyászmunka mellett pedig még annak a valósága is rátelepszik, hogy a hőn szeretett, számára biztonságot adó, életmentő menedékként szolgáló antikváriumot is el kell hagynia, mivel nagynénjéhez fog költözni. Ekkor egy tigriscsíkos, ráadásul beszélő macska jelenik meg előtte, aki segítségét kéri abban, hogy mentse meg a könyveket. Összesen négy útvesztőt járnak be, a kalandok fő témája természetesen az olvasás, több eszmefuttatás zajlik, melyekben többek között szóba kerül a könyvek eladhatósága, a megváltozott fogyasztói szokások és igények, az újra- és a gyorsolvasás is. Az útvesztők sajnos elnagyolt módon oldódnak meg, ám ennek ellenére több tanulsággal is szolgálnak. Számomra, aki szomjazik minden új megjelenésre, leginkább avval, hogy ideje egy kicsit lelassulni, és “láncolvasás” helyett a könyvek ízlelgetésére, kiélvezésére helyezni a hangsúlyt. Hiszen ahogy a japán szerző is fogalmaz írásában: ”Az ember már csak olyan, hogy ha túlságosan siet valahova, a nagy kapkodásban elkerülik a figyelmét a részletek. Ha vonatra szállunk, meglehetősen messzire juthatunk, de tévedés lenne azt hinni, hogy egyúttal a látókörünk is tágul.” Hogy ezt a rengeteg izgalmas újdonság és a soha véget nem érő várólista mellett mennyire sikerül megvalósítanom, az persze kérdéses. A kis herceghez való hasonlítást nagyon erősnek tartom, ám a meseszerűen záródó és sokszor okoskodó részek ellenére egy bájos regény a könyvekről és egy fiú magára találásáról.

Ajánlom ezt a könyvet minden olyan könyvolvasó remetének karácsonyra, mint amilyen én is vagyok. Ha nincs is senki, akivel szeretetben együtt töltsd ezeket a napokat, akkor ez a könyv lesz az, ami nem csak át fog segíteni ezeken a napokon, hanem bearanyozza a szívedet – és meg is bőget –, te pedig egy kis darabka lelket adsz ennek a könyvnek, és mindazoknak is, amelyeket már olvastál, és olvasni fogsz. Ez azért valami, lelket adni a könyveknek, nem? És most már tudjuk is, hogy így van. Ne lankadjon ebbéli igyekezetünk. :)
Olvasás közben úgy éreztem, mintha egy animét néznék. Nem csodálkoznék, ha valaki csinálna belőle egy filmet.

Nagyon kedves szívmelengető, léleksimogató történet volt a Rintaró és a könyvek útvesztője. Legelőször a borítóján akadt meg a szemem, ami macskás, az nekem csak jó lehet. A fülszöveg pedig tovább növelte az érdeklődésemet a könyv iránt. Nagyapja halála után Rintaro kénytelen a nagynénjéhez költözni és otthagyni a szeretett antikváriumot a könyvekkel, de megjelenik egy beszélő macska és ezzel elkezdődnek a kalandok. Elgondolkodtató volt a regény és segített átértékelnem a dolgokat. Rádöbbentett arra, hogy le kell lassulni ahhoz, hogy meglássuk a körölüttünk lévő dolgok szépségét, vissza kell venni a tempóból, hogy igazán élvezhessük az életet.

Nagyon sajnálom de csalódtam a könyvbe, a gyönyörű borító ellenére is.
Azt gondoltam mennyire érdemes elolvasni egy olyan történetet, amiben antikvárium van és ahol a könyvek iránti szeretetről kapunk betekintést több irodalmi utalás és mű említése mellett.
Nem ezt kaptam. Pedig olyan jó elgondolás ez az egész útvesztő dolog, könyvek megmentése, népszerűsítése…
Nem éreztem azt az ismerős melegséget, idilli hangulatot miközben haladtam előre az olvasmánnyal pedig a témája miatt ezt kellett volna éreznie egy vérbeli KönyvMolynak… már csak a könyvek említése miatt is , de elmaradt..
Lapos történetvezetés, idegesítő fogalmazás (akármikor megjelent a macska,minden alkalommal a jádezöld szemű macska kifejezést használta vagy az író vagy a fordító? …)
Nem értettem hogy lehet egy ilyen izgalmas kalandból ennyire céltalan ,tesze-tosza regényt létrehozni, pedig annyira ott van mögötte a lehetőség arra, hogy zseniális legyen.
De nem az lett nekem!
Nagyon sajnálom, mert lelkesen álltam hozzá de rengeteg kérdés és hiányérzet maradt bennem az elolvasása után.
Nektek nem? :/

„Törődés, az a könyvek ereje.”

Nevezzetek menthetetlen, gyermeklelkű idealistának, de ezt a történetet én tüneményesnek találtam. Gondolatisága nagyon egyszerű alapokra épít, és talán valóban kissé közhelyes, de ne felejtsük el, hogy a közhely nem egyenlő a hazugsággal. Ráadásul attól, hogy valamit sokszor hallunk, még nem biztos, hogy valóban értjük is. Nem attól lesz rossz valami, hogy állandóan szajkózzák úton-útfélen. Attól lesz az, hogy lelketlen, üres fecsegéssé válik.

Ez a könyv azonban nem üres, csupa lélek. Édes, eszményekkel teli, ártatlan, tiszta. Mi felnőttek a regényben felvázoltakkal többnyire tisztában vagyunk, ám álljunk meg egy percre mégis. Tegyük kezünket a szívünkre, és valljuk be, legalább magunknak, hogy melyikünk nem esett még bele valamelyik könyvmoly „hibába”? Sokszor az olvasás lényegét vesszük el magunktól: az élvezetet, az örömöt. Mi értelme azért olvasni, hogy mások csodáljanak a mennyiségért, vagy éppen a minőségért? Mi értelme azt olvasni, amit nem akarunk, csak azért, hogy másoktól valamilyen elismerést csikarjunk ki? Mi értelme az egésznek, ha pont a lényeg hiányzik? Hogy nem vesszük elő újra, nem simogatjuk meg, nem nézünk rá szeretettel. Nem nézünk igazán bele, és nem is pillantunk ki belőle a világra, a többi emberre. Mi értelme okosnak, műveltnek, intelligensnek lenni, ha mindezt arra használjuk, hogy kinevessük, lenézzük, megalázzuk azt, aki másként gondolkodik, mást olvas, más értéket követ?

”Törődés, az a könyvek ereje.” Azért ismétlem meg, mert ez a legfontosabb mondat ebben a rövidke regényben. Valóban ebben van az olvasás ereje. Aki képes igazán szeretni egy könyvet, az másokat is képes szeretni. Ez a regény egy végtelenül rokonszenves fiatalember végtelenül rokonszenves gondolatiságának füzére. Örömmel olvastam, és örömmel ajánlom. Kicsiknek és nagyoknak. Csak úgy. Mert léleksimogató. Plusz ott a beszélő macska. A beszélő macska nagyon szuper.

Még egy macskás, könyves, japán történet, gyönyörű borítóval, aranyos és tanulságos történettel, a hangulata néhol nagyon tetszett, de valami hiányzott nekem még belőle, hogy igazán megszeressem.
(aztán lehet hogy csak Murakamira vágyom minden japán kortársban…)

Végy egy bátortalan, gyászoló kisfiút, egy kissé dohos, de a legritkább kincseket rejtő antikváriumot, egy nagyszájú, belevaló macskát, egy kis barátságot, néhány útvesztőt, szórd meg egy csipet japán életérzéssel, fűszerezd egy kis téli hangulattal, öntsd fel egy csésze teával és íme, meg is kapod Rintaró történetét!

A kötet legnagyobb erénye, hogy sok-sok, az olvasással kapcsolatos fontos és bölcs gondolatot tartalmaz, amelyek a lassabb, értő olvasásra hívják fel az olvasók figyelmét, illetve arra, hogy az olvasás ne a számokról szóljon, ne lóversenyként éljük meg, hanem helyezkedjünk bele az aktuális olvasmányunkba, értékeljük a nehezebb részeket, tanuljunk, fejlődjünk a könyvek által. Mint az élet önmaga, az olvasás is az útról szól, nem a végállomásról. A megannyi életről, amit átélünk és ami hozzánk tesz.

A könyv többi része sajnos felejthető, felszínes, elnézést a szóhasználatért, de már-már kissé bugyuta, pedig engem aztán könnyű levenni a lábamról a macskás-könyves olvasmányokkal, de ez a kötet minden értékével együtt is kevésnek bizonyult ahhoz, hogy elvarázsoljon.

Nagyjából a feléig nem igazán nyűgözött le a történet, hiányoztak az érzelmek. Rintaró gyászolt, de ennek – azon kívül, hogy semmiért sem lelkesedett igazán – nem látszott semmi nyoma.
Aztán úgy igazából a harmadik útvesztőben történő látogatásnál kezdett felszívódni a saját apátiám és ott éreztem először igazán, hogy jó, ez a Rintaró nem csak egy nagyon okos gyerek, de a szíve is helyén van. Ez és az utolsó látogatás volt az, amitől kaptam valamit. Nem feltétlenül olyan dolgokat – pláne a harmadiknál –, amivel feltétlenül egyet tudok érteni, mert erről órákig tudnék vitatkozni, hogy mi az értékes könyv és mi nem az, inkább érzést és megértést. És természetesen empátiát :)

Rintaró nagyapja halála után magára marad az antikváriumukban. Kesergése közben megjelenik egy beszélő macska,aki segítségét kéri a fiúnak. A feladat nem más, minthogy az útvesztőkben meg kell menteni a könyveket.
Nagyon sok magvas és fontos gondolatok fogalmazódnak meg ebben a könyvben az olvasásról, könyvekről és magáról az olvasó emberekről. Teljes mértékben azonosulni tudtam a történet mondanivalójával.
Külön tetszett, hogy megemlítésre került John Steinbeck is :)

Nagyon szép, szívmelengető olvasmány. Szeretem a japán irodalmat, bár sosem tudom megjegyezni az írók nevét. Azt vettem észre, hogy a japán regényekben soha nincs agresszivitás, a negatív szereplőket is visszafogodtan ábrázolják. Érdekes volt, hogy a szerző mennyire ismeri a világirodalmat, kevésbé ismert műveket is. Számomra is voltak újdonságok benne, egyet várólistára is tettem. A szerelmi szál és a főszereplő jellemfejlődése is jól kidolgozott ebben a történetben. Biztosan újra fogom még olvasni!