Rintaró ​és a könyvek útvesztője 82% 429 csillagozás

”Ha csak ész nélkül olvasod, amit érsz, attól még nem fogsz többet látni a világból. Akármennyi tudást tömsz a fejedbe, amíg nem gondolkodsz a saját fejeddel, és nem mész utána a dolgoknak a saját lábadon, mindaddig csak mások tollával ékeskedsz.”

A Rintaró és a könyvek útvesztője egy különös kis marketingkiadvány a könyvekről, az értő olvasásról és az olvasás szeretetéről, ráadásul hosszabb idő után végre egy közös NIOK könyv, amit az adott hónapban sikerült beszereznem és el is olvasnom.

A viszonylag rövid regény a könyvekben rejlő különleges erőt emeli ki, miközben gimnazista főhőse, aki az elején inkább egy antihős karakter, élete egy nehéz szakaszában van. Az őt nevelő nagyapa meghalt, a gyászmunka mellett pedig még annak a valósága is rátelepszik, hogy a hőn szeretett, számára biztonságot adó, életmentő menedékként szolgáló antikváriumot is el kell hagynia, mivel nagynénjéhez fog költözni. Ekkor egy tigriscsíkos, ráadásul beszélő macska jelenik meg előtte, aki segítségét kéri abban, hogy mentse meg a könyveket. Összesen négy útvesztőt járnak be, a kalandok fő témája természetesen az olvasás, több eszmefuttatás zajlik, melyekben többek között szóba kerül a könyvek eladhatósága, a megváltozott fogyasztói szokások és igények, az újra- és a gyorsolvasás is. Az útvesztők sajnos elnagyolt módon oldódnak meg, ám ennek ellenére több tanulsággal is szolgálnak. Számomra, aki szomjazik minden új megjelenésre, leginkább avval, hogy ideje egy kicsit lelassulni, és “láncolvasás” helyett a könyvek ízlelgetésére, kiélvezésére helyezni a hangsúlyt. Hiszen ahogy a japán szerző is fogalmaz írásában: ”Az ember már csak olyan, hogy ha túlságosan siet valahova, a nagy kapkodásban elkerülik a figyelmét a részletek. Ha vonatra szállunk, meglehetősen messzire juthatunk, de tévedés lenne azt hinni, hogy egyúttal a látókörünk is tágul.” Hogy ezt a rengeteg izgalmas újdonság és a soha véget nem érő várólista mellett mennyire sikerül megvalósítanom, az persze kérdéses. A kis herceghez való hasonlítást nagyon erősnek tartom, ám a meseszerűen záródó és sokszor okoskodó részek ellenére egy bájos regény a könyvekről és egy fiú magára találásáról.

Ajánlom ezt a könyvet minden olyan könyvolvasó remetének karácsonyra, mint amilyen én is vagyok. Ha nincs is senki, akivel szeretetben együtt töltsd ezeket a napokat, akkor ez a könyv lesz az, ami nem csak át fog segíteni ezeken a napokon, hanem bearanyozza a szívedet – és meg is bőget –, te pedig egy kis darabka lelket adsz ennek a könyvnek, és mindazoknak is, amelyeket már olvastál, és olvasni fogsz. Ez azért valami, lelket adni a könyveknek, nem? És most már tudjuk is, hogy így van. Ne lankadjon ebbéli igyekezetünk. :)
Olvasás közben úgy éreztem, mintha egy animét néznék. Nem csodálkoznék, ha valaki csinálna belőle egy filmet.

Nagyon megörültem, amikor megláttam ezt a kötetet a könyvtárban. Kicsit másra számítottam. Viszonylag rövid, de ahhoz képest igenis fontos tartalommal bír a könyvek szeretetéről, tiszteletéről, mindezt ifjúsági köntösbe bújtatva. Na de biztos, hogy ennek a történetnek pont az ifjúság a célközönsége? Annál azért jobban boncolgatja az olvasás „problémáit”, nem vagyok benne biztos, hogy ez ifjúságiként célt ér. Hiába vannak benne nagy bölcsességek, illetve fantasztikus mondanivaló ha az idősebbeket is untatja és a fiatalabbakat is. Az is felötlött bennem, hogy kicsit olyan az egész, mint a Karácsonyi ének-nek egy kifacsart, kifordított verziója, ahol egy beszélő macska naponta elvisz a könyvek útvesztőjébe, ahol valami nagyon fontosat tanulunk. Sőt, ha nagyon kritikus akarok lenni, akkor mondhatnám azt is, hogy ezzel a könyvvel a biztosnál is biztosabbra ment a szerző. Szegény japán kisfiú, cica, antikvárium, illetve könyvmolyoknak írni a könyvek szeretetéről. Szinte biztos a siker.
Nem volt amúgy rossz, ugyan volt benne egy kis üresjárat néha, amikor egészen untam. Nem tudom megmondani konkrétan mi hiányzott belőle, de valami nagyon. A szereplőket kedveltem, a tartalma pedig tényleg fontos. Attól függetlenül, hogy végül 4 csillagra díjazom, nem túl szívesen ajánlom ezt a könyvet senkinek.

Egy kedves és szívmelengető ifjúsági regény, amely talán segít megkedveltetni az olvasást a fiatalabb korosztállyal.

A könyvet – nemcsak idehaza, hanem külföldön is – elsősorban a felnőtt olvasókat megcélozva a „nemzetközi bestseller” hívószóval próbálták meg népszerűsíteni, így sokakban csalódást kelthetett a regény nyelvezete és történetvezetése. A Rintaró és a könyvek útvesztője véleményem szerint sokkal inkább egy ifjúsági regény. Természetesen ez nem zárja ki, hogy a felnőtt olvasók tetszését is elnyerje, sőt. De mivel elsősorban a tizenéves korosztálynak szól, így kizárólag felnőtt szemmel nézve a szöveg valóban kissé bárgyúnak tekinthető, ami nem mentes a kliséktől és innen nézve a befejezés is meglehetősen szirupos.

Nacukava Szószuke korábbi, magyarul még nem olvasható regényéből Japánban nagy népszerűségnek örvendő film és filmsorozat is készült, talán ez is az oka annak, hogy a szöveg sokszor egy anime film képkockáit idézi fel az olvasóban, mintha már eleve filmadaptációnak készült volna a könyv.

A mágikus realista mesébe ágyazott történet egyik fő motívuma – ahogy az a fülszövegben is szerepel – valóban a könyvek értéke és szeretete, azonban véleményem szerint ugyanilyen hangsúlyos a barátság és az emberi kapcsolatok erejének fontossága. Talán ez utóbbi miatt még inkább ajánlanám a fiatalabb olvasóknak.

A regény tizenéves főhőse, Rintaró ugyanis a történet elején már teljesen elzárkózva, magányosan tölti a napjait, nemcsak, hogy társas kapcsolatai nincsenek, de iskolába sem jár és a nagyapja halálával már a családtagok is elfogynak körülötte. Bár Juzuki, az osztálytársnője próbál segíteni rajta, de úgy tűnik egymaga kevés a sikerhez. Ekkor jelenik meg a titokzatos jádezöld szemű macska, aki egy kalandokkal teli varázslatos küldetés során végre ki tudja mozdítani a fiút a saját bezárt kis világából. A könyvek és az olvasás megmentésért folytatott küzdelem során a fiú ráébred arra, hogy neki is vannak értékei és ő is fontos lehet mások számára. Nem hagyhatja, hogy legyűrje a magány, hiszen a barátai mindig ott lesznek körülötte, akikre számíthat és akik szintén számítanak rá.

Japánban sajnos olyan széles körben elterjedt ez a fajta elszigetelődés, hogy az így élő emberekre már külön szavuk is van: hikikomori. A tinédzserkorra amúgy is jellemző teknőspáncélba-burkolózást a pandémia időszaka még inkább felerősítette, ezért jó szívvel ajánlom ezt a könyvet a mai tizenéveseknek, amely bátorítást és egy kis lelki támogatást is adhat számukra. Még előttük az egész élet, a végtelen lehetőségek tárháza.

Úgy gondolom, hogy az olvasmányos stílusa, egyszerűbb nyelvezete, fordulatokban gazdag, mágikus realista elemekkel és egy ártatlan szerelmi szállal tarkított kalandos története miatt a (kis)kamaszok körében is bőven akadna lelkes olvasója a regénynek.

A könyv kétségkívül nem egy szépirodalmi alkotás és a fülszöveg Murakami Haruki és Michael Ende legkülönlegesebb munkáira történő utalását enyhén szólva is túlzónak érzem, azonban a történet által közvetíteni kívánt üzenetek miatt mégis olvasásra ajánlom, de elsősorban a fiatalabb korosztálynak, illetve a gyermeklelkű felnőtteknek.

Nagyon kedves szívmelengető, léleksimogató történet volt a Rintaró és a könyvek útvesztője. Legelőször a borítóján akadt meg a szemem, ami macskás, az nekem csak jó lehet. A fülszöveg pedig tovább növelte az érdeklődésemet a könyv iránt. Nagyapja halála után Rintaro kénytelen a nagynénjéhez költözni és otthagyni a szeretett antikváriumot a könyvekkel, de megjelenik egy beszélő macska és ezzel elkezdődnek a kalandok. Elgondolkodtató volt a regény és segített átértékelnem a dolgokat. Rádöbbentett arra, hogy le kell lassulni ahhoz, hogy meglássuk a körölüttünk lévő dolgok szépségét, vissza kell venni a tempóból, hogy igazán élvezhessük az életet.

Ha figyelembe vesszük azt, hogy az életkori ajánlás szerint ki a célközönsége a könyvnek, akkor minden a helyén van. A főszereplők rendkívül értékesek, jó volt velük lenni. spoiler A gyász feldolgozása, az odafigyelés igenis nagyon fontos, nem árt hangsúlyozni. Az elgondolkodtató kérdések az olvasás jelenét és jövőjét illetően bizony engem is megérintettek.
A folyamatos jádezöld szín ismételgetését próbáltam „eposzi jelzőként” elfogadni, de nem sikerült…

„Törődés, az a könyvek ereje.”

Nevezzetek menthetetlen, gyermeklelkű idealistának, de ezt a történetet én tüneményesnek találtam. Gondolatisága nagyon egyszerű alapokra épít, és talán valóban kissé közhelyes, de ne felejtsük el, hogy a közhely nem egyenlő a hazugsággal. Ráadásul attól, hogy valamit sokszor hallunk, még nem biztos, hogy valóban értjük is. Nem attól lesz rossz valami, hogy állandóan szajkózzák úton-útfélen. Attól lesz az, hogy lelketlen, üres fecsegéssé válik.

Ez a könyv azonban nem üres, csupa lélek. Édes, eszményekkel teli, ártatlan, tiszta. Mi felnőttek a regényben felvázoltakkal többnyire tisztában vagyunk, ám álljunk meg egy percre mégis. Tegyük kezünket a szívünkre, és valljuk be, legalább magunknak, hogy melyikünk nem esett még bele valamelyik könyvmoly „hibába”? Sokszor az olvasás lényegét vesszük el magunktól: az élvezetet, az örömöt. Mi értelme azért olvasni, hogy mások csodáljanak a mennyiségért, vagy éppen a minőségért? Mi értelme azt olvasni, amit nem akarunk, csak azért, hogy másoktól valamilyen elismerést csikarjunk ki? Mi értelme az egésznek, ha pont a lényeg hiányzik? Hogy nem vesszük elő újra, nem simogatjuk meg, nem nézünk rá szeretettel. Nem nézünk igazán bele, és nem is pillantunk ki belőle a világra, a többi emberre. Mi értelme okosnak, műveltnek, intelligensnek lenni, ha mindezt arra használjuk, hogy kinevessük, lenézzük, megalázzuk azt, aki másként gondolkodik, mást olvas, más értéket követ?

”Törődés, az a könyvek ereje.” Azért ismétlem meg, mert ez a legfontosabb mondat ebben a rövidke regényben. Valóban ebben van az olvasás ereje. Aki képes igazán szeretni egy könyvet, az másokat is képes szeretni. Ez a regény egy végtelenül rokonszenves fiatalember végtelenül rokonszenves gondolatiságának füzére. Örömmel olvastam, és örömmel ajánlom. Kicsiknek és nagyoknak. Csak úgy. Mert léleksimogató. Plusz ott a beszélő macska. A beszélő macska nagyon szuper.

Egyszerű és nagyszerű kis történet. Molyoknak kötelező, mert benne minden a könyvek és az olvasás szeretetéről beszél.

Még egy macskás, könyves, japán történet, gyönyörű borítóval, aranyos és tanulságos történettel, a hangulata néhol nagyon tetszett, de valami hiányzott nekem még belőle, hogy igazán megszeressem.
(aztán lehet hogy csak Murakamira vágyom minden japán kortársban…)

Rengeteg könyv, egy misztikus antikvárium, egy könyvekért rajongó, beszélő cica, s néhány megoldásra váró könyvmoly probléma. Kell ennél több egy olvasni szerető ember számára, hogy azonnal kézbe akarjon venni egy regényt? Nálam azonnali akarom érzést váltott ki, s bár a hype általában visszatart az olvasástól, itt éreztem, hogy barátok leszünk.

Nagyon kedves, és sok érdekes témát dolgoz fel. Szól a könyvek szeretetéről, azok megbecsüléséről, hogy a történetek olvasása mennyi mindenből kisegíthet minket, s hogy azok gondolkodó felnőtteké nevelnek bennünket. Ugyanakkor több ponton kritika is az olvasók és könyvterjesztők felé.

Olvasás után legszívesebben azonnal újra elkezdtem volna, csak hát az a fránya túl sok könyv, túl kevés idő… De biztos vagyok benne, hogy nem utoljára olvastam. ^^

Bővebben itt:
https://booktasticboglinc.blogspot.com/2022/03/nacukava…