Vajon volt-e még civilizáció, amely, noha nem pusztították el kataklizmák, egy adott ponton mégis meghasonlott és levált saját történetéről? Addig, ha egy templom elhagyatottá vált, mert elvándoroltak belőle a régi istenek, csendben az enyészeté lett, vagy köveit elhordták, a környező kerítésfalakba és istállókba beépítendő. Ma semmi ilyesmi nem történhetik: ami régiség, az nem kerül vissza az élet körforgásába, de nem is tűnik el: ott marad, sem holtan, sem élőn, emlékműként vagy múzeumként konzerválva, sterilen és katalógusszámmal mumifikálva. Az idő megfagy körülötte: minden múlt már, tiszteletre méltó vagy restellni való, mindenesetre hibernált: a modernitás gorgó-szeme kővé dermeszti, s nem engedi békében szerte foszlani. A rom egyszerre kiugrik a természetes tájképből, önálló jelentést nyer: többé már nemcsak haszontalan limlom, bosszantó akadály, amely nehezíti a szántást, vagy furcsa kődarab, amely a mesék világába illeszkedik, hanem relikvia – a máskülönben megfoghatatlan idő egy csontszilánkja, fosszilis lenyomata. Róma lakosainak, akik eddig magától értetődően lakták be a régi falakat, használták a megmaradt tereket, most valaki szólt, hogy ez nem a jelen, hanem a múlt, s mint ilyen, értékes – mégpedig pusztán azért, mert régi.
280. oldal