A ​másik útvesztő 0 csillagozás

Nacsinák Gergely András: A másik útvesztő

„…ő a maga részéről előre szólt, hogy ágas-bogas rengetegbe, kusza labirintusba invitál minket, ahol minden út többfelé vezet, és a személyiség minden vonulata többfelé ágazik el; mert az útvesztő már csak ilyen: hely, ahol az ember azonos is, meg nem is, önmagával.”

A kultúrtörténeti esszékötetben többet között felbukkan a képzeletbeli kódexet író Luigi Serafini, a tökéletes börtönökről álmodó Jeremy Bentham, egy szigetet-társadalmat-nyelvet képzelő imposztor és a számítógépek atyjának is tartott középkori szerzetes, Raymondus Lullus.

Eredeti megjelenés éve: 2015

Tartalomjegyzék

>!
Liget Műhely Alapítvány, Budapest, 2015
340 oldal · ISBN: 9786155419133

Enciklopédia 2


Várólistára tette 3

Kívánságlistára tette 6


Népszerű idézetek

>!

Ha felpillantok, körben a polcokon ott sorakoznak a könyvek, amelyeket mindenképpen el kellene olvasnom, a fiókomban pedig cetliket őrzök a feltétlenül beszerzendőkről. Az íróasztal sarkán halomba rendezve a kötetek, amelyeket könyvárakból kölcsönöztem, a kabátzsebben pedig egy lista a majdan kikölcsönözendőkről (különböző kabátzsebekben különféle listák). A szekrény aljában és a tetején fénymásolatok: cikkekről, fejezetekről, sőt, egész monográfiákról, lefűzve és bedobozolva; ritkaságszámba menő szakmunkák, amelyeket az internetről töltöttem le, de mindeddig – talán már évek óta – nem néztem át; és persze valahol felírva azok is, amelyeket még nem találtam meg, de szorgosan keresek. Közben már annak tudata is bénítólag hat, hogy mennyi mindenről nem lehet tudomásom, s milyen jó volna néhány régebbi munkát elmélyülten újraolvasni: erre azonban már végképp nincs idő. Mert egyetlen vagyonunkkal: az idővel fizethetünk az áhított sokféleségért. Nem kétlem, hogy ezzel nem vagyok egyedül. Máshol is gyűlnek a listák, fájlok, fénymásolatok, és rövidül a felhalmozott anyagra fordított idő. Az embernek az információs csatornák túltelítettsége nyomán lassan az a benyomása támad, hogy mindez nem is lehet tudatos produktum, inkább természetes folyamatok eredménye: az önmagát gerjesztő tudás excrementuma.

55. oldal

3 hozzászólás
>!

A labirintust nem a falak alkotják meg, hanem az elveszettség tudata.

338. oldal

>!

Az ikonfestészetben azt találjuk, hogy éppen a törvény, azaz az ikonográfiai kánon szabályrendszere a lehetetlen terek és alakzatok hűséges reprodukciójának letéteményese – egyszóval a norma: a csoda. A racionális megfontolás számára abszurdnak tűnő teológiai tételek jutnak kifejezésre az ikonok ellentmondásos képi világában, ahol egyenrangúként van jelen isteni és emberi természet. Az ikonfestők ugyanakkor nemcsak szolgai másolói egy vizuális dogmatikai kiskáténak, hanem a szakrális feladat által inspirált művészek is; igazán jó ikonoknak ezért általában azokat ismerjük el, amelyek meg tudják találni a törékeny egyensúlyt törvény és szabadság, kánon és egyéni alkotás, azaz szabály és eltérés között. A nagy ikonfestők – akiknek neve sokszor feledésbe merült, hiszen rendszerint nem szignálták az ikonokat minthogy nem tekintették őket saját alkotásnak – képesek voltak az ikonográfiai kánon szabályrendszerének keretein belül, annak nyelvén kifejezni személyes tapasztalatukat, találkozásukat a szenttel. Az ikonok lényegük szerint személyesek és személyfölöttiek, pontosan abban a mértékben, ahogy egyszerre kell tükrözniük a természeti és metafizikai rendet.

317. oldal

1 hozzászólás
>!

… az idő ösvény, nem arccal előre haladunk rajta, hanem hátrálva; szemünk előtt nem a jövendő tárul fel – hiszen az alapjában véve ismeretlen, s legfeljebb tervekkel és elképzelésekkel népesíthetjük be, hanem a múlt: a megtett út, amely sajátunkká lett, s amelyből mi magunk is vagyunk. Hátrafelé haladunk tehát, miközben paradox módon mégis előre jutunk: kihátrálva a múltból, de görcsösen belékapaszkodva derítjük fel az élő, ébredő jövendőt – ami azonban csak akkor lesz valósággá számunkra, ha már elszáradt, a múlt részévé vált. E folyamat kulcsa a pillanat: hiszen csakis ebben válik valamennyire megfoghatóvá az idő, ekkor kap testet a testetlen, jobbára hipotetikus jövő (mert semmiféle garancia nincs arra, hogy csakugyan lesz jövő hét, holnap, vagy kár következő pillanat). A pillanat mágikus természetű: egy szempillantás alatt fagyasztja meg a cseppfolyós jövőt, a lehetségest véglegessé változtatja, és ezáltal a múlt részévé teszi. Ő a fejünkben élő írnok, aki boszorkányos sebességgel és megállás nélkül dolgozik, az egyetlen rendelkezésre álló pergamenre: miránk jegyezve föl a történteket.

144. oldal

7 hozzászólás
>!

Egy könyvtárat sokféleképp lehet elrendezni, a legkézenfekvőbb, ábécé szerinti katalogizálástól – melyet, ha minden igaz, az Alexandriai Könyvtár poéta-könyvtárosa, Callimachus vezetett be először – az egészen invenciózus struktúrákig. Kedvencem az a Rimszkij-Korszakov, aki II. Katalin cárnő testőrgárdájának parancsnoka volt, s aki a hadrendnek megfelelően, fegyvernemek szerint klasszifikálta könyveit. Így a polcon legalulra kerültek a vaskosabb, gránátosokhoz sorolt művek, följebb a tüzérség, mindennek tetején pedig a vékonyabb munkák, kisregények, lektűrök, vagyis a dragonyosok. Ennek az embernek a következetességét sok bibliotéka megirigyelhetné, mert bár szisztémája kissé rendhagyó, kétségkívül hű volt önmagához, midőn habozás nélkül sorozta be a betűvetők seregébe Shakespeare-t, Homéroszt vagy Moliére-t, mégpedig az őket megillető helyre.

125. oldal

Kapcsolódó szócikkek: alexandriai könyvtár
2 hozzászólás
>!

Szigetek nemcsak térben léteznek, hanem az időben is. Az ókori görögök két szava, a kairosz és a khronosz az idő két aspektusát jelentik. Az első a tartalommal és a karakterrel rendelkező idő, a múló pillanat, egy történés vagy a cselekvés ideje, az utóbbi a megállíthatatlanul elfolyó, arctalan, kozmikus idő. A kairosz létrehoz valamit, a khronosz fölemészti azt. A kairosz meghatározható, a khronosz felmérhetetlen. Ez elmúlik, amaz visszatér. Az egyik sziget: szilárd és belátható, a másik, mint a tenger: mélységes és részvéttelen. És itt persze ismét a metaforák „át- meg átrendeződő seregénél” vagyunk, amelyek arra kényszerítenek, hogy nevesíteni próbáljuk a nevesíthetetlent, testekhez rendelve illékony és testetlen fogalmakat. Mi sem teszünk mást, mint a régi varázslóinasok, akik azon mesterkedtek, hogy bolygók szellemeit amulettekbe zárják: mert lényegében ez történik minden leírásnál és elméletalkotásnál, ahol egy képlet vagy formula jelenít meg egy folyamatot vagy absztrakt ideát, így lesz az idő elvont fogalmából is: víz és sziget.

142-143. oldal

>!

Vajon volt-e még civilizáció, amely, noha nem pusztították el kataklizmák, egy adott ponton mégis meghasonlott és levált saját történetéről? Addig, ha egy templom elhagyatottá vált, mert elvándoroltak belőle a régi istenek, csendben az enyészeté lett, vagy köveit elhordták, a környező kerítésfalakba és istállókba beépítendő. Ma semmi ilyesmi nem történhetik: ami régiség, az nem kerül vissza az élet körforgásába, de nem is tűnik el: ott marad, sem holtan, sem élőn, emlékműként vagy múzeumként konzerválva, sterilen és katalógusszámmal mumifikálva. Az idő megfagy körülötte: minden múlt már, tiszteletre méltó vagy restellni való, mindenesetre hibernált: a modernitás gorgó-szeme kővé dermeszti, s nem engedi békében szerte foszlani. A rom egyszerre kiugrik a természetes tájképből, önálló jelentést nyer: többé már nemcsak haszontalan limlom, bosszantó akadály, amely nehezíti a szántást, vagy furcsa kődarab, amely a mesék világába illeszkedik, hanem relikvia – a máskülönben megfoghatatlan idő egy csontszilánkja, fosszilis lenyomata. Róma lakosainak, akik eddig magától értetődően lakták be a régi falakat, használták a megmaradt tereket, most valaki szólt, hogy ez nem a jelen, hanem a múlt, s mint ilyen, értékes – mégpedig pusztán azért, mert régi.

280. oldal

Jesper_Olsen >!

A történész voltaképpen mindig az árnyak pásztora, halottlátó, csak épp nem kerül mindig máglyára ezért.

133-134. oldal

Jesper_Olsen >!

A térképre nézve látható, hogy a legnagyobb földrészek is, ahogy a legnagyobb birodalmak, mindössze kisebb-nagyobb zátonyok az idő óceánján.

142. oldal

>!

Lehet, hogy a velenceiek voltak minden idők egyik legprózaibb népessége: gátlástalan, mohó és cinikus kalmárok, akik még védőszentjüket is úgy lopták a jámbor alexandriaiaktól; akik fölhergelték és megvették a kereszteseket, hogy elpusztítsák Bizáncot; akik kitalálták nekünk a jövedelemadót, az államkötvényeket és az állami cenzúrát; létrehozták a játékkaszinókat és az első gettót; ízlésben nem, de intrikákban és képmutatásban már-már fölül is múlták a dühösen irigyelt keletieket – mindez lehet tény, de ami igaz, az igaz: lakóhelyük maga a tökéletes abszurditás – egy vízre épült város. Kő és víz szokatlan együttesében élni, folyékony utcák között, reflexiók állandó játékában – ez bizonyára olyasvalami, ami a kiváltságosság és bizonyos irrealitás érzetével ajándékozza meg az ott lakókat, alighanem erre kényszerítve őket, hogy fokozott tárgyilagossággal ellensúlyozzák ezt a mindennapi varázslatot.

272. oldal


Hasonló könyvek címkék alapján

Szerb Antal: A varázsló eltöri pálcáját
Ráth-Végh István: Az emberi butaság
Várkonyi Nándor: Varázstudomány I-II.
Földényi F. László: Melankólia
Földényi F. László: A melankólia dicsérete
Móra Ferenc: Szegedi tulipános láda
Hamvas Béla: Tabula Smaragdina / Mágia szutra
Száraz Miklós György: Duna
Földényi F. László: A festészet éjszakai oldala
Kelecsényi László: Mozizó Budapest