The ​Stone Sky (The Broken Earth 3.) 90% 20 csillagozás

Nem tudom végül, jó-e az nekem, hogy szép szabályosan végigolvastam a trilógiát, és nem olvastam semmi mást közben.
Az elején azt hittem, jó lesz az – mert úgy éreztem magam, mint kb. 17 évesen, amikor nyári szünetben a Gyűrűk urát olvastam, és – úgy rémlik – kb. három hétig nem csináltam semmi mást, és nem is akartam mást csinálni, és nem akartam, hogy vége legyen. (A Gyűrűk ura és ezen trilógia hasonlóságai itt véget is érnek.) Ennek viszont elfáradtam a végére, és – hát – vártam már, hogy vége legyen, hogy olvashassak megint valamit, ami nem ez, és ami itt-és-most (kb.) van.

(Meg most rájöttem, hogy az valószínűleg senkinek – se nekem, se az írónak – nem tesz jót, ha egy hónapon át nem olvasok mástól mást. Mert így pl. túlságosan feltűnnek az egyéni stílus-cafrangok és kifejezésmódok, amik fokozatosan, némi kihagyásokkal adagolva tök jók és egyéniek, 1500 oldalon keresztül olvasva viszont elég fárasztóak.*)

Egyébként szuper trilógia. (Vannak tök jó értékelések, amik mondanak is valamit róla, de nem az én nevem alatt.)
A végén még bőgni is sikerült, ami külön öröm és külön nagy teljesítmény (az írótól, hogy ezt elérte – már nem bőgök olyan könnyen regényeken, mint korábban.)

Meg az is öröm, hogy le van zárva – oké, ezt tényleg nem lehetett volna 500 oldalban elmondani, kellett ehhez egy trilógia, de szeretem, hogy akkor ez egy trilógia. Kész van, és nem kell folytatni. (Elég szúrós szemmel néznék, ha Jemisin ezt egyszer elkezdené még tovább folytatni. Remélem, nem fogja.)

–

* Mint pl. hogy Jemisin szereplőinél a legfőbb érzelem-kifejező testrész az áll. Itt mindenki egyfolytában dacosan összeszorítja az állkapcsát, vagy micsinál, én meg a végén már azon aggódok (a lényeg helyett), hogy a sok állkapocs-facsarás közben vajon megvannak-e még a szereplők fogai.

Három dolgot nem szeretek egy trilógiában.

1. Kiszámítható befejezés
2. Unalmas utolsó rész
3. Összekötésre szolgáló második rész

A megtört föld trilógiában ezek a hibák sajnos előfordultak, de kiegészültek néhány továbbival is. Az utolsó kötetben kapunk egy új szálat, mely már első szám első személyben íródott, és ezen keresztül ismerjük meg azt a karaktert, aki az egész trilógiát narrálta. Jobban örültem volna, ha homályos sejtetésben hagyja az írónő ezt a szálat, és nem bontja ki jobban. Ugyanis ezek a fejezetek voltak a The Stone Sky legunalmasabb, legejnyújtottabb részei. Néha már kiabáltam a könyvvel, hogy „MI A MARSI MOLYEPKE F*SZ*T SZOPÓ KŐTALPAS K*RV* ANYÁDÉRT VAGY ENNYIRE K*B*SZ*TT LASSÚ, B*SZD MEG?!” Néha valóságos tortúrának érződött ez a kötet, annyira csigatempóban haladtak az események. Bár a trilógiára nem igazán volt jellemző a gyors tempót diktáló cselekmény, de itt már elviselhetetlen volt Jemisin szereplőinek totojázásairól olvasni. Komolyan! Néha hol öngyilkos akartam lenni, hol inkább a sarokból kimászó pókot, hol a száradó festéket néztem inkább, minthogy ezt a könyvet olvassam. Az első rész ehhez képest sokkal jobb volt, és a második kötet után reménykedtem benne, hogy az író hajlandó lesz az első rész egyenletes színvonalához hasonlót letenni az asztalra, de sajnos csalódnom kellett.

Úgy érzem, hogy az utolsó kötetre már megkopott az első rész varázsa. A könyvek külön-külön NEM érdemelték meg a Hugót. Annyira sajnos nem jók. Viszont! A trilógia, ha egyetlen könyvként kezelem, akkor már bőven megérdemli a nagynevű díjat. A megtört föld – bár szerintem egy végtelenül túlértékelt darab – érdekes, egyedi stílusú írás, és egy olyan sötét világba kalauzolja el az olvasót, amelyben az talán még sosem járt. Jemisin valóban egyike azoknak az új SF szerzőknek, akikre érdemes odafigyelni. Újszerű mágiarendszere, érdekesen felépített világa és végtelenül fojtogató, sötét atmoszférája kiemeli a középszerből és értékes, maradandó élménnyé formálja az olvasást.

Nem hiszem, hogy a közeljövőben újra fogom olvasni, mivel egy nagyon depresszív „élmény” volt. Annyira, hogy most cuki cicákról és kalandozó gyermekekről van kedvem olvasni. Nem vagyok biztos benne, hogy Jemisint (mint írót) a szívembe tudtam zárni, de azt is el kell ismernem, minden irónia nélkül, hogy hálás vagyok neki ezekért a könyvekért. Nem értek egyet néhány mondanivalójával, az író személyét még mindig rühellem, de ennyi olvasmánnyal a hátam mögött már felismerem, melyik fénylő tárgy van aranyból. A megtört föld egyértelműen arany, és a saját nemében igazi mestermű. Ajánlható mindenkinek, aki szereti a fantasyt ÉS szeretne megismerkedni egy másféle stílusú fantasztikummal. Aki szereti a haldokló föld és a poszt-apokaliptikus témákat, az is nyugodtan tegyen vele egy próbát. Aki szereti a sötét, nyomasztó történeteket, az imádni fogja. Értelemszerűen, aki klasszikus, kalandozós és szórakoztató fantasyt szeretne, célszerű elkerülnie, ahogy annak is, aki nem kedveli a sci-fi és fantasy zsáner ötvözetét.

Főztem szilvás krumplit.

Ez így nem jó.
Tényleg szépen felépítette, megváltják a világot (ami azt illeti, többször is), minden kerek. És szeretnem kellene, hogy az emberiesség az, ami hajtja a történetet előre, ami a végkifejletet is magyarázza.
De valahogy nem rezonáltam az egésszel. Nem gondolom magamat érzéketlennek. Inkább túl direktnek a történetet. Valahogy így: ha ennyire összpontosítani akarunk a mondanivalóra, akkor mindig kurzusszöveg, ideológiai tankönyv lesz belőle. És ez mindig erőltetettnek tűnik. Vannak finomabb megoldások, amik nem nyomják bele a fejemet a helyes és helytelen kettéválasztásába, nem erőltetik le a torkomon az ideológiailag kívánatost. Csak vannak. És hagynak emészteni és gondolkodni.
Márpedig Jemisin ezt nem akarja. Emiatt pedig veszít – nálam – a könyv.
Érdekes az összevetés Anne Leckie-vel. Tökre egyetértek mindazokkal, akik szerint Leckie egy troll, aki nem sf-et ír, csak annak álcázza. A végső számvetésben mégis jobbnak találom Leckie-t. Ami egyfelől engem is meglepett, hiszen odáig vagyok a világépítésért, az új ötletekért, márpedig Jemisin tényleg építkezik, tényleg van spiritusz (hehe:)) abban, amit kitalált, míg Leckie generikus sf-világot épített. De – meglehet, az idő szépíti meg – Leckie esetében nem érzem az immunreakciót, amit Jemisin kiváltott.
Száz szónak is egy a vége: ez egy ideológiai alapokon nyugvó munka. Ez nem baj. Csak figyelembe kell venni az olvasásánál.

Lezárásnak az írónő stílusához idomulva tökéletesnek tekinthető. Olyan keserédes zárás, ahol nem tudod, pontosan mit is érezz. Egy-két pillanat felért egy robbanással spoiler. A karaktereket megkedveltem, még Essunnal is kibékültem valamennyire a végére, bár inkonzisztens volt a személyisége és jellegtelen számomra ebben a kötetben is.
Inkább Nassun és Schaffa, illetve Hoa az, akiknek a szempontjait élveztem.
Meglepő módon, ebben több volt a humoros elem (pl. Hoa rohanó pózba meredve) spoiler
Összességében elégedett vagyok és hálás az olvasás élményéért. Az, amilyen körülmények között írta a kötetet (lásd Köszönetnyilvánítás) tiszteletet érdemel.

Nehéz értékelést írni csak erről a könyvről külön, amikor ez egy trilógia záródarabja. Szerintem ez a rész is hozta azt a rendkívül magas színvonalat, amit az előző kettő és méltó zárása volt a sorozatnak.

Nem akarok konkrétumokba belemenni és spoilerezni, ezért csak annyit mondok, hogy ez a rész is többször megríkatott, elborzasztott, de volt ahol megnevettetett. A végére szerintem minden kérdést megválaszolt, minden történet lezárult és kerek egésszé vált. A főszereplőket minden hibájuk és esendőségük ellenére (vagy éppen pont ezért), nagyon megszerettem és felejthetetlenné váltak.

Röviden csak úgy tudnám zárni az értékelésemet, hogy tényleg egy igazi élmény volt mind a három könyv, ami rendkívül ritkán fordul elő és nagyon örülök, hogy elolvashattam és átélhettem a történeteket, amiket meg szeretett volna osztani az olvasóval.

Azt kell hogy mondjam, a Broken Earth trilógia a legjobb fantasy-k közé tartozik, amit az elmúlt években olvastam. Nagyon egyedi, különleges a világ, már önmagában azzal megfogott. A stílus helyenként teátrális, de nekem bejött, a legjobban az tetszett, amikor kiderült, miért E/2-ben meséli Essun történetét. Szerintem érdekes, jól felépített karakterek a főszereplők, engem személy szerint Schaffa sztorija is nagyon érdekelne, róla keveset tudunk meg. Az első kötet kicsit lassan indul, kezdetben nem igazán kedveltem Essun-t. Viszont ahogy halad előre a történet, és megismerjük az életét, ő lett a kedvenc szereplőm. Nassun-nal pedig az elejétől a végiéig nem igazán tudtam azonosulni.
A fő problémafelvetés kissé szájbarágós, de megbocsátom neki, mert a kirekesztés ellen nem lehet elégszer felszólalni. Viszont egyéb érdekes kérdéseket is boncolgatott a családról, anyaságról (apaságról), és ez az, amivel számomra megnyerte azt az ötödik csillagot. :)

Jaj nekem, nem hiszem, hogy készen állok rá, hogy én ezt a trilógiát értékeljem (kár, hogy miközben olvastam, nem írtam semmit az előző két részről, így most még nehezebb dolgom van)!

Nagyon szerettem a könyveket, a csillagozás kifejezi jól (a középső szenvedett kicsit az „átkötő rész szindrómától”, de no problem)… sokáig fogok emlékezni a világra és a szereplőkre szerintem, bár az hogy újraolvassam, nem tudom benne van-e a pakliban. Mert alapjában véve nem volt annyira jó élmény olvasni, néha annyira nyomasztóan szörnyű volt a sztori és a lefestett konfliktusok, hogy nehéz kifejezni szavakban. Ősi, titokzatos, kegyetlen és reménytelen világ volt ez, a szereplők emberiek, tele hibákkal és esendőséggel. Összetett volt elejétől a végéig. A stílus nagyon tetszett, a sokak által kiszúrt E/2 narrálás nekem nagyon bejött – bááár beismerem, ráfért volna még egy pár kör szerkesztés a dologra, sűríteni, fókuszálni a témákat és szálakat. Sokszor megtorpantam közben, végig kellett gondolnom, mennyire üresnek, sivárnak, lakatlannak tűnik a világa, ez gyakran megzavart, bár ez részben szerintem szándékos volt.

Örültem, hogy a végére végre kaptunk normális magyarázatokat, hogy mi hogyan miért történt. Kellett hozzá türelem! Nekem megérte. Szomorú vagyok, hogy vége. Remélem, hogy a Stillness lakói végre megteremtik azt a jobb világot. Pozitív hangon ért véget, végül is!
Kíváncsi vagyok az író többi munkájára is. Kristályosodnia kell még a stílusának szerintem bőven (no pun intended??) de már most olyasvalami, amire örülök, hogy rátaláltam.

A sorozat zárókötete pozitív meglepetéssel zárult, ami két nagyon erős kötet után nem kis teljesítmény. Egészen pontosan az meglepő, hogy a fő konfliktus bolygónyi kiterjedése ellenére a kötet mennyire személyes színezetet vesz, mennyi idő telik el azzal, hogy a Nassun és Essun megpróbál megtanulni embernek lenni.

Számomra az egyik legjellemzőbb pont volt, amikor az anya rájön arra, hogy a lányával ugyanazt a szörnyűséget csinálta, amit vele is tettek, és ezzel tovább pörgeti a gyűlölet ciklusait. Más kérdés, hogy a világ helyzete miatt nem volt választása, hogy csinálja-e. Ha valami, ez az igazán rettenetes része a mondanivalónak.

A két szál mellett egy harmadik ágon kapunk egy visszatekintést az emberiség utolsó nagy birodalmának végnapjaira, amikor tudósok egy csoportja a föld újabb energiáit akarja felhasználni, és ezzel elindítja a 40000 évig tartó ötödik évszakok sorozatát. Ugyanakkor már ez a szál is kihozza a sorozat visszatérő elemét: mivel jár az, ha az embereket elnyomják, és hogyan lehet tenni ellene. A múltbeli események ismertetésére szükség volt, ugyanis enélkül a befejezés nem igazán lett volna érthető, ugyanakkor jobban örültem volna, ha kicsit szorosabban sikerül a történetbe integrálni.

Összegezve, a trilógia méltó lezárást kapott ezzel a kötettel. A főszereplők életét ismerjük, tanultak és fejlődtek a kötetek során – kérdés, hogy ezzel utána tudnak-e élni, de ez már egy másik történet lenne, amit nem biztos, hogy érdemes megírni…