The ​Fifth Season (The Broken Earth 1.) 86% 33 csillagozás

Közel 6 éve olvastam magyarul, és akkor teljesen lenyűgözött, ám valamilyen okból mégse folytattam a sorozatot. Most egy ideje foglalkoztat a gondolat, hogy jó lenne befejezni, viszont ehhez muszáj az alapokkal (újra)kezdeni. Nem volt rám ugyanolyan hatással, de nem hiszem, hogy ez a könyv hibája. Egyszerűen a hangulata nem jött össze az enyémmel, ettől azonban nem rossz.

Egy nő életén keresztül ismerjük meg ezt a nagyon különös világot, és a benne élő orogének képességeit. Damaya, a kislány, és a rendszer bemutatása, a Syenite, a fiatalasszony, és az igazság felfedezése, valamint a lázadás a rendszer ellen, végül Essun, az anya, aki főleg azt szeretné, ha békén hagynák, és maradék szeretteivel nyugton élhetne, csakhogy ez lehetetlen.
A történet során a szexualitással kapcsolatos kérdésekből senki nem csinált ügyet, egyértelmű, hogy a roggák utálata, üldözése, beszabályozása, kihasználása a fő téma.
Szerintem hosszú volt. Nincs tele felesleges dolgokkal, véletlenül sem ezt próbálom mondani, de sokáig a nyomasztó légkörrel foglalkozunk, és a lényeg a végére marad.

Úgy érzem, elég jól sikerült felvenni a fonalat. Óvatos lelkesedéssel, viszont abszolút kíváncsisággal nézek a folytatás elé.

Váááá, nem mondta azt nekem az a barátom, aki ezt a könyvet ajánlotta, hogy ez egy rendes trilógia első része. Úgyhogy azt gondoltam, ez egy sima sorozat első része. A sorozatok meg könnyűek: ha olvasok egyáltalán sorozatot, általában nyugodt szívvel félbehagyom, még akkor is, ha tetszett az első rész.
Ezt viszont kénytelen leszek végigolvasni, mert az tuti, hogy nem nyughatok addig, amíg meg nem tudok mindent, amit ez a csavaros agyú nőszemély el akar mesélni erről a furcsa és barbár világról.

Az Ötödik évszak minden kétséget kizáróan az elmúlt évek egyik egyedi darabja, amely érthető, hogy kivívta sokak elismerését. Mindez még számomra is evidens, aki eddig, néhány kivételtől eltekintve, csak „hagyományos” középkorias keretek között játszódó fantasy regényeket olvastam. A bemutatott világ teljes mértékben alkalmas arra, hogy az olvasó fantáziáját megragadja, ugyanakkor idegenségében is ismerős, úgyhogy számos kérdést fel tud ennek révén vetni az író. Ezek közül számomra az egyenlőtlenség, elnyomás kérdései voltak a legizgalmasabbak, és ezek is voltak a regény középpontjában. Fantasy-tól talán kissé szokatlan – de nem példa nélküli módon – ebben a világban a „varázserővel” rendelkezők, az orogének nem magas presztízsű varázslók, hanem kirekesztett, általában gyermekkorban bekövetkező lebukásuktól kezdődően szigorú kontroll alatt tartott és egy központi intézmény által tulajdonképpen indoktrinált személyek, akik mintha sokszor maguk is elfogadnák saját veszélyességükről, megbízhatatlanságukról szóló véleményeket. A kívülállók szemében pedig főleg veszélyes, megbízhatatlan elemek, akiket a saját érdekükben szigorú kontroll alatt kell tartani, és minél inkább elzárni a normális többségtől.
Szintén plusz pontot kap a szerző az ellenséges, az élet kipusztítására törekvő világ elgondolásáért, és annak az érzékeltetéséért, milyen lehet egy olyan világban élni, amely ennyire ellenséges veled. Mennyire más lenne a társadalom is, ha a világ, amelyben élünk, nem táplálna minket gyümölcseivel, hanem folyamatosan az életünkre törne különböző természeti katasztrófákkal. A regény nagyon fontos kérdéseket boncolgat és provokálja az olvasót, sokszor megbotránkoztatja, de legalább is meghökkenti, de akárhogy is, eléri a hatását, mert megakadályozza, hogy csak úgy elmenjünk azok mellett a kérdések mellett, amelyeket a szerző mindenképp fel akar vetni.

Minden elismerés mellett azonban a szubjektív olvasmányélményem nem volt maradéktalanul pozitív. Szerettem is a könyvet a fentiekért, meg nem is. Szerettem, amiért ilyen innovatív, mer elrugaszkodni a bevett megoldásoktól és fantasy kliséktől, és mert olyan témát választott, amely hozzám számtalan okból közel áll. Mivel Jemisin is egy olyan szerző, akivel sok tekintetben nagyon eltérően látjuk a világot, külön izgalmas volt tőle olvasni, mert arra késztetett, hogy olyan kérdésekkel is foglalkozzam, amelyekkel nem feltétlenül kellemes. De nem szerettem maradéktalanul, mert mint @Disznóparéj_HVP megfogalmazta, „egy obeliszknyi méretű feltartott középső ujj”, ami sok esetben szerintem öncélú apróságokban, ha úgy tetszik polgárpukkasztásban mutatkozott meg, amit nem igazán tudtam már díjazni. Ebben a regényben kicsit sok volt, ami engem személyesen elidegenített, ezért aztán nem váltam rajongójává, ugyanakkor a folytatásra nagyon kíváncsi vagyok.

Na, ez világépítés volt!
Mondhatnám, hogy faltam az oldalakat, ez részben a lehetőségekkel függ össze. De nagyon szórakoztató volt a világépítés, ahogy megfejtettem, hol vagyunk, mi történt, mi köze az egyes történetszálaknak egymáshoz. Nagyjából Syenite harmadik megjelenésével vonódtam be. A legkevésbé Damaya fogott meg. Tetszett, ahogy Jemisin kézen fog és végigvisz az egészen. Mert ezt éreztem, semmi sincs véletlenül, Jemisin mindent előre megfontolt, beleértve a társadalmat is. Értem, hogy beszélni akar kirekesztésről, megbélyegzésről, másodrendű állampolgárokról, de ügyesen teszi, mert érdekes, és nem kell egyfolytában rosszallóan ingatnom a fejemet, hogy „ezt nem kellett volna ennyire szájbarágósan”.
Nagyon tudtam értékelni a családos részeket. Ebből – és a problémafelvetésekből – azt mondom, valódi felnőtt fantasy-vel van dolgom, ami jólesik. Erikson és Hobb vett ennyire komolyan engem, az olvasót.

Nagyon izgalmas könyv volt, az elejétől a végéig élveztem.
Eseménydús, pörgős, minden részben történik valami vagy kiderül valami, szóval nincs benne üresjárat.
Essun részei kicsit furának érződtek, nem is az E/2-s történetmesélés miatt (bár az is furi volt), inkább maga a kifejezésstílusa kicsit más volt. Egész érdekes, ahogy a három történet „mesélője” mind kicsit más stílusban ír, így is kifejezve a szereplők közti pszichológiai különbségeket.
Nagyon tetszett a világ, bár kicsit fura volt, hogy a történet egyszerre több síkon zajlik, amiknek egyelőre úgymond semmi közük egymáshoz (mármint semmi okot nem láttam arra, hogy párhuzamosan legyen mesélve a történet, azon kívül, hogy a három csattanó ne rontsa el egymást), de így lehetőség volt arra, hogy a világot több szemszögből is megismerjük, több irányból kapjunk infókat a földmágiáról, ami egy egész izgalmas varázsrendszerré nőtte ki magát.
Világépítés szempontjából Syen története tetszett a legjobban, míg a történetvezetés szempontjából Essun vonala volt a legérdekesebb (fura mesélési stílus ide vagy oda)

A vége nagyot ütött (még úgy is, hogy azért nagyjából várható volt hova jutunk az első fejezet alapján) alig várom, hogy mi lesz a folytatás (hogy lehet egyáltalán folytatni egy ilyen könyvet? :D) spoiler

Nem is tudom miért gondoltam, hogy ez egy „újabb YA disztópia” lesz (én azt mondom a fülszöveg nagyon félrevezető!), de nagyon nagyot tévedtem (szerencsére)

Egyszer majd lehet, hogy írok egy értelmes értékelést. Most egyelőre megyek és álomba sírom magam.

Teljesen magába szippantott a könyv, ami látszik is abból, hogy alig pár nap alatt befejeztem. Leginkább talán a bemutatott világ egyedisége, részletgazdag kidolgozása és a kisssé sötét légköre fogott meg.
A poszt-apokaliptikus felütés rögtön megteremt egy kissé komor atmoszférát, ami csak fokozódik a továbbiakban, ahogy egyre jobban elmélyülünk a világban és megismerjük például a társadalmi berendezkedésüket, ami mit ne mondjak, nem egy utópisztikus, minden szipiszupi világképet fest le. Van itt bőven elnyomás, kizsákmányolás erőszak.
A karakterek is jók lettek, nem tökéletesek, mindegyiküknek megvannak a jó és rossz tulajdonságai, tettei, amitől valósághűek és esendőek lettek (nem is mindegyik kedvelhető meg könnyen, ami nem is probléma, nem kell minden karakternek a jó és kedvelhető hősnek lennie).
A világfelépítés nagyon egyedi lett, kissé geológus-pornónak éreztem (pozitív értelemben), érdekes, fajok, világ és mágiarendszer volt, imádtam az egészet, és alig várom, hogy többet megtudjak, mert még bőven vannak megválaszolatlan kérdések, amiket körbe lehet járni a többi részben.

Bajban lennék, ha segítség nélkül el kellene képzelnem, milyen lenne az emberiség sorsa, ha rendszeresen (pár generációnként) valamiféle természeti katasztrófa (vulkánkitörés, földrengés, tsunami, stb.) ideiglenesen majdnem lakhatatlanná teszi a világot. Szerencsére, ha ezután erre szükségem lesz, könnyebb dolgom lesz, mert Jemisin adott egy mintát nekem. A rengeteg elejtett utalás arra, hogy mi mindent találhattak ki, ill. felejthettek el az emberek, nagyon ügyes megoldás lett.

Ami még tovább figurázza a dolgot, hogy vannak emberek, akik képesek a föld energiáit (igen, azt, amely a lemeztektonikáért is felel) befolyásolni, ugyanakkor simán okozhatnak is természeti katasztrófát. Nem meglepő, hogy az emberek roppant módon szeretik őket. És ez adja a kötet mondandójának egyik vázát: a mások elnyomása, ill. ezt hogyan lehet megélni.

A történet három szálon meg, amik csak a könyv utolsó harmadában találkoznak, addig a világ különböző részeit ismerhetjük meg, és így kapunk egy áttekintés a különböző kultúrákról. Az egyik szál kapcsán teljesen egyes szám második(!) személyű narrációt kapunk, ami finoman szólva is egyedi húzás (kíváncsi leszek a sorozat folytatásában, hogy ezt mivel magyarázza meg az írónő).

Hasonlóan az Inheritance trilógiához, a főbb karakterek mélységére nem lehet panasz, nagyon sok apróságot tudunk meg róluk, amik befolyásolják, hogy a különböző szituációkban hogyan gondolkoznak. A mellékszereplők esetén ugyan sokkal kevesebbet tudunk meg róluk, de ők sem csak szimpla egydimenziós lényeknek tűnnek, ami nagyon kellemes. Ugyanakkor az első sorozathoz képest komoly előrelépést jelent a történet: sokkal jobb ütemben történnek a dolgok, és a világ is sokkal kifinomultabban lett megépítve.

A sorozat első kötete tényleg ígéretes, kíváncsi leszek, hogy ebből mi fog kisülni a végéig. Addig is gondolkozom egy kicsit, hátha rájövök még titkokra… :)

Nem is tudom mit írjak róla azonkívül, hogy fantasztikus volt! A világ rendkívül sokszínű és kidolgozott és a karakterek is sokrétűek. Rengeteg társadalmi problémáról esik szó benne, aminek elég jó áthallása van a mi világunkra. Helyenként borzasztóan nyomasztó és bőgetős; mindenféleképpen nagyon érdekes és hatásos.

A Booktube Könyvklub keretein belül olvastam el ezt a könyvet, és el kell mondanom: minden reményemet beváltotta.
Vajon miért nem olvastam eddig ezt a könyvet? Miért nem olvasta MINDENKI ezt a könyvet?
Minden kétséget kizáróan a legjobb regény volt, amit idén eddig olvastam (bár tudom, ez 2020-ban nem kifejezetten nagy dicséret, mert túlnyomó többségben mangát olvastam ilyen-olyan indokból), de egyébként is szerintem a TOP5 kedvencemben landolt, méghozzá nagyon könnyedén. Egy rejtély számomra, hogy miért csak 88%-os az értékelése itt a Molyon.
N.K. Jemisin olyan tökéletességgel épít világot, hogy azt akárki, de tényleg, AKÁRKI megirigyelhetné. A karakterei jól kidolgozottak, a mágiarendszerben semmi logikátlanság nincsen, és mindenki talál magának legalább egy dolgot, ami berántja őt ebbe a kegyetlen, gyönyörű valóságba.
Még a narráció is halálpontos. Kevés dolog van, amit kevésbé szeretek, mint az E/2 egy könyvben, de itt az első perctől annyira nyilvánvalóan tudatos írói eszköz még ez is, hogy kicsit sem zavart. Őszintén, ez engem lepett meg a legjobban.
Sokszor hasonlítok kedvenceket ehhez, vagy ahhoz, de Az Ötödik Évszak annyira egyedi, olyan szinten nem tudom semmihez sem hasonlítani, hogy most nincs eszközöm még erre sem.
Nem akarok spoilerekbe és mély elemzésbe belemenni, mert vasárnap úgyis kibeszéljük OlvaZsófinál Youtube-on.