Tíz évvel azután, hogy a három főistenből és sok kisebb istenből álló panteon átrendezte az erőviszonyokat, az események újra felgyorsulnak, hisz valaki nem elégedett az új renddel. Ezeket az események egy vak művész szemszögéből (hehe) követjük, aki egy furcsa ismeretlen befogadásával nagyobb kalamajkába keveredik, mint valaha is számított volna rá.
Az előző kötetet olvasva sok meglepetést nem jelenthetett, hogy ki is ez a szereplő, de a könyv viszonylag sokáig törekszik rá, hogy explicit mégse mondja ki – védhető azzal, hogy a narrátor akkor még nem tudta, de olvasva furcsán hatott. spoiler
Összességében, a világ szépen mélyítve lett, sok dolgot megismerhetünk a világ történetéből, méghozzá olyasmiket, amit az előző kötet narrátora sosem mesélhetett volna el. És megjött az is, amit az előző könyvből hiányoltam: a főszereplő és spoiler közötti viszony kifejezetten érdekes volt, és nem arról szólt, hogy a főszereplő le akar feküdni a hatalmas istenséggel, de nem lenne jó ötlet, hanem azzal, hogy segíteni akarnak egymásnak. Ez a váltás részemről sokat segített a történeten.
A történetet magát ugyanakkor nem tudom nagyon magasztalni – megteszi a dolgát, különösebb probléma nincs vele, de nem ez volt a fókusza a könyvnek. Ugyanakkor az új szereplők, a démonok nagyon furcsa dinamikát vittek a rendszerbe – valamit, ami alapjaiban változtatja meg az istenek lehetőségeit és szerepét. Ez volt az egész történet egyik központi eleme, ugyanakkor valahogy mégis furcsa volt – valami hiányérzetem van a téma kapcsán, mintha valami nem lenne kifejtve, bár fogalmam sincs, hogy mi. Mivel a trilógia harmadik kötete ezt megváltoztathatja, jelen állapotban ezt nem tekintem problémának.