Az ​obeliszkkapu (A megtört föld 2.) 260 csillagozás

N. K. Jemisin: Az obeliszkkapu

Tízgyűrűs Alabástrom – az őrült, a világ megnyomorítója, a megmentő – küldetéssel tér vissza: ki akarja képezni utódját, Essunt. Essunt, aki menedékre lelt, de a lányát nem találta meg. Alabástrom egy kéréssel áll elő: ha Essun megteszi, az örökre megpecsételi Rezdületlen sorsát.
Eközben messze tőle Nassun, a lánya egyre erősebb lesz – és a döntései meg fogják törni a világot. Egyre sötétebbé válik a mindennek végét jelentő évszak, miközben a civilizáció fokozatosan belesüpped a hosszú, sötét éjszakába.

Az ötödik évszak folytatásában az obeliszkek és egy ősi rejtély végre választ adnak a kérdésekre. N. K. Jemisin ismét bizonyítja, hogy nem hiába jelölték az utóbbi években az SF összes komoly díjára: Az obeliszkkapu egy újabb felejthetetlen fantasy, ami merészen feszegeti a műfaj határait – ráadásul az elődjét követően ez a kötet is megkapta a Hugo-díjat.

Eredeti megjelenés éve: 2016

Tartalomjegyzék

>!
Agave Könyvek, Budapest, 2017
316 oldal · puhatáblás · ISBN: 9789634193685 · Fordította: Ballai Mária
>!
Agave Könyvek, Budapest, 2017
320 oldal · ISBN: 9789634193692 · Fordította: Ballai Mária

Enciklopédia 1

Szereplők népszerűség szerint

Nassun


Kedvencelte 20

Most olvassa 7

Várólistára tette 113

Kívánságlistára tette 86

Kölcsönkérné 3


Kiemelt értékelések

gesztenye63>!
N. K. Jemisin: Az obeliszkkapu

Nora K. Jemisin megírta A megtört föld trilógiájának tökéletes második kötetét. Nem maszatolt, nem alibizett, nem akart időt nyerni, nem játszott az olvasók idegeivel és türelmével. Jemisin második kötete ugyan már nem azzal a váratlan szeizmikus rengéssel érkezett, mint az első, de semmiképpen nem lovagolta meg Az ötödik évszakot körüllengő felhajtóerőt, nem vált érdektelen töltelék-kötetté. Egyszerűen megkérdőjelezhetetlen a második Hugo-díj. Hát hogy a rozsdába ne!
Az obeliszkkapu pazar regény. Essun és Nassun, anya és lánya külön szálakon futó spoiler története, vándorlásuk, életük alakulása, orogéniájuk fejlődése, megújulása, a mágia területére kacsingatás – mind-mind olyan részelem, amely tökéletes egésszé gyúrja ezt a történetet.
Számomra attól vált lehetetlenné, talán amiatt habzsoltam ész nélkül a könyvet, mert amilyen erővel magába szippantott, úgyannyira taszított is egyben. Jemisin igazi mestere a zsánernek. Úgy épít világot, mesél el háttértörténeteket, fejleszti, alakítja karaktereit, hogy egyszerre érzed magad a szereplők bőrében, és ugyanakkor undorodsz is, menekülnél ebből a helyzetből. De a komor, borongós hangulat fogva tart, a testidegen, mégis végtelenül szuggesztív E/2 nézőpont kényszerít a maradásra, a továbblépésre.

S mindeközben, mintegy farvízen, könnyedén elpusztítunk egy világot, egy civilizációt, hogy évezredek, évmilliók múlva majd újra felépülhessen, talán már egy más minőségben. De mi van akkor, ha mégis inkább ezt a beteges, elkorcsosult világot mentenénk inkább meg a végső összeomlástól, ha kényszerítjük a környezetet, rábírjuk Földapát, hogy ne sújtson le mégsem végső haragjával? Tudunk-e változtatni az éppen regnáló aberrált társadalmi/környezeti viszonyokon? Át tud-e lépni ez a primitív humán létforma saját csökevényes kinövésein, változtatni tud-e kirekesztő, babonásan szűk látókörű, boszorkányüldöző berögződésein. Ott van a kérdés, hogy ha kezedben a döntés hatalma, a változás irányának meghatározása, akkor te megpróbálnád-e a változtatást, vagy hagynád inkább végzete felé sodródni a világot spoiler?! S mindezeket a mélységesen bennünk gyökerező humán gondolkodási-életvezetési anomáliákat tovább árnyalja a szerző a főszereplők magánéleti kínjaival, testi-lelki szenvedéseik, kapcsolati válságaik csodásan komplex, plasztikus bemutatásával.
Az írónő egy rozsdarágta zseni. Úgy zárja le a kötetet, hogy az olvasó számára kerekké teszi a történetet, de mégis ott lebegteti a kérdéseket, hogy mi történhet majd a folytatásban: a tompákkal, a kőfalókkal, lesz-e még jövője, építő (és nem pusztító) ereje ezen a megtört, „holdja-vesztett” földön az orogéniának, mit érhet el egy erős hálózat, és hol, kinek a kezében van a kulcs, ami nyitja a kaput? Rengeteg kérdés, mégsem érzem azt a türelmetlenséget, amit máskor, a záró kötet előtt. Ennek a borús, néha reményvesztett történetnek emésztődnie kell, mintha csak valóban köveket rágnék. Úgy gondolom, hogy a zárókötet minden eddiginél hevesebb rengéssel érkezik majd.

Az obeliszkkapu vitán felül a legjobb fantasy, amit eddig a 2017-es felhozatalból olvastam, természetes, hogy ajánlom.

Bíró_Júlia>!
N. K. Jemisin: Az obeliszkkapu

Közjáték

Jössz itt megint azzal, hogy lassan olvastad, hogy tovább tartson. Felőlem. Éppenséggel ráérek megvárni, míg beismered, hogy nem a könyv állt ellen, hanem te. Mert hogy mi minden történhet azokkal, akiket megszerettél, abban a világban, aminek immár könnyedén veszed a repedezéseit, a robbanékony és darabosan morzsolódó mondatait. Édesem. Erre azelőtt kellett volna gondolnod, hogy reménytelenül belebolondulsz az első kötet elején.
Mert az borzasztó, hogy értesz itt mindenkit, a nyomorukkal,a miértjeikkel, a mániáikkal és a magukkal cipelt fájdalmaikkal együtt. Jószándékú vagy akár szándéktalan emberek orogének, kőfalók, őrzők, tompák tesznek rettenetes lépéseket egy globális, hasadozott játéktáblán,de a legtöbbjük azt se tudja, mit játszik. Azon kapod magad, hogy nem tudsz utálni senkit, mert azt teszik, amit tenniük kell, legalább saját maguk szerint. Most mi lesz? Nincs páncélod, amit – helyetted – lehorzsolhatnának a veszteségeik, a jó és a rossz egyértelmű kategóriáit meg annyira meghaladták itt, hogy már a kőkrónikákból is kivésték a francba. Mindenki életre kel a lapokon, már addig, ameddig, ugye. Mindenkit porrá őröl vagy élesre csiszol Földapa haragja. Lenyűgőzőek a világra adott válaszaik, ugyanakkor hosszasabban töprengsz rajta, hogyan is kellene ejtened Ykka nevét, ha egyszer Yeeknek becézik. Megragadtad a lényeget.
Ó, Földapa teljes jogú szereplővé kezd válni, észrevetted? Szomorú lenne, ha nem volna elég más, ami fájjon még előtte. spoiler Az orogénia hidegebb és veszedelmesebb színben tűnik fel, mint valaha spoiler. És tessék,a kőfalóknak is lett saját arcuk, meg helyük a térképen spoiler .
És a fordítás. Ballai Mária közel olyan rozsdaverte zseni, mint maga Jemisin; olyan rétegezett, töredezett, szükség szerint márványsima vagy homokszerűen érdes mondatokat tudott alkotni másodjára is, hogy a szöveg tartalma és formája tökéletes szimbiózisban vannak. Meg kell említened, a nyelv és a tartalom ilyen fokú egysége olyan ritka, mint a mosolytalan őrző.
Egyezzünk ki öt spoiler csillagban addig is, míg a folytatásra vársz. Az sem lesz egyszerűbb, és azt sem várod kevésbé. Addig meg itt van az első két rész, a földtörténet, a lemeztektonika és az üledékes meg vulkanikus kőzetek. Jó lesz.

1 hozzászólás
Mrs_Curran_Lennart P>!
N. K. Jemisin: Az obeliszkkapu

A félcsillag levonás az időnkénti huzavonákért jár, amikor csak az egy helyben tökölődés megy.
Az írónő amúgy elég fura elbeszélő módot választott, mintha az olvasó lenne a történet főszereplője.
Ezúttal két külön cselekményszál van, Essuné a Kasztrima geódában és Nassuné, aki Jijával megérkezik a legdélibb közbe, ahol három örző is tartózkodik. Nekem Nassun valahogy egyre ellenszenvesebb lett.
Néhány dologra megkaptam a választ. Pl a Holdról, az örzők mibenlétéről. Megvan a probléma megoldásának a kulcsa, már csak az a kérdés, hogy ki fogja a jövőben ezt megvalósítani.
spoiler

vicomte P>!
N. K. Jemisin: Az obeliszkkapu

Ahogy mindenki, akit megérintett Az ötödik évszak története, én is nagyon kíváncsi voltam, hogy Jemisin milyen tűzhányóként meredező akadályokat gördít szereplői elé, és milyen rettenetes próbáknak teszi ki Rezdületlen sokat szenvedett népeit.

A trilógia középső része egyrészt továbbviszi a geológiai-ökológia fantasy vonalat: egyre többet látunk abból, hogy egy folytonos tektonikai katasztrófáknak kitett világon az élet milyen módon igyekszik alkalmazkodni a gyilkos környezethez. A sorozat nagy erényének tartom, hogy az egész ökoszférára kiterjedő változás milyen logikusan végiggondolt, s ez hogy nyomja rá bélyegét a mindennapokra. Igaz, magában a regényben terjedelmi és szerkezeti okokból viszonylag kevés szerepet kap a bolygó egyéb élőlényeinek bemutatása, de az a néhány, amelyről többet megtudunk, jelentős szerepet is játszik a történetben.

Narrációs szempontból némileg könnyebben átlátható ez a könyv, mint az első rész – bár a viszonylag szokatlan az E/2-es narráció megmarad.
Az obeliszkkapuban Essunon kívül kapunk egy másik érdemi nézőpont karaktert, a lányát, Nassunt, akit az előző részben az apja magával hurcolt.
Nassun és az apja története az elfogadás és a tolerancia hiányának meséje. Jija, az apa az a hétköznapi ember, aki képtelen a saját előítéletein felülemelkedni, aki egyszerűen túl korlátolt, hogy elfogadja azt, hogy ami az ő „normalitás” fogalmán túl helyezkedik el, az se nem megvetendő, se nem elpusztítandó. Ilyen szempontból túlságosan is ismerős ez a szánalomra méltó figura, aki arra, hogy a saját gyermekei roggák, csak zsigeri indulatból képes reagálni. S mivel ilyen a jelleme, ezért teljes lendülettel halad azon az úton, ahol az elkerülhetetlen bukás vár rá.
Nassun, akit az anyja könyörtelen nevelése (a birodalmi orogének szadista drillje szerint) és az apjával való vándorlás hihetetlen önfegyelemre tanított, a megmaradt Őrzők egyik utolsó enklávéjába eljutva fejleszti tovább keserves tapasztalatokon keresztül a tudását és találja meg a saját útját.

A másik történetszálon Essunt követve, aki Kasztrimában, a rezdületleni átlagához mérten meglehetősen szabadelvű, és a rettegett és üldözött orogénekhez is toleráns közében ragadt, bepillantást nyerünk a hosszan elnyúló világvégére készülő közösség mindennapjaiba, a törvényszerűen egyre fokozódó külső és belső feszültségekbe, a túléléshez szükséges kompromisszumok és alkuk hosszú sorába.
Essun a mindennapi rutinfeladatai mellett igyekszik megérteni egykori mestere spoiler Alabástrom tanításait az obeliszkekről és a Holdról, s a tanításoknak és egyéb tapasztalatainak köszönhetően az orogéniában való jártassága is egészen új szintre emelkedik. Ez persze azzal is jár, hogy az első kötet többé-kevésbé hétköznapi főszereplője, aki csak a lányát szerette volna megtalálni, ebben a részben a világ túlélése szempontjából kulcsfontosságú tudás és képességek birtokába kerül, ami az atipikusan epikus fantasy irányába tolja el a cselekmény fókuszát.

Nem csak a szereplők változnak és fejlődnek, de magáról a világról is egyre több tény derül ki, és kezd kikristályosodni a kontinens fajai (?) – az emberek, orogének, kőfalók – közötti kapcsolat, és az is, hogy létezik egy titokzatos negyedik fél spoiler is, amely még a kőfalóknál is idegenebb és érthetetlenebb motivációval rendelkezik.

Röviden összefoglalva, olyan remek középső részt olvashatunk, amely nem csak továbbviszi az első részben megismert főbb konfliktusokat, de egy új nézőpont bevonásával jócskán ki is bővíti azt, s úgy lép az epikus szintre vezető útra, hogy a szereplők megmaradnak esendő, hétköznapi embernek, így korántsem borítékolhatóak a trilógia zárókötetének eseményei.

pat P>!
N. K. Jemisin: Az obeliszkkapu

Nora K. Jemisin egy rozsdaverte zseni, ez most már egészen biztos.

Féltem pedig, mert nyilvánvaló volt, hogy az első kötetben bemutatott cselt nem lehet még egyszer bemutatni, és a szokatlan narratíván is csak egyszer lepődött meg az ember. A világot is ismertük már, a szereplőink is átestek fejenként 3-4 világot megrengető traumán. Hogy lehet ezt még fokozni? Kérdeztem én, szerintem nem egyedüliként.
És valóban, fokozni nem is lehet. De megtartani, tovább bontogatni, szereplők egyéni és interperszonális konfliktusait elmélyíteni, olvasót elgondolkoztatni, elnyomásról durván személyesen írni, azt lehet. Minden porcikájában izgalmas (bár nem rohamtempójú), valódi téttel és súllyal rendelkező cselekményt írni lehet. És meg lehet mutatni, hogy a világ nem fekete és fehér, hogy a rossz dolgok jelentős részét jó emberek csinálják. Hogy néha egyébként azt sem egyszerű eldönteni, hogy egy cselekedet jó vagy rossz. Sőt, hogy néha jót és rosszat megkülönböztetni sem könnyű, a gonosztettek néha meglepően sok pozitívumot hoznak, a jó tetteknek pedig néha borzalmas árát kell megfizetni.
És persze mindezt orogénekkel és őrzőkkel, sok obeliszkkel és kőfalóval körülvéve, hamueső és forrbogarak között, Földapa nyugtalan bőrén utazva gondolhatjuk végig.

Páratlan élmény, nagyon várom a harmadik részt. (Rengeteg ötletem van egyébként, miről fog az szólni, és előre izgulok, hogy mi lesz az ára annak, aminek történnie kéne.)

Noro P>!
N. K. Jemisin: Az obeliszkkapu

A fantasy és a sci-fi kiszámíthatatlan pályákon keringenek egymás közelében. Egyszer közelednek, máskor távolodnak, összefonódnak vagy elvesztik egymást szem elől. Most éppen azt éljük át, amikor a high fantasy a tudományos fantasztikum felé közeledik. Zseniálisan eredeti fantasy világok születnek (például spoiler) az által, hogy szerzőik a természettudományokat hívják segítségül. Nora Jemisin Megtört Föld-trilógiája pedig még ezek közül is messze kiemelkedik. Lemeztektonika, klímaváltozás, evolúciós előnyök, geológia, termodinamika: ezek mind alapvető elemei a történetnek. Mint ahogy kulcsszerepe van annak is, miért nem ismerik Rendíthetetlen kontinensén a csillagászat tudományát. Még a varázslatot is kémia és fizika közé ágyazza, de úgy, hogy közben mindvégig megmaradjon annak misztikus jellege, hangulata. Én, aki a világteremtést tartom a fantasztikum lényegének, mérföldkőnek gondolom ezt az új – és remélhetőleg egyre népszerűbbé váló – irányzatot.

A szerző mindezt ráadásul nem hagyja meg céltalan ötletek gyűjteményének, hanem arra használja világát, hogy megmutassa: mi történik az emberrel ilyen kegyetlen viszonyok közepette. Sokkoló tárgyilagossággal beszél olyanokról, mint a tökéletesebb emberpéldányok tenyésztésére létrehozott kaszt, a gyermekbántalmazáson keresztül oktatott mágia, vagy az Évszakok során fellépő élelemhiány túlélése érdekében, hivatalosan is bevezethető kannibalizmus. Ezeken az extrém és eltúlzottnak tűnő témákon keresztül pedig a mi valóságunkról, a jelen kor emberiségéről is elmond valamit azon olvasóknak, akik készek a fantasztikus világ és történet mögé pillantani.

Nem könnyű olvasmány ez, a fantasy Kvantumtolvaja. De minden sorával megéri megküzdeni.

Spaceman_Spiff IP>!
N. K. Jemisin: Az obeliszkkapu

Azt szokták mondani, hogy a science fiction az a zsáner, amiben nagyon jól lehet beszélni különböző komoly társadalmi kérdésekről. Nos, én mégis ebben a fantasyben találtam meg a legszebben kifejtve és körüljárva, milyen is az elnyomás, legyen az faji, nemi vagy bármilyen más jellegű. Emellett csak hab a tortán, hogy mint fantasy és mint regény is remekül teljesít a könyv.
Bár az első kötetben több volt a katartikus momentum, mint itt, a második részt mégis egyenletesebbnek érzem. Bár váltakoznak a nézőpontok itt is, a történet fókusza mégis jobban egyben van, a narrátor változatlansága pedig segíti, hogy ne zökkenjünk ki úgy, mint az előzményben. (Erre egyébként csak most, utólag jövök rá.) Ugyanakkor szükség van arra a néhány nézőpont váltásra, mert pl. Nassunnak az apjával való viszonyában (ne feledjük, az apja agyonverte a lány öccsét!) bontakozik ki szerintem legjobban, milyen is másnak lenni a többség között. Míg Essun szála inkább a nagy rejtélyről és az elnyomottaknak a társadalomban megélt megpróbáltatásairól szól, addig ez a szál sokkal személyesebb, és így sokkal jobban meg tudja szólítani az olvasót. Ahogy Nassun folyamatosan ráébred, mi miért történik, és ahogy egyre jobban megérti, az anyja miért cselekedett úgy, ahogy, mi is egyre komplexebb képet kapunk az elnyomásról. És egyébként a lány anyjához való viszonya egy külön tanulmányt megérne, Jemisin itt bizonyítja be, mennyire is ért az emberekhez.
A regény világa ezzel párhuzamosan továbbra is remek, tele érdekes dolgokkal, és bár nincsenek katarzisok, azért nem egy fordulatnál az ember szeme elkerekedik. Ahogy lassan kirajzolódik Rezdületlen története, úgy nyer egyre több dolog értelmet. És bár a folyamatos ködösítés miatt itt-ott kicsit elveszítettem a fonalat, végül minden a helyére került.
Ez a sorozat már most szerintem klasszikus, pedig nem szoktam ilyen könnyen dobálózni ezekkel a szavakkal. Rengeteg rétege van, és mindegyik működik. Például észre sem veszi az ember, de a könyvben a női karakterek dominálnak, és ez a lehető legtermészetesebb, ahogyan például a nem heteroszexuális kapcsolatok jelenléte, vagy az a csavar, hogy itt az uralkodó rassz, a sanza, a sötét bőrű embereket jelenti. Megannyi remek komponensből épül fel a könyv, és ha érez is az ember néha kisebb megbicsaklásokat, a cselekmény leülését, ez a rengeteg remek dolog (az obeliszkek rejtélye, a kőfalók, az orogének helyzete, Alabástrom és Essun, Nassun és Jija, Essun és a többi szereplő kapcsolatának rezdülései stb.) messze kiemeli Az obeliszkkaput akár csak az idei termésből. Sokkal inkább az intellektusomhoz szól, szemben az első rész zsigeriségével, de most ezt nem érzem akkora problémának.
Kapja meg Jemisin a harmadik kötetért a Hugót, mert már eddig is bőven kiérdemelte.

3 hozzászólás
zamil>!
N. K. Jemisin: Az obeliszkkapu

Mennyire más lett ez a könyv, mint az első rész. Végig lekötött, nem éreztem, hogy némelyik rész nem kéne a könyvbe, mint az első résznél.
Érzésem szerint a történet fejlődött, érdekesebb lett, és több csavar is meglepett menetközbe.
Kicsit olyan érzésem van, hogy az első könyv egy túlírt felvezető volt, ahol a világot és a karaktereket (akikkel még mindig nem vagyok kibékülve) bemutatja, ez a rész meg elkezdte mesélni a történetet.
Kíváncsian várom a folytatást, és a lezárást, mert van egy elképzelésem, de biztos vagyok benne, hogy több meglepetés is ér az olvasás alatt majd.

ViraMors P>!
N. K. Jemisin: Az obeliszkkapu

Az évszak mindig visszatér.

Az ötödik évszak után nagyon sokat vártam az Az obeliszkkaputól, és hónapokkal az olvasás után is motoszkál bennem némi elégedetlenség. Ennek egy részét egyértelműen a narráció adja. Már az előző réznél is sírtam miatta, hogy az ezt csinálsz, azt csinálsz, ide mész, oda mész jellegű E/2 sírba visz. Olyan érzésem van, hogy rólam mesél, nem nekem, folyamatosan megakaszt és kizökkent, jócskán betesz az olvasás élmény mivoltának. A másik fele, hogy ennek a résznek van egy erőteljes rákészülés jellege. Essun beszélget, tanul, rágódik, gyakorol, készül arra, hogy mi lesz, ha 1000%-os erőbedobással beüt az évszak. Nassun szintén: tanul, fejlődik, gyakorol, rágódik. Persze nem vagyunk események, eredmények és történet híján, de visszagondolva a könyvre, erősen azt érzem, hogy ez a kötet kicsit rendezte a sorokat az első után, hogy előkészítse a terepet a harmadiknak.
Ettől függetlenül továbbra is nagyon kedvelem a világot, és az orogének mágiáját. Érdekes, helyenként sokkoló, ahogy Jemisin a karakterek érzelemvilágát, anya és lánya viszonyát kezeli. Határozottan érdekel, hogy mi lesz ebből az utolsó részre.

6 hozzászólás
marschlako>!
N. K. Jemisin: Az obeliszkkapu

Ugyanazok voltak a gondjaim, mint az első kötet esetében, csupán annyival súlyosbítva, hogy itt Essun szálát még kifejezetten untam is, kb. a kötet feléig, kétharmadáig. Ha nem lett volna Nassun története, ami megmentette a regényt, díjeső ide vagy oda, félbe is hagytam volna a regényt, s így a trilógiát is. Mivel a problémáim nagyrészt hasonlóak voltak, mint amikről @phetei is írt értékelésében, s látva, hogy nála az utolsó kötetnél ismét felfelé ível a csillagok száma, úgy döntöttem – ha már egyszer voltam olyan balga (nem először), hogy jó előre megvettem –, adok egy esélyt a zárókötetnek is.

Egy apró problémát emelnék még ki, ami marginális ugyan, de rendkívül bosszantó: imádom a térképeket böngészni, azonban a kötetben található térképen olvashatatlan az információ. A feliratok nem csupán beleolvadnak a környezetükbe, hanem valami elképesztően aprók is, az én szememnek már kibetűzhetetlenek. Gondolom ez az eredeteiben is így volt, de ez csöppet sem vigasztal.

5 hozzászólás

Népszerű idézetek

gesztenye63>!

(Meglepő, mennyire üdítő ez az érzés. Hogy az alapján ítélnek meg, amit teszel, nem pedig az alapján, ami vagy.)

104. oldal

Riszperidon>!

Az időszűke és a kétségbeesés nem igazán férnek meg egymás mellett.

162. oldal

2 hozzászólás
Noro P>!

Nem az a világ rendje, hogy az erős felfalja a gyengét, hanem az, hogy a gyenge megtéveszti, megmérgezi az erőset, és addig suttog a fülébe, amíg az el nem gyengül.

297. oldal

ViraMors P>!

Az embereknek hinniük kell abban, hogy ez a világ többről szól, mint amennyinek látszik.

133. oldal

PannaNyúl>!

– Sokszor beszélt nekem róla, mikor apa nem volt otthon. A „női dolgokról”. – A hullámmechanikáról és a matematikáról.

122. oldal

Kapcsolódó szócikkek: Nassun
NewL P>!

Mindenki azt teszi, amit tennie kell – suttogja a csábító, és Schaffa túl sokszor érvelt magában ugyanígy az évszázadok során. Túl sok kegyetlenséget igazolt ezzel. Az ember azt teszi, amit tennie kell, kötelességből. Az életért.

ViraMors P>!

Mindig nehezebb másokért harcolni, mint önmagunkért.

263. oldal


A sorozat következő kötete

A megtört föld sorozat · Összehasonlítás

Hasonló könyvek címkék alapján

Stephen King: A Setét Torony – Varázsló és üveg
Mark Lawrence: Tövisek Királya
Leigh Bardugo: Ninth House – A kilencedik ház
Josh Malerman: Malorie
Justin Cronin: A tükrök városa
Laurell K. Hamilton: A kárhozottak cirkusza
Scott Hawkins: Az Égett-hegyi könyvtár
M. R. Carey: Kiéhezettek
Joe Hill: Spóra
Tamsyn Muir: Gideon, a Kilencedik