Történelmi újrajátszás. Van ez a fogalom, egészen pontosan mozgalom, ami amúgy nekem nagyon tetszetős, még ha nulla gyakorlatom is van benne. Ez arról szól, hogy állíts elő mindent a kor eszközeivel, színvonalán, majd kezdd el használni. Ezt persze főleg a fegyverbolondokra igaz, de akár a gasztronómiát vagy a mindennapi életet is említhetjük. Elvégre ki ne szeretne teljes páncélzatban üvöltve nekirongyolni az ellenfelének, bizonyítva magának, hogy még neki is vannak tökei, majd utána némi korhű folyadék mellett lelaposítani az adrenalingörbét? Én is ki fogom próbálni egyszer. :)
Az újrajátszások persze megmutatják, hogy a filmes és a könyves világban bevett klisék miért nem működnek a valóságban és szép apránként rájön az ember, hogy mit hogy kellene fogni, vagy viselni, hogy az valóban használható legyen. Meg persze az olyan könyves és filmes kliséket is könnyen lerombolja, mint például azt, hogy a kardot nem a hátunkon kell viselni, nem szúrjuk vele keresztül a mellvértet, nem világítunk ki belső tereket fáklyákkal és nem tesszük a kantárveretet a fejfedőre, ahogy a Honfoglalás című filmben tették.
Szóval itt van nekünk a szerző, aki ugyan nem történész, de lelkes ókori újrajátszó, ráadásul korábban katonaként szolgált, ami azért ad egy teljesen más látásmódot, mint amit a magamfajta civil gondol. Ennek szellemében érdemes nekifutni ennek a kötetnek, mert ez tulajdonképpen jellemzi minden erényét és egy kicsit domborítja a hátrányait.
Erényei közé tartozik az, hogy a phalanxra és a legióra mint alakulatra tekint, ekként járja körül az erősségeiket és a gyengeségeiket és tanakodik arról, hogy vajon miért vált utóbbi a csataterek urává. Ezt úgy kívánja elérni, hogy analizálja az egyes ütközeteket, amelyeket döntőnek tart a két nehézgyalogsági típus összecsapásánál, és megpróbálja a forrásokból kiolvasni és a csatát elemezve megállapítani, hogy a kezdeti vereségek után miért lett a legió a győztes a kettő közül. Ezek a csaták Herakleia, Asculum, Beneventum, Künoszkephalai, Magnészia és Püdna, amelyek közül az első hármat Pürrosz ellen vívták a rómaiak, a negyedik és a hatodik vizsgált csata a makedónok elleni küzdelem részét képezte, míg egyszer a Szeleukidák kerültek sorra. Myke Cole tulajdonképpen elvégzi a házi feladatot, amit lehet leír a csatákról, a kezdő érdeklődők számára pont elegendő információt ad, de az ígéretével ellentétben, hogy megismerteti az olvasóval a résztvevők hátterét, nem zsúfolja túl információval a csatákat. (Ha például egy honi történész állna neki a dolognak, mondjuk én, akkor tuti extra oldalak születnének a római társadalomról, vagy a diadokhoszok háborúiról, de azt hiszem a két metódus közül az angolszász módi a nyerő). Ha valaki az ókori világ nagy csatáiról tájékozódna és egy kicsit katonai szemmel nézne körül közöttük, akkor ez a könyv egy kiváló kezdetet jelent.
De csak egy kezdetet.
És itt rátérnék a kötet két fontos hátrányára, amelyek ugyan nem hangsúlyosak, nem teszik élvezhetetlenné az olvasást, de adott esetben hiányérzetet okozhatnak egyesekben.
Az egyik problémának az információadagolást érzem. Egy tájékozódni kívánó, úgymond kezdő olvasónak pont elég, de aki már átrágta magát néhány tucatnyi ókoros könyvön, az kevésnek fogja találni. Én annak találtam, pedig nem foglalkozom az ókorral, nekem például simán le lehetne nyomni a torkomon latin-magyar rokonságot is (na jó, azt talán nem), vagy azt, hogy a Gracchusok az osztályharc első jeles képviselői voltak, akiknek helye van a munkásmozgalmi panteonban (azt hiszem más példát kellene keresnem, csak lusta vagyok rá).
A másik gond, hogy angolszász mércével mérve nem volt elég olvasmányos, ami azért egy súlyosabb kritika. A szerző egyébként sci-fi író, de ennek semmilyen jelét nem láttam a könyvben, valahogy ez az írói véna nem köszönt vissza, inkább éreztem benne egy lazulni próbáló történész kéznyomát. Ablonczy Balázs magyar turanizmusról szóló könyve például olvasmányosabb ennél, pedig nincsenek benne se elefántok, se vérszomjas, latin nyelven karattyoló férfiak, és ha előzetesen tippelnem kellene, hogy a turanizmusról vagy az ókori csatákról szóló könyv lesz-e az érdekes, hát én biztos nem a keleti nyitásra voksolnék.
A végső következtetését, hogy ti. a legió egy rugalmasabb nehézgyalogsági típus volt, amely könnyebben alkalmazkodott a terephez, és a parancsnoki lánca is hatékonyabbá tette, egy kicsit a spanyolviasz feltalálásának érzem.
Mindez persze ne rémítsen meg senkit, az ókori csaták iránt érdeklődőnek, aki nem szeretne egyből a mély vízbe ugrani, annak remek választás lehet.
