Norvég ​erdő 693 csillagozás

Murakami Haruki: Norvég erdő

A Beatles Norvég erdő című legendás dala Toruban felidézi az első szerelem emlékét, azt az időszakot, amikor beleszeret elvesztett barátja szerelmébe, Naokóba. Egyszeriben visszacsöppen a húsz évvel korábbi Tokióban töltött diákéveibe, abba az életbe, amelyet viharos barátságok, szeszélyes fellángolások és szakítások, alkalmi szeretkezések, érzelmi zűrzavarok, veszteségek és beteljesületlen vágyakozások tettek emlékezetessé. Újraéli a találkozást a szókimondó, öntörvényű lánnyal, Midorival is, aki a felnőtté válás határán arra késztette, hogy válasszon múlt és jövő között. Könnyednek tűnő, rafinált történetében Murakami megidézi az 1960-as évek diáklázadásainak hangulatát, a szabad szerelem, a nagy ivászatok, az élvezetek kamaszos, provokatív hajszolásának popzenés világát. Ám a felszín alatt leheletfinom érzékenységgel ír életről, halálról, és a felnőtté válás mélypontjai és magaslatai közt hányódó fiatalság sebezhetőségéről.

Eredeti cím: ノルウェイの森

Eredeti megjelenés éve: 1987

>!
Geopen, Budapest, 2021
420 oldal · keménytáblás · ISBN: 9789639765306 · Fordította: Nagy Mónika
>!
Geopen, Budapest, 2018
420 oldal · keménytáblás · ISBN: 9789639765306 · Fordította: Nagy Mónika
>!
Geopen, Budapest, 2015
420 oldal · keménytáblás · ISBN: 9789639765306 · Fordította: Nagy Mónika, Erdős György

2 további kiadás


Enciklopédia 35

Szereplők népszerűség szerint

Midori · Kommandós · Nagaszava · Naoko · Reiko · Vatanabe Toru

Helyszínek népszerűség szerint

Uruguay


Kedvencelte 182

Most olvassa 52

Várólistára tette 382

Kívánságlistára tette 302

Kölcsönkérné 7


Kiemelt értékelések

Littlewood IP>!
Murakami Haruki: Norvég erdő

Az első Murakami Haruki-könyv, amit olvastam. A címe miatt kaptam meg, és mert 60-as évek, amivel nálam nem nagyon lehet mellélőni.

De a japán 60-as évek nem olyan ám, mint bármely más 60-as évek. A japánok még a lázadást is udvariasan csinálják. Ha esetleg mégis túllépnék az udvariasság kereteit, akkor inkább az öngyilkosságot választják, az legalább nem jár felesleges hangoskodással.

A történetet nem unalmasnak találtam, hanem erőtlennek. Mintha fognánk egy bárhol máshol játszódó, útkeresős, felnövéssel küzdős sztorit, és beáztatnánk három napra hipóba. Aztán amikor sikerült megfelelően fertőtleníteni, kellőképpen szín-, szag- és csíramentesnek találtatik, kivennénk és megszárítanánk.

Hiába említ meg jó zenéket, egyszerűen nem bírtam elhinni a szereplőknek, hogy tényleg élvezik és fontos nekik, annyira inkompatibilis a személyiségükkel. Hiába írja le, hogy Naokón teveszőr kabát és nadrág volt, csak és kizárólag térdig húzott fehér zoknis egyenruhában tudtam elképzelni. Hiába sok benne a szex, az is olyan rém udvarias, hogy nehéz elképzelni, miért is csinálják. Vatanabe egy ilyen udvarias fiú. Udvariasan dugja be és udvariasan húzza ki, ügyelve, hogy a lehető legkisebb fennakadást okozza vele. Ha azt észleli, hogy valamilyen véletlen folytán már megint egy száj található a pénisze körül, udvariasan, kilencven fokban meghajol, és egy visszafogott arigató gozaimaszu, …-san! kijelentéssel nyugtázza az élményt. Utólag többször eszébe jut az esemény, és hosszan tépelődik rajta, hogy talán hibát követett el. A -san mégsem volt az alkalomhoz illő megszólítás. Felismerését csak az olvasókkal osztja meg, a szereplőkkel nem, így nem történik semmi.

Persze nem volt ennyire idegesítő végig, és ellenkező információ hiányában kénytelen vagyok elhinni, hogy a japánok eleve ilyen öregen születnek. De akkor sem esik jól olyat olvasni, kiégett, ötvenes könyvelőkről sem, nemhogy erejük teljében lévő, szárnypróbálgató fiatalokról, hogy az összes felgyűlt frusztrációt és agressziót befelé vezetik le, és eszükbe sem jut kiadni. Főleg úgy, hogy ez az időszak, ezek a zenék, ez az életmód nagyjából mindenhol máshol társadalmi változások elérését és az egyén társadalmon belüli szerepének felszabadulását célozta.

Az viszont kiderült számomra az értékelésekből, hogy többek szerint ez nem egy jellemző Murakami Haruki-könyv. Szóval fogok még tőle olvasni.

18 hozzászólás
Bélabá>!
Murakami Haruki: Norvég erdő

Amikor sokadik alkalommal lép be az olvasó Murakami Haruki „bárjába”, már régi ismerősként köszön vissza a berendezés. A Norvég erdő talán az egyik legemberközelibb, legélethűbb könyve, amit olvastam tőle. Voltak a sablonokból felvillanások: rengeteg zene és könyv, macska, szerelem, testi kontakt, tokiói városi séta stb. Egy olyan dolog hiányzott most nekem jó sokáig, ami a misztikum volt. A legvégére az is megjött, pont a befejezéskor. Egy Toru nevű srác merengése a múltban, a korabeli diákévek felidézése, a szerelmeké, testi kontaktusok sora. Szóval igazi diáklét egy olyan korszakból, amikor forrongott a világ ezen rétege. 1968-70 között játszódik a történet, a diáklázadások idejében. Nagyon hangulatos volt a sok zene és könyv által, és a körítés a szerelmi együttlétek is finoman kimunkáltak voltak, az egész könyvből sugárzott a hangulatosság. A misztikum kései felbukkanása hagy bennem olyan pici hiányt, amiért csak ötös alát adok (4,5 csillag, 4,5 pont) Noha élvezetes volt a történet, a fele tájékán kifulladni látszott, majd ott valami miatt hirtelen olyan olvasmányos lett, amikor is nehéz volt letenni a könyvet. Az utolsó 130 oldalt egyhuzamban olvastam el. Szép, de keserédes történet, ami egy klasszikus regényhez hasonlít, sem mint egy mágikus jellegű könyvre (Nem is ez a fő címkéje) A keserédes, kissé melankolikus emlékfolyam roppant élvezetessé teszi, de a teljes összkép most kicsit pecsétes, foltos lett, mint az agyonolvasottnak mutatkozó könyvtári példány. Murakami Haruki tehát legéletszerűbb, klasszikus regényekhez legjobban hasonlító könyve, szerintem.

4 hozzászólás
Nita_Könyvgalaxis>!
Murakami Haruki: Norvég erdő

Vasárnap nem húzom meg a csavarokat.

Nem erről szól az élet? Minden nap elővesszük a csavarhúzót, mert ki kell tartani. Ki kell tartani a suli miatt, a munka miatt, a család, a barátok, a szerelem, az ismerősök, a haza, a világ miatt. Harcolni kell, hogy elfogadjanak, és hogy te is el tudj fogadni másokat.

De mi van azokkal, akiknél meglazul egy csavar, vagy nem teljesen ott vagy úgy áll, ahogy kéne? Hol van nekik helyük a világunkban? Talán ha több olyan hely lenne, mint az Ami Szálló, ők sem éreznék magukat olyan számkivetettnek. Vagy akkor is megmaradna az az érzés, hogy ők mások?

Persze a Norvég erdő nem csak erről, hanem rengeteg más dologról is szól. Élet, halál és mindaz, ami ezek között van. Mindez úgy elmesélve, hogy az ember végig otthon tudja érezni magát a könyvben, annak nem túl vidám hangulata ellenére is.

Néha én sem húzom meg a csavarokat. Hogy olyankor vagyok-e leginkább önmagam, vagy akkor kerülök legtávolabb attól, aki vagyok, nem tudom. Amit biztosan tudok: olvasni fogok még Murakamit.

4 hozzászólás
B_Tünde P>!
Murakami Haruki: Norvég erdő

Különös hangulatú könyv. Megtalálható a történetben a felnőtté válás megélése, minden nehézségével, a barátok elvesztése, utazás, emlékezés, elmosódott körvonalak, a szerelem irracionalitása, mindent elsöprő ereje, majd ami megmarad belőle, kitartás, hűség, talán rosszul értelmezett segíteni vágyás, betegség, halál, és mindez nyugodt tempóban, szinte megnyugtatóan elmesélve. Minden, még a halál is teljesen természetesnek hat, nem döngöli a földbe az olvasót. Oldotta a feszültséget a sok zenei hivatkozás is, a sok gitárszó, több dalt meghallgattam olvasás közben, amiért szintén emlékezetes marad a történetet.

cseri P>!
Murakami Haruki: Norvég erdő

Azok közé a földhözragadt olvasók közé tartozom, akik nem igazán tudják értékelni Murakami műveiben a misztikus vonulatot, de az ilyen abszolút hétköznapi, lélektaniságban erős történeteit nagyon is. Szerintem jól írta meg ezt a témát is. Hogy vannak ilyen emberek, akik feladják, és nem érted.
spoiler

3 hozzászólás
SteelCurtain >!
Murakami Haruki: Norvég erdő

Úgy hiszem még japánként is rejtély, hogy tesz szert valaki egy ilyen képtelennek ható, mégis sejtelmes és izgalmas névre, mint Murakami Haruki. Számomra a továbbiakban nem kell bizonygatni, hogy ez az ember kegyetlenül jól tud írni. Igen sajnálatos, hogy a fordító, aki a regény döntő többségét nagyszerűen ültette át magyarra, az a szexjelenetek többségénél hirtelen átadja magát a primitív prűdségnek és orvosi lexikonok címszavaira aggat rá valami cselekményfélét , s vasvillával odalöki az olvasó elé. Ezek a részek bántóan kilógnak a rendkívül választékosan fogalmazó Murakami művéből. Ahogyan tehát a japán mester ír, az lenyűgözött. Viszont kételyeim vannak azzal kapcsolatban, amit ír. Rendkívül különlegesek, szinte már különcök a karakterei. Egy normál regényben egy-kettő simán elmenne, de ilyen töménységben? Persze ne feledjük, hogy a regény az 1960-as évek végén, a világméretű diákmegmozdulások, és a szexuális forradalom idején játszódik abban a Japánban, melynek tradicionális kultúrája jórészt még ma is rejtély az európaiak számára, s éppen abban a történelmi pillanatban, amikor a két évtizede katasztrofálisan vereséget szenvedett ázsiai ország technológiája minden szinten földbe döngöli az addig egyeduralkodó amerikai és európai ipart. Ennek fényében talán nincs is annyi különc, amit soknak lehetne tekinteni ebben a regényben. Az öngyilkosságokat viszont tényleg sokalltam. Még akkor is, ha a harakirit Japánban találták fel. Fura mód azonban a szereplők nem követik a tradíciókat, inkább európai és amerikai öngyilkossági minták alapján járnak el. Mintha ebben is át kellene venniük a nyugatiak módszereit, és le kellene győzniük őket. Van valami kényszeres mindebben. Ugyanakkor Murakami stílusa végtelenül visszafogott. Különösen tetszett az, ahogyan a szanatórium visszásságait mintegy szégyenlős félmosollyal tárja fel. Nem ő fogalmazta meg először, hogy egy ideggondozóban az ápolók és orvosok semmivel sem kevésbé zakkantak, mint az ápoltak, de szerényen megerősíti, hogy attól ez még helytálló megállapítás. A főszereplő Vatanabe simulékony, udvarias, majdhogynem láthatatlan alak, aki kiválóan alkalmas mások megmentésével foglalkozni. Gyakorolja is szorgalmasan ezt a missziós tevékenységet, miközben szembe jön vele a kérdés, hogy megmenthető e az, aki ezt nem igényli? A választ ne tőlem várjátok! Murakami az illetékes!

Marcus P>!
Murakami Haruki: Norvég erdő

Kettős élmény volt ez a regény.

Egyrészt adott a 60-as évek japán egyetemista fiatalsága, akik sok szempontból hasonlítanak az európai vagy amerikai fiatalokhoz, de közben megvan bennük az a japánosság is, ami az én szememben leginkább az érzelmi életük megélésében és megnyilvánulásában ölt testet. Egyrészt őszinték, de visszafogottak, de ha valamit nem mondanak el, elfojtják magukban, akkor viszont a végeredmény is szélsőséges lesz – sok esetben spoiler.

Murakami a tőle megszokott részletességgel, a rá jellemző eszköztárral írja le a történéseket, és mivel misztikum most nincsen jelen, az egyszeri olvasó esetleg még unatkozni is kezdhet közben. Mert elvégre is történni nem sok minden történik, legalábbis említésre méltó nem – szex, kocsmázás, tanulás, séták, dumálgatások. De közben van valami nem, vagy csak másképp kimondott, furcsa tragédia is az összes, de tényleg az összes szereplő történetében. Ha a főszereplő Vatanabe felől közelítjük meg, akkor az ő személyes tragédiája jóval mélyebb annál, mint ami látszódik belőle. Minden, amit tesz, csak sodródás, amikor kontrollálnia kellene az eseményeket – vagyis választania kellene –, képtelen lépni, és az élet választ helyette. Márpedig ha helyettünk döntenek életre szóló kérdésekben, akkor az életünknek gyakorlatilag vége is.

Ha a fenti értelmezést elfogadom, akkor ez nemcsak egy szépen megírt regény, hanem nagyon erős a mondanivalója is. Ugyanakkor nem tudtam kibékülni a végével, szerintem az utolsó pár oldal összecsapott, nem odaillő spoiler, egyszerűen hamarabb kellett volna befejezni.

Sok Murakami-könyvnél olvasom, hogy ez nem tipikus Murakami. Hát persze, hogy nem, egyik sem az, szerencsére. Van egy nagyon jellemző, de nem mindig könnyen megfogható stílusa, de regényei mégis nagyon különbözőek, ezért szeretjük olvasni őket. Hogy mondanivalójában is más-e, azt már nem merném állítani. Mindenesetre ez a regénye olyan, amihez szerintem érettebb fej kell, vagy legalábbis nem árt néhány évtizednyi élettapasztalat – kit tudja, talán egy-két évtized múlva újra kellene olvasnom?

gabriel93>!
Murakami Haruki: Norvég erdő

Toru igazán megkedvelhető figura. Naoko meg egy pszichopata jellem. Eleinte olyan benyomást keltett a kútjával, mint a nő aki kimászik a TV-ből éjnek idején. spoiler Midori szinte elviselhetetlenül perverz, néha alig bírtam végig olvasni a fantáziálását. Ez a nő mindegyiktől a legőrültebb. Nem szimpatikus egyáltalán nem
A kommandós, meg nagyon szórakoztató.
spoiler Nagyon nagy filozófiát csinál ez a csávó a szexből.
Minden héten fodrász? Hát ez rajtad anyukám nem látszik meg :D
Teljesen felesleges bele ez a rengeteg zene, több mint a felét nem is ismerem. jobban mondva jó, ha 2-őt ismerek az összesből.
„- Aztán három napig nem szóltam egy szót sem. Csak feküdtem az ágyamban, mint egy halott, nyitott szemmel meredve magam elé.”
Hát ezt aligha lehet nem jelnek venni a szülők mégsem tesznek a gyerekükért semmit. Nagyon nagy felelőtlenség! És mi lett a vége? …
Négy sérült fiatalt mutat nekünk, akik közül csupán egy kap megfelelő figyelmet. Nagyon nagy tanulsága a könyvnek, hogy nem vagyunk egyformák, oda kellene figyelnünk egymásra.
Reikót bármi meglepő, meg tudom érteni. spoiler Ő nem akart ez lenni. De az utolsó tette …. hát felfordul a gyomrom!
És minden nagy lelki fordulatnál esik és esik az eső.
Kicsit túlzásba vitte az író a beteg lelkeket, de a köny minőségén nem érzem úgy, hogy rontana. Nagyon jól ír.

ÁrnyékVirág>!
Murakami Haruki: Norvég erdő

Finom és aprólékos, mint egy japán tusrajz. Áttetsző, megfoghatatlan szomorúság lengi át, mint Tokiót a köd. És ahogy fogynak az oldalak, és a szereplők egyre inkább a felszínre tör a kérdés, amire végül nem érkezik válasz: miért ilyen végzetesen magányosak a szereplők, mind, egytől egyig, akkor is, amikor együtt vannak, mikor szeretkeznek, alkoholt vedelnek, vagy az éjszakát járják, kalandokat keresvén, amelyek egy pillanatra elhallgattatják a belsejükben dübörgő kétségbeesést?
A könyv nem ad válaszokat. Csak kérdéseket tesz fel, képeket villant meg előttünk, dalokat, hangulatokat. Nem szippant be, hanem inkább lassan magába húz, elhalványít, elmos, beleolvaszt a történetbe. És nem ellenkezem, hanem hagyom magam. Nem lehet ellenállni, mikor olyan mondatok hálóznak be, mint:
„Hallgatása olyan volt, mint eső néma hullása a frissen nyírt fűre.”

Ibanez P>!
Murakami Haruki: Norvég erdő

„A hosszú napok óta folyton hulló, halk eső lemosta a nyár porát, és harsány zöldbe öltöztette a hegyeket, az októberi szél ide-oda taszigálta az ezüstfű bóbitáit, a nyúlánk felhők rásimultak a fagyos-kék égbolt kupolájára. Az ég magasan volt, annyira, hogy ha belefeledkezem, megfájdul a szemem. A szél átfújt a mezőn, gyengéden belekapott a lány hajába, aztán tovaszökött az erdőbe. Megsusogtatta a fák leveleit, távoli kutyaugatást hozott. Mintha egy másik világ kapujából hallatszó, elmosódott, vékonyka hang lett volna. Nem volt más zaj, nem volt ott senki rajtunk kívül.”

Hűha, első olvasásom volt Harukitól, de biztos, hogy nem az utolsó. Nagyon tud írni, a fogalmazásmódja, az olvasó elé vetített képek mind gyönyörűek. A történet meglehetősen depressziós, ami voltaképpen az első oldalaktól csak egyre jobban fokozódik, ahogy a történetben egyre többször esik az eső is, hol halkan, csepegve, hol záporként, hol teljesen eláztatva a szereplőket (mint ahogy a lelkünk sötét gondolatai törnek elő). A történet visz magával, leültem olvasni és arra eszméltem, hogy már a 150 oldalnál járok…

Ami miatt egy csillag levonást kapott, az a vége felé elinduló – számomra legalábbis – hanyatlás… Ott már elkezdtem azt mondani magamban, hogy „Hé, ne má', ebben a világban, vagy Japánban mindenki depressziós, lelki bajos, öngyilkos, vagy egyszerűen furcsa?” Ráadásként jött az, hogy a főhős egyre ellenszenvesebb lett, ahogy őrlődik a nők között, a habot a tetejére az teszi fel, amikor szerelmet vall ide, de Reiko érkezésekor meg… na, aki olvasta, tudja… hát na persze, ez minden, csak rohadtul nem szerelem! A másik apró negatívum a rengeteg felemlegetett zenemű volt, értem én, hogy mostanság nagyon menő a könyveket telerakni más könyvek címeivel meg zenével, meg Shakespeare-idézetekkel (megfigyeltétek már, hogy akár nem angol területen született főhősök is hányszor Shakespeare-t idéznek a megfelelő pillanatban, a megfelelő sorokat, én meg olyankor kicsit ülök a fotelemben, magamban hümmögök, hogy most én vagyok ennyire buta, hogy nem tudok válogatott idézetekkel dobálózni egy társalgásban??? – Más kérdés, hogy nem is akarnék :-D). Szóval a zeneszámokon általában már átsiklott a tekintetem, még egy pár esetben esetleg felidézem a számot, hogy tényleg érezzem a hangulatot, de amikor százhúsz különféle zene (amiből sokat nem ismerek) van felsorolva, akkor nem fogok youtube-olni, hogy meghallgassam, mi is szólt.. Nekem ez felesleges oldal-, betűpocsékolás. (Persze biztos megvan az az intellektüel réteg, akik kapásból vágják és átérzik az adott zeneszám jelentőségét abban a percben… nem tudom…)

Amire még dühös voltam (a főhős kissé teszetoszaságán kívül, mert nem igazán éreztem, hogy segített volna), az Kizuki volt. spoiler

Összességében mindenképpen elolvasandó kötet, nem marad a polcomon, de érdekes volt, inkább a halállal kapcsolatos részek, mint az erotikus (azt szerintem lehetett volna bátran csökkenteni) miatt.

„Egy nap elmondtam ezt az orvosomnak, mire ő azt felelte, hogy a megérzésem bizonyos értelemben helyes. Azt mondja, nem azért vagyunk itt, hogy ezeket a sérüléseket helyrehozzuk, hanem azért, hogy megszokjuk őket. Hogy az egyik problémánk éppen az, hogy nem vagyunk képesek felismerni és elfogadni a lelki torzulásainkat. Mint ahogy minden ember másképp jár, ugyanúgy mindenkinek megvannak a személyes szokásai abban is, ahogyan érez, ahogyan gondolkodik, ahogyan a dolgokat látja, és ha javítani i s szeretnénk rajta, az nem megy egyik percről a másikra, ha pedig erőltetjük, lehet, hogy egy másik területet sértünk meg vele. Persze ez nagyon leegyszerűsített magyarázat, és csupán csak egy része a problémáinknak, de megértettem) mit akart mondani vele. Valószínűleg tényleg nem fogjuk teljesen elfogadni a torzulásainkat. Nem találjuk magunkban a megfelelő helyet, ahová elrakhatnánk azokat a valódi fájdalmakat és szenvedéseket, melyeket ez a torzulás okoz, és ezért jöttünk ide, hogy eltávolodhassunk tőlük. Amíg itt vagyunk, úgy tudunk élni, hogy nem okozunk szenvedést másoknak, és mások sem okoznak szenvedést nekünk. Mert mindannyian tisztában vagyunk vele, hogy »sérültek« vagyunk. Ez a leglényegesebb különbség a külvilághoz képest. A külvilágban az emberek nagy többsége úgy éli az életét, hogy nincs tudatában saját torzulásainak, de a mi kis világunkban ezek a torzulások előfeltételek. Úgy viseljük saját megkülönböztető torzságunk, mint ahogyan az indiánok viselik fejükön a törzsüket jelölő tolldíszt. Így élünk csendesen, elrejtőzve, hogy ne bántsunk másokat.”


Népszerű idézetek

Kahoko>!

A kedvenc könyveimet újra és újra elolvastam, néha csukott szemmel beszívtam ismerős illatukat. Elég volt ez az illat, a könyvek lapjainak érintése, hogy boldognak érezzem magam.

48. oldal

Kapcsolódó szócikkek: boldogság · illat · könyv
csartak P>!

– (…) Elfogadsz tőlem egy jó tanácsot?
– Mondd.
– Soha ne sajnáld magad. Csak az idióták azok, akik sajnálják magukat.
– Majd észben tartom – ígértem.

347. oldal

7 hozzászólás
Sli P>!

– Vannak ezek a nagy sütisdobozok, amikben többféle aprósütemény van összeválogatva. Van köztük olyan, amit szeretsz, és olyan is, amit nem annyira. Először kieszegeted belőle azokat, amiket szeretsz, végül nem marad benne más, csak amit nem szeretsz. Én mindig erre gondolok, amikor valami rossz dolog történik velem. Ha most ezeket szépen lenyelem, utána minden rendben lesz. Mert az élet egy sütisdoboz.

362. oldal, 10. fejezet (Geopen, 2008)

Kapcsolódó szócikkek: élet · Midori · sütemény
2 hozzászólás
Lahara IP>!

– Pontosan az tesz minket normálissá, hogy tisztában vagyunk azzal, hogy nem vagyunk normálisak – mondta Reiko.

215. oldal

Kapcsolódó szócikkek: normalitás
Goofry>!

Ezeknek az egyetemistáknak a nagy része szélhámos. Majd összeszarják magukat, nehogy valaki rájöjjön, hogy tulajdonképpen semmit sem tudnak.

260. oldal

2 hozzászólás
Enola87 P>!

– Nem mintha nem hinnék a kortárs irodalomban, de nem akarom olyan könyvekre fecsérelni a drága időmet, amelyek még nem estek át az idő próbáján. Az élet túl rövid.
– Milyen írókat szeretsz? – kérdeztem.
– Balzac, Dante, Joseph Conrad, Dickens – válaszolt habozás nélkül.
– Nem éppen divatos írók.
– Pont ezért olvasom őket. Ha azt olvasnám, amit a többi ember, gondolkodni is csak úgy tudnék, mint ők. Az a vidékieknek meg a földhözragadtaknak való. Rendes ember szégyellené az ilyen viselkedést.

50. oldal

12 hozzászólás
Kahoko>!

Ha teljes sötétség vesz körül, nem tehetsz mást, mint ülsz és vársz, hogy a szemed hozzászokjon.

371. oldal

Natalie_Danaisz IP>!

Ha nem értesz meg, hogyan mondhatod akkor, hogy majd vigyázol rám?

14. oldal

1 hozzászólás
Sli P>!

– Az a gentleman, aki nem azt teszi, amit tenni szeretne, hanem azt, amit tennie kell.

85. oldal, 4. fejezet (Geopen, 2008)

zsanna_zs>!

– Nagyon kedvellek, Midori.
– Mennyire kedvelsz?
– Mint egy tavaszi macit.
– Tavaszi macit? – Megint felemelte a fejét. – Az meg mi, a tavaszi maci?
– Hát sétálsz a mezőn át, egyedül, és egyszer csak eléd jön egy bársonyos szőrű, csillogó gombszemű, cuki kis medvebocs. És azt mondja neked: „Kis hercegnő, nincs kedved ma hemperegni velem egy kicsit?” Akkor összeölelkeztek, és egész nap csak hemperegtek a lóherével borított domboldalban, és rettenetesen jól szórakoztok. Csodás, nem?
– Isteni!
– Hát ennyire kedvellek.


Említett könyvek


Ezt a könyvet itt említik


Hasonló könyvek címkék alapján

Colleen Hoover: November 9.
Jennifer Niven: Veled minden hely ragyogó
Mats Strandberg – Sara B. Elfgren: Kulcs
Brittainy C. Cherry: A szív ritmusa
Guillaume Musso: Holnap
B. E. Belle: Megtörtek
Cassandra Clare: A herceg
Megyeri Judit: Holttest az Ambróziában
Kristin Hannah: Szentjánosbogár lányok
Julia Lewis Thomson: Többek között