Norvég ​erdő 859 csillagozás

Murakami Haruki: Norvég erdő Murakami Haruki: Norvég erdő

A Beatles Norvég erdő című legendás dala Toruban felidézi az első szerelem emlékét, azt az időszakot, amikor beleszeret elvesztett barátja szerelmébe, Naokóba. Egyszeriben visszacsöppen a húsz évvel korábbi Tokióban töltött diákéveibe, abba az életbe, amelyet viharos barátságok, szeszélyes fellángolások és szakítások, alkalmi szeretkezések, érzelmi zűrzavarok, veszteségek és beteljesületlen vágyakozások tettek emlékezetessé. Újraéli a találkozást a szókimondó, öntörvényű lánnyal, Midorival is, aki a felnőtté válás határán arra késztette, hogy válasszon múlt és jövő között. Könnyednek tűnő, rafinált történetében Murakami megidézi az 1960-as évek diáklázadásainak hangulatát, a szabad szerelem, a nagy ivászatok, az élvezetek kamaszos, provokatív hajszolásának popzenés világát. Ám a felszín alatt leheletfinom érzékenységgel ír életről, halálról, és a felnőtté válás mélypontjai és magaslatai közt hányódó fiatalság sebezhetőségéről.

Eredeti cím: ノルウェイの森

Eredeti megjelenés éve: 1987

>!
Geopen, 2023
420 oldal · keménytáblás · ISBN: 9789639765306 · Fordította: Nagy Mónika
>!
Geopen, Budapest, 2021
420 oldal · keménytáblás · ISBN: 9789639765306 · Fordította: Nagy Mónika
>!
Geopen, Budapest, 2018
420 oldal · keménytáblás · ISBN: 9789639765306 · Fordította: Nagy Mónika

3 további kiadás


Enciklopédia 40

Szereplők népszerűség szerint

Midori · Vatanabe Toru · Kommandós · Nagaszava · Naoko · Reiko · úriember

Helyszínek népszerűség szerint

Uruguay


Kedvencelte 216

Most olvassa 65

Várólistára tette 442

Kívánságlistára tette 371

Kölcsönkérné 8


Kiemelt értékelések

Littlewood IP>!
Murakami Haruki: Norvég erdő

Az első Murakami Haruki-könyv, amit olvastam. A címe miatt kaptam meg, és mert 60-as évek, amivel nálam nem nagyon lehet mellélőni.

De a japán 60-as évek nem olyan ám, mint bármely más 60-as évek. A japánok még a lázadást is udvariasan csinálják. Ha esetleg mégis túllépnék az udvariasság kereteit, akkor inkább az öngyilkosságot választják, az legalább nem jár felesleges hangoskodással.

A történetet nem unalmasnak találtam, hanem erőtlennek. Mintha fognánk egy bárhol máshol játszódó, útkeresős, felnövéssel küzdős sztorit, és beáztatnánk három napra hipóba. Aztán amikor sikerült megfelelően fertőtleníteni, kellőképpen szín-, szag- és csíramentesnek találtatik, kivennénk és megszárítanánk.

Hiába említ meg jó zenéket, egyszerűen nem bírtam elhinni a szereplőknek, hogy tényleg élvezik és fontos nekik, annyira inkompatibilis a személyiségükkel. Hiába írja le, hogy Naokón teveszőr kabát és nadrág volt, csak és kizárólag térdig húzott fehér zoknis egyenruhában tudtam elképzelni. Hiába sok benne a szex, az is olyan rém udvarias, hogy nehéz elképzelni, miért is csinálják. Vatanabe egy ilyen udvarias fiú. Udvariasan dugja be és udvariasan húzza ki, ügyelve, hogy a lehető legkisebb fennakadást okozza vele. Ha azt észleli, hogy valamilyen véletlen folytán már megint egy száj található a pénisze körül, udvariasan, kilencven fokban meghajol, és egy visszafogott arigató gozaimaszu, …-san! kijelentéssel nyugtázza az élményt. Utólag többször eszébe jut az esemény, és hosszan tépelődik rajta, hogy talán hibát követett el. A -san mégsem volt az alkalomhoz illő megszólítás. Felismerését csak az olvasókkal osztja meg, a szereplőkkel nem, így nem történik semmi.

Persze nem volt ennyire idegesítő végig, és ellenkező információ hiányában kénytelen vagyok elhinni, hogy a japánok eleve ilyen öregen születnek. De akkor sem esik jól olyat olvasni, kiégett, ötvenes könyvelőkről sem, nemhogy erejük teljében lévő, szárnypróbálgató fiatalokról, hogy az összes felgyűlt frusztrációt és agressziót befelé vezetik le, és eszükbe sem jut kiadni. Főleg úgy, hogy ez az időszak, ezek a zenék, ez az életmód nagyjából mindenhol máshol társadalmi változások elérését és az egyén társadalmon belüli szerepének felszabadulását célozta.

Az viszont kiderült számomra az értékelésekből, hogy többek szerint ez nem egy jellemző Murakami Haruki-könyv. Szóval fogok még tőle olvasni.

18 hozzászólás
SteelCurtain>!
Murakami Haruki: Norvég erdő

Úgy hiszem még japánként is rejtély, hogy tesz szert valaki egy ilyen képtelennek ható, mégis sejtelmes és izgalmas névre, mint Murakami Haruki. Számomra a továbbiakban nem kell bizonygatni, hogy ez az ember kegyetlenül jól tud írni. Igen sajnálatos, hogy a fordító, aki a regény döntő többségét nagyszerűen ültette át magyarra, az a szexjelenetek többségénél hirtelen átadja magát a primitív prűdségnek és orvosi lexikonok címszavaira aggat rá valami cselekményfélét , s vasvillával odalöki az olvasó elé. Ezek a részek bántóan kilógnak a rendkívül választékosan fogalmazó Murakami művéből. Ahogyan tehát a japán mester ír, az lenyűgözött. Viszont kételyeim vannak azzal kapcsolatban, amit ír. Rendkívül különlegesek, szinte már különcök a karakterei. Egy normál regényben egy-kettő simán elmenne, de ilyen töménységben? Persze ne feledjük, hogy a regény az 1960-as évek végén, a világméretű diákmegmozdulások, és a szexuális forradalom idején játszódik abban a Japánban, melynek tradicionális kultúrája jórészt még ma is rejtély az európaiak számára, s éppen abban a történelmi pillanatban, amikor a két évtizede katasztrofálisan vereséget szenvedett ázsiai ország technológiája minden szinten földbe döngöli az addig egyeduralkodó amerikai és európai ipart. Ennek fényében talán nincs is annyi különc, amit soknak lehetne tekinteni ebben a regényben. Az öngyilkosságokat viszont tényleg sokalltam. Még akkor is, ha a harakirit Japánban találták fel. Fura mód azonban a szereplők nem követik a tradíciókat, inkább európai és amerikai öngyilkossági minták alapján járnak el. Mintha ebben is át kellene venniük a nyugatiak módszereit, és le kellene győzniük őket. Van valami kényszeres mindebben. Ugyanakkor Murakami stílusa végtelenül visszafogott. Különösen tetszett az, ahogyan a szanatórium visszásságait mintegy szégyenlős félmosollyal tárja fel. Nem ő fogalmazta meg először, hogy egy ideggondozóban az ápolók és orvosok semmivel sem kevésbé zakkantak, mint az ápoltak, de szerényen megerősíti, hogy attól ez még helytálló megállapítás. A főszereplő Vatanabe simulékony, udvarias, majdhogynem láthatatlan alak, aki kiválóan alkalmas mások megmentésével foglalkozni. Gyakorolja is szorgalmasan ezt a missziós tevékenységet, miközben szembe jön vele a kérdés, hogy megmenthető e az, aki ezt nem igényli? A választ ne tőlem várjátok! Murakami az illetékes!

2 hozzászólás
Afraa>!
Murakami Haruki: Norvég erdő

Különleges atmoszféra és finom lassúság jellemzi Murakami Haruki regényét, amelynek mély érzelemvilága és intenzív pulzálása egyszerre szól az életről, az élni akarásról, illetve a halál, az elmúlás megértéséről.

Vatanabe Toru történetén és belső monológjain keresztül betekintést nyerhetünk egy felnőtté válási folyamatba, amiben egy súlyos veszteség- és traumafeldolgozás, az első szerelem nem mindennapi bonyolultsága, illetve az önkeresés nehéz buktatói szövik át a főhősünk gondolatrendszerét.
Toru a tapasztalásai által egy sajátos, végletes világot tár elénk, amiben a szexualitás és a halál, a szomorúság és az életigenlés kéz a kézben jár. Ez a kettősség két nőben testesül meg, akik Toru számára két teljesen különböző életutat és jövőképet mutatnak meg. Naoko, akihez a múltja és egy közös fájdalom is kapcsolja, a felelősségtudatot, a vágyakozást és a csendes jövőt jelenti, míg Midori, a maga bolondságával és kicsattanó életkedvével egy intenzív és élő kapcsolat reményét testesíti meg.
A szerelem édes-bús érzésein túl a halál kérdése is gyakran foglalkoztatja Torut, aki gyerekkori barátja elvesztése után próbálja elfogadni az elmúlást, mint az élet velejáróját. Nagyon szép és gondolatébresztő módon ír erről Murakami Haruki, ezeket a részeket különösen közel éreztem magamhoz.

Azt hiszem, hogy összességében az élet és a halál körforgását, a szerelem és a vég misztériumát akarja megragadni a történet, aminek a folyamatát próbálja megérteni a főhős.
Nem mondom, hogy maradéktalanul sikerült átélnem és felfognom mindazt, amiről ez a könyv szól, viszont a gondolatvilága és a hangulata nagyon megérintett. Örülök, hogy elolvashattam, maradandó élményt nyújtott.

Nita_Könyvgalaxis>!
Murakami Haruki: Norvég erdő

Vasárnap nem húzom meg a csavarokat.

Nem erről szól az élet? Minden nap elővesszük a csavarhúzót, mert ki kell tartani. Ki kell tartani a suli miatt, a munka miatt, a család, a barátok, a szerelem, az ismerősök, a haza, a világ miatt. Harcolni kell, hogy elfogadjanak, és hogy te is el tudj fogadni másokat.

De mi van azokkal, akiknél meglazul egy csavar, vagy nem teljesen ott vagy úgy áll, ahogy kéne? Hol van nekik helyük a világunkban? Talán ha több olyan hely lenne, mint az Ami Szálló, ők sem éreznék magukat olyan számkivetettnek. Vagy akkor is megmaradna az az érzés, hogy ők mások?

Persze a Norvég erdő nem csak erről, hanem rengeteg más dologról is szól. Élet, halál és mindaz, ami ezek között van. Mindez úgy elmesélve, hogy az ember végig otthon tudja érezni magát a könyvben, annak nem túl vidám hangulata ellenére is.

Néha én sem húzom meg a csavarokat. Hogy olyankor vagyok-e leginkább önmagam, vagy akkor kerülök legtávolabb attól, aki vagyok, nem tudom. Amit biztosan tudok: olvasni fogok még Murakamit.

4 hozzászólás
Annamarie P>!
Murakami Haruki: Norvég erdő

Ötödik éve kezdem az új esztendőt Murakami Harukival. Ez már szertartás, és jó ez így. Nagyon is!
Ó, anyám! -mondanám, hogy stílszerű legyek. Micsoda esszenciája ez a könyv mindannak, amit én Japánról gondolok. Jó, nem mindannak, de nagy részben. Nyüzsögnek megszámlálhatatlanul és olyan feloldhatatlanul magányosak, hogy könyvtárnyi irodalom sem elég mindennek felfogásához. A Norvég erdő szépséges kísérlete ennek a bemutatására. Hogy sikerült-e? Igen. Feneketlenül szomorú és kiábrándító.

4 hozzászólás
Bélabá>!
Murakami Haruki: Norvég erdő

Amikor sokadik alkalommal lép be az olvasó Murakami Haruki „bárjába”, már régi ismerősként köszön vissza a berendezés. A Norvég erdő talán az egyik legemberközelibb, legélethűbb könyve, amit olvastam tőle. Voltak a sablonokból felvillanások: rengeteg zene és könyv, macska, szerelem, testi kontakt, tokiói városi séta stb. Egy olyan dolog hiányzott most nekem jó sokáig, ami a misztikum volt. A legvégére az is megjött, pont a befejezéskor. Egy Toru nevű srác merengése a múltban, a korabeli diákévek felidézése, a szerelmeké, testi kontaktusok sora. Szóval igazi diáklét egy olyan korszakból, amikor forrongott a világ ezen rétege. 1968-70 között játszódik a történet, a diáklázadások idejében. Nagyon hangulatos volt a sok zene és könyv által, és a körítés a szerelmi együttlétek is finoman kimunkáltak voltak, az egész könyvből sugárzott a hangulatosság. A misztikum kései felbukkanása hagy bennem olyan pici hiányt, amiért csak ötös alát adok (4,5 csillag, 4,5 pont) Noha élvezetes volt a történet, a fele tájékán kifulladni látszott, majd ott valami miatt hirtelen olyan olvasmányos lett, amikor is nehéz volt letenni a könyvet. Az utolsó 130 oldalt egyhuzamban olvastam el. Szép, de keserédes történet, ami egy klasszikus regényhez hasonlít, sem mint egy mágikus jellegű könyvre (Nem is ez a fő címkéje) A keserédes, kissé melankolikus emlékfolyam roppant élvezetessé teszi, de a teljes összkép most kicsit pecsétes, foltos lett, mint az agyonolvasottnak mutatkozó könyvtári példány. Murakami Haruki tehát legéletszerűbb, klasszikus regényekhez legjobban hasonlító könyve, szerintem.

4 hozzászólás
Cukormalac P>!
Murakami Haruki: Norvég erdő

Harukival kapcsolatban talán ott indítanám a történetemet, hogy bizony sokáig elég szkeptikusan figyeltem hazánkban aratott sikereit az olvasóközönség körében, s ha ez még nem bizonyítaná, mennyire értetlenkedtem az irodalmi vérkeringésben őt megillető hellyel kapcsolatban, hát a székesfehérvári Vörösmarty színházban bemutatott Kafka a tengerparton adaptáció ténye sem győzött meg, főleg miután több ismerősöm is elmondta, szünetben hazament, annyira borzasztó volt az előadás. Meg hát mit akar a pasas azzal, hogy Orwell- és Hemingway-szerű címeket ad, jó, hát egy kis Japán-becsípődés azért van itthon, ez tény, szeretünk mi arrafelé kacsintgatni, de attól még lehet, hogy nem kéne erőltetni, nem lehet akkora kunszt… Aha, hittem én naiv, aztán elolvastuk a futós memoárját, most meg már sorrendben az ötödik regényénél tartok (ugyanis az egybegyúrt Hallgasd a szél dalát! / Flipper 1973 duót kettőnek számolom) és nem tudok, de nem is akarok rosszat mondani róla. Pedig, hááát… ha nagyon kegyetlen akarnék lenni, ez a könyv istenuccse’ elbírt volna egy méretes tizennyolcas karikát, annyi benne az erotika. (Nem tartom magam sem prűdnek, sem szégyellősnek, de helyenként ez azért már tényleg sok volt. Aláírom, hogy nagyon érzékletes és remek leíró- és hangulatfestő készséggel bír az ember, de ennyire talán még nem ment bele a testiség rejtelmeibe. Viszont sem zavarban, sem feszélyezve nem éreztem magam, ő még ezt az alapvető létszükségletet is úgy képes visszaadni a lapokon, hogy művészi szempontból mindenképpen dicséretre méltó.)

Habár nekem igazából a Let It Be – A Hard Day’s Night – Revolver hármas a kedvencem a négy gombafejűtől – és még véletlenül sem nevettem fel hangosan, amikor a zenekar tagjainak felsorolásából kihagyta Ringót, óóó, csórikám… –, a Rubber Soul album, amin az a bizonyos Norwegian Wood is hallható, amolyan titkos kedvenc. Mielőtt még bárki azt hinné, hogy csak ennyiben fonódik össze sorsom az éppen aktuális olvasmánnyal, annak ajánlanám, hogy olvasson tovább (és amennyiben már megvolt neki a könyv, ne nagyon ijedjen meg, ha pedig még nem, akkor gondoljon rám, miközben olvassa!) Szóval az esetek túlnyomó részében (egyenlőségjel mindig) azért olvasok, hogy elmeneküljek a valóság elől, azt viszont nagyon nem szeretem, ha a találataim rímszerűen összecsengenek az életemmel, mert ilyenkor – akármennyire is nehéz bevallani – úgy érzem, basszus, ezt annyira rólam írták… Jó, nyilván kissé kisarkítom a dolgot, hiszen annyira messze vagyok én Murakami úrtól, mint Tóth Andi a zárdaszűz-létállapottól, de a szokás szerint kissé nehezen beinduló cselekmény? történet? mindkettő? egy idő után annyira beszippantott, hogy gyakorlatilag le sem bírtam tenni. Féltem attól, hogy ebben a kicsit több, mint négyszáz oldalban már megint mit fog produkálni, de újfent lenyűgözött. (És elborzasztott, de ez nem az ő hibája, hanem a sajátom, ahh…) Nem hiszem, hogy sokaknak kedvére való lenne átlagos tizennyolc-húszéves egyetemisták teljesen unalmas, szürke hétköznapjairól olvasni, nos, nekem sem volt valami szimpatikus először a klasszikus értékű Beatles-dal hatására múltat idéző elbeszélő sztorija, aztán szépen, lassan kibontakozott egy olyan történet, aminek befejezése után gondolkodás nélkül nyomtam meg a kedvenc gombot. (Á, kicsit sem vagyok elfogult vele sem, haha…)

Ugyebár szokták a lassan unalmasnak ható „mágikus realizmus” címkét emlegetni vele kapcsolatban, de mindennek ebben a könyvben szemernyi nyomát sem véltem felfedezni, ami azért lássuk be, nem feltétlenül gond. Persze nagyon ott van a szeren a birkás-nyomozós krimi/thriller, meg Patkány és a kocsmázás, de ez most – a Monty Pythonnal szólva – valami egészen más, és pont ettől jó. Az oly’ sokszor elővett élet-halál, szerelem-csalódás témakör már-már költői finomságú, végtelenül érzékeny kimaxolása kerül előtérbe ebben a néha mosolyogtató, néha könnyfakasztó történetben, amivel a szerző ismét megerősítette belé helyezett bizalmamat (na jó, az olvasottak függvényében ez nagyon furán hangzott…), igaz, a vége miatt is nyugodt szívvel csaphattam volna az osztályzat végéből. Azért kifejezetten mérges vagyok. Nem haltam volna meg hülyén, ha nem tudok spoiler Mennyivel szebb és meseibb lett volna spoiler de hát ez, mint írtam, most nem mese, gyerekek, hanem az általam olvasottak közül az eddigi legvalósághűbb Haruki. Mondanám, hogy garantált részemről az újraolvasás, de amíg nem felejtem el, mennyire benne vagyok, addig szinte kizárt, nekem ez fájdalmasabb, mint a tükörbenézés… S akkor még nem is szóltam a borítón olvasható cím ő betűjének ékezetéről, ami ha úgy akarom, elmosódott körömlakk, ha úgy akarom, két tisztes vércsepp is lehet – már ezek az értelmezési lehetőségek is kissé kétségbe ejtenek saját magammal kapcsolatban, pedig még olyan szívesen mesélnék. De inkább olvassátok el a könyvet, elmondja az is helyettem, amit rólam tudni lehet (érdemes egyáltalán?), még ha több millió kilométerrel arrébb is játszódik egy teljesen más korban, fájóan hasonlít arra a véresen komoly és sokszor kellemetlen játékra, amit Életnek hívok.

>!
Geopen, Budapest, 2018
420 oldal · keménytáblás · ISBN: 9789639765306 · Fordította: Nagy Mónika
B_Tünde P>!
Murakami Haruki: Norvég erdő

Különös hangulatú könyv. Megtalálható a történetben a felnőtté válás megélése, minden nehézségével, a barátok elvesztése, utazás, emlékezés, elmosódott körvonalak, a szerelem irracionalitása, mindent elsöprő ereje, majd ami megmarad belőle, kitartás, hűség, talán rosszul értelmezett segíteni vágyás, betegség, halál, és mindez nyugodt tempóban, szinte megnyugtatóan elmesélve. Minden, még a halál is teljesen természetesnek hat, nem döngöli a földbe az olvasót. Oldotta a feszültséget a sok zenei hivatkozás is, a sok gitárszó, több dalt meghallgattam olvasás közben, amiért szintén emlékezetes marad a történetet.

cseri>!
Murakami Haruki: Norvég erdő

Azok közé a földhözragadt olvasók közé tartozom, akik nem igazán tudják értékelni Murakami műveiben a misztikus vonulatot, de az ilyen abszolút hétköznapi, lélektaniságban erős történeteit nagyon is. Szerintem jól írta meg ezt a témát is. Hogy vannak ilyen emberek, akik feladják, és nem érted.
spoiler

3 hozzászólás
Nokedli28>!
Murakami Haruki: Norvég erdő

„Ha teljes sötétség vesz körül, nem tehetsz mást, mint ülsz és vársz, hogy a szemed hozzászokjon.”

Bámulatos Murakami stílusa, líraian és gyönyörűen ír, teljes mértékben átéreztem amiken a szereplők keresztülmentek, mintha maga a könyv is élne. Leginkább ez ragadt magával mikor olvastam a Norvég erdőt, amiről csak jót hallottam és én is csak dicsérni tudom. Elgondolkodtató és megrázó történetet mesél el Murakami Haruki a gyászról és önmagunk kereséséről/megtalálásáról.
Nem is tudok többet mondani róla, csak hogy ajánlom mindenki figyelmébe a könyvet ;)

3 hozzászólás

Népszerű idézetek

Kahoko >!

A kedvenc könyveimet újra és újra elolvastam, néha csukott szemmel beszívtam ismerős illatukat. Elég volt ez az illat, a könyvek lapjainak érintése, hogy boldognak érezzem magam.

48. oldal

Kapcsolódó szócikkek: boldogság · illat · könyv
csartak P>!

– […] Elfogadsz tőlem egy jó tanácsot?
– Mondd.
– Soha ne sajnáld magad. Csak az idióták azok, akik sajnálják magukat.
– Majd észben tartom – ígértem.

347. oldal

7 hozzászólás
Lélle P>!

– Vannak ezek a nagy sütisdobozok, amikben többféle aprósütemény van összeválogatva. Van köztük olyan, amit szeretsz, és olyan is, amit nem annyira. Először kieszegeted belőle azokat, amiket szeretsz, végül nem marad benne más, csak amit nem szeretsz. Én mindig erre gondolok, amikor valami rossz dolog történik velem. Ha most ezeket szépen lenyelem, utána minden rendben lesz. Mert az élet egy sütisdoboz.

362. oldal, 10. fejezet (Geopen, 2008)

Kapcsolódó szócikkek: élet · Midori · sütemény
3 hozzászólás
Lahara IP>!

– Pontosan az tesz minket normálissá, hogy tisztában vagyunk azzal, hogy nem vagyunk normálisak – mondta Reiko.

215. oldal

Kapcsolódó szócikkek: normális / normalitás
Enola87 P>!

– Nem mintha nem hinnék a kortárs irodalomban, de nem akarom olyan könyvekre fecsérelni a drága időmet, amelyek még nem estek át az idő próbáján. Az élet túl rövid.
– Milyen írókat szeretsz? – kérdeztem.
– Balzac, Dante, Joseph Conrad, Dickens – válaszolt habozás nélkül.
– Nem éppen divatos írók.
– Pont ezért olvasom őket. Ha azt olvasnám, amit a többi ember, gondolkodni is csak úgy tudnék, mint ők. Az a vidékieknek meg a földhözragadtaknak való. Rendes ember szégyellené az ilyen viselkedést.

50. oldal

12 hozzászólás
Goofry>!

Ezeknek az egyetemistáknak a nagy része szélhámos. Majd összeszarják magukat, nehogy valaki rájöjjön, hogy tulajdonképpen semmit sem tudnak.

260. oldal

1 hozzászólás
Kahoko >!

Ha teljes sötétség vesz körül, nem tehetsz mást, mint ülsz és vársz, hogy a szemed hozzászokjon.

371. oldal

Natalie_Danaisz IP>!

Ha nem értesz meg, hogyan mondhatod akkor, hogy majd vigyázol rám?

14. oldal

1 hozzászólás
zsanna_zs>!

– Nagyon kedvellek, Midori.
– Mennyire kedvelsz?
– Mint egy tavaszi macit.
– Tavaszi macit? – Megint felemelte a fejét. – Az meg mi, a tavaszi maci?
– Hát sétálsz a mezőn át, egyedül, és egyszer csak eléd jön egy bársonyos szőrű, csillogó gombszemű, cuki kis medvebocs. És azt mondja neked: „Kis hercegnő, nincs kedved ma hemperegni velem egy kicsit?” Akkor összeölelkeztek, és egész nap csak hemperegtek a lóherével borított domboldalban, és rettenetesen jól szórakoztok. Csodás, nem?
– Isteni!
– Hát ennyire kedvellek.

Lélle P>!

– Az a gentleman, aki nem azt teszi, amit tenni szeretne, hanem azt, amit tennie kell.

85. oldal, 4. fejezet (Geopen, 2008)


Említett könyvek


Ezt a könyvet itt említik


Hasonló könyvek címkék alapján

Taylor Jenkins Reid: Evelyn Hugo hét férje
Taylor Jenkins Reid: Evelyn hét férje
M. L. Rio: Mintha gonoszok volnánk
Sally Rooney: Normális emberek
Olivier Bourdeaut: Merre jársz, Bojangles?
Virginia Woolf: Clarissa
Colleen Hoover: Layla
Virginia Woolf: Mrs. Dalloway
Susan Kay: A fantom
Carlos Ruiz Zafón: A szél árnyéka / Tűzrózsa