9. legjobb életmód könyv a molyok értékelése alapján

Miről ​beszélek, amikor futásról beszélek? 467 csillagozás

Murakami Haruki: Miről beszélek, amikor futásról beszélek? Murakami Haruki: Miről beszélek, amikor futásról beszélek?

Murakami ​Haruki 1982-ben az írói mesterséget választva eladta a dzsesszbárját, és hogy megőrizze kondícióját, futni kezdett. Egy évvel később már végigfutotta az Athén-Marathon távot, és ma, számtalan triatlonnal, versennyel, tucatnyi regénnyel a háta mögött, érzi, hogy a sport legalább olyan hatással van írói munkásságára, mint az erőnlétére.
A feljegyzésekből, beszámolókból, elmélkedésekből és visszaemlékezésekből álló naplóból megtudhatjuk, hogyan készült négy hónapon át a világhírű japán író a 2005-ös New York City maratonra, hogyan került a tokiói Jingu Gaien parkból a bostoni Charles River partjára, ahol nem tudta felvenni a versenyt a fiatal lányokkal. A rendszeres sport ürügyén nincs hiány témában: felidézi, hogyan lett író, számba veszi legnagyobb sikereit és csalódásait, lemezgyűjtő szenvedélyét, örömeit, hogy ötvenen túl is javítható a fizikai teljesítmény, majd a szembesülést, hogy az emberi erő bizony fogy. Az egyszerre szellemes, humoros, komoly és bölcs memoár… (tovább)

Eredeti cím: 走ることについて語るときに僕の語ること

Eredeti megjelenés éve: 2007

Tartalomjegyzék

A következő kiadói sorozatban jelent meg: POKET zsebkönyvek POKET Publishing, Sztalker Csoport

>!
Geopen, Budapest, 2021
166 oldal · keménytáblás · ISBN: 9789639973817 · Fordította: Nagy Anita
>!
Sztalker Csoport, Budapest, 2019
160 oldal · puhatáblás · ISBN: 9876155822186 · Fordította: Nagy Anita
>!
Geopen, Budapest, 2017
166 oldal · puhatáblás · ISBN: 9789639973813 · Fordította: Nagy Anita

5 további kiadás


Enciklopédia 31

Szereplők népszerűség szerint

F. Scott Fitzgerald

Helyszínek népszerűség szerint

Kauai


Kedvencelte 66

Most olvassa 42

Várólistára tette 176

Kívánságlistára tette 177

Kölcsönkérné 4


Kiemelt értékelések

Amadea>!
Murakami Haruki: Miről beszélek, amikor futásról beszélek?

Nem is tudom, hol kezdjem el. Kezdjük a közepén, ahogy szoktam, aztán jöhet a kikozmetikázás.
Maradhatunk inkább a mesénél? Engem, Murakamit, futást és macskákat tartalmaz.

Murakami halálosan cuki. Pontosabban, vagy nagyon szarkasztikus, vagy nagyon cuki, néha nem tudtam eldönteni olvasás közben. Azt leszámítva, hogy szereti a Dunkin' Donutsot és egyszer azt nyilatkozta, nem biztos benne, hogy jó ötlet volt elvenni a feleségét [a hölgy csodálatos természetét tükrözni, hogy a nyilatkozat után nem az volt a másnapi szalagcím, hogy „Felesége gyilkolta meg a híres írót!” – én biztosan miszlikbe aprítottam volna. Komolyan, hogy lehet ilyet mondani?], imádom ezt az embert, legszívesebben összepuszilgatnám, de csak gondolatban, mert jól nevelt introvertált emberek ilyet nem csinálnak – és igaz, hogy szörnyű természetem van (lásd a kapcsos zárójeles megjegyzést), de tartózkodó és szégyenlős is vagyok egyben.
Stílusosan futás közben meséltem a kedvesnek – aki sokkal tökéletesebb, mint Murakami, csak sajnos nem szereti a macskákat – a könyvről, ill. a szerzője iránti lelkesedésemről. A Köves út közepén jártunk, ami egy ritka szar, térdgyilkos szakasz, morzsálódó bitumen maradványok és föld keveréke, óriási lombkorona alatt:
– Ő biztosan megértené, ha futás közben megállok macskákat simogatni! – mondtam kissé lihegve. A macskasimogatás ugyanis diplomáciai mentességet élvez, vagyis nem számít megállásnak, lassítva meg nem lehet kivitelezni. (Egyszer kis sünt is telepítettem át a csalitosba futás közben – még Murakaminál is cukibb volt.) A feleséges nyilatkozatot is elmeséltem.
– Nyilván megértené [mindketten tudtuk, hogy nem]. Azért örülök, hogy kicsit haragszol rá, mert különben hozzá akarnál menni feleségül – felelte, mindennemű lihegés nélkül.
– Ahaaa, pont olyannak tűnik, aki egy nemnormális fehér lányt szeretne elvenni! Meg hát tudjuk, hogy nézek ki – annyira nem esett jól a nevetés.
– Szívem, ha meglátná a füleidet, rögtön beléd szeretne.

Tekintsetek el az erőfeszítéstől, hogy megpróbáljátok elképzelni a méltán csodás fülkagylóimat. Én meg reménykedem, hogy a kedves lassan hat éves érdeklődését nem kizárólag ezen testrészeim tartják fenn.

Hogy én miről beszélek, ha futásról beszélek, az nyilvánvaló – egetverő hülyeségekről. De miről beszél Murakami, az őrülten népszerű japán író?
Jóformán mindenről. De néhány dolgot nem árt szem előtt tartani, hogy ezek az esszék elsősorban azoknak fognak tetszeni, akik:
– szeretnek olvasni
– meglehetősen introvertáltak
szeretnek szoktak futni
– szeretik Murakami könyveit meg a macskákat, de ez annyira nem lényeges.

Murakaminál a futás nem csupán egy mozgásforma, hanem életszemlélet, ami remekül illik az introvertált személyiséghez. Helyére tesz pár dolgot a belső rendetlenségben; nem baj az, ha kevés dologra koncentrálunk, de azokra annál jobban; ha a külvilág számára már-már abnormálisan elhivatottak vagyunk valami iránt és ez a társas kapcsolataink rovására megy, de ez nekünk nem jelent veszteséget, mert egyébként sem vagyunk partiállatok – a belső béke, egyensúly sokkal fontosabb. Az, hogy tisztán lássunk: magunkat, a céljainkat, a problémákat. Ha valami zavar, de nem tudjuk pontosan, mi, a futás segít eloszlatni a ködöt. Jó értelemben kifárasztja az elmét és a testet, kipucolja a feszültség méreganyagait.
Ehhez nem kell gyorsan és/vagy menő cuccokban futni. Van egy rész, ahol Murakami egy amerikai terepen fut, és sorra hagyják le a szőke lófarkas egyetemista lányok. Nem baj. Mindannyian egy másik szakaszban vannak, mások a prioritások. A hosszútávfutó szemlélődik, a szőke lányok úgy érzik, győzelemre születtek és ezt ki akarják fejezni a pályán jellegzetes középtávfutó-stílusukkal.
Mesél a kudarcairól is, a belső konfliktusairól, a triatlonról, a Mizumi futócipőről, olyan problémákról, amelyek szinte minden rendszeresen futó embert érintenek. Hirtelen belenyilall a fájdalom a jobb térdedbe, és úgy érzed, a tudtod nélkül valami rettenetes történik a testedben (és soha többé nem fogsz tudni futni) és várod, hogy rád szakadjon az ég. Az érzésről, hogy soha többé (=két napig) nem akarsz futni. Fúúúú – a futók számára tökéletesen érthető, nemzetközi sóhaj egy szokatlanul embert próbáló edzés végén. Hogy a versenyek soha nem tökéletesek, és milyen demotiváló, amikor lehagy egy ránézésre nyolcvan éves néni és azt mondja, „Kitartás!”
Tetszik, hogy a dolgokat próbálja békés, végül is-helyénvaló – módon szemlélni, elrendezni, és nem önkínzásig marcangolni magát (mint ahogy én szoktam).

Ui.: Azért egy egészen kicsit elmehet a fenébe azzal, hogy nem szereti az édességet, soha nem volt sérülése, és minden fakszni nélkül ír egy könyvet. Leül az asztalhoz, és ír. Minden cuki esendősége ellenére ez az ember egy elmeterminátor.

Ui2.: Tudjátok, mi ez? Egy füveskönyv! Az én füveskönyvem!

Ui3.: Úgy emlékszem, fájdalmamra egy darab macska sincs a könyvben. De én mindent megtettem.

6 hozzászólás
vicomte P>!
Murakami Haruki: Miről beszélek, amikor futásról beszélek?

Murakami meglehetősen régóta ott szerepel a kedvenc íróim között – emlékszem, először az endless.hu-n olvastam róla, és azonnal éreztem, hogy be kell szereznem a könyveit.
Nem is csalódtam: még a kevésbé eltalált írásai is mély nyomot hagytak bennem, mert úgy éreztem, hogy értem az író lelkivilágát – egyszerűen azért, mert olyan, mint a sajátom.

Ez a könyve különösen kedves volt nekem, és nem csupán azért, mert a futásról szólt.
Hanem azért, mert nem csak a futásról szólt.

Elsősorban a kitartásról. Arról, hogy az életben vannak ugyan olyan kiemelkedő tehetségek, akiknek szinte minden azonnal sikerül, vagy egyszerűen nagyon nagy szerencséjük van, de a legtöbb ember a célba csupán szívós munka eredményeként fog eljutni.

S ez nem csak a futásra, vagy Murakami fő elfoglaltságára, az írásra igaz, hanem minden másra is, ami kitartást igényel az embertől.

Kevesen mondhatják el magukról, hogy életük során végig kreatív tevékenységet folytatnak, és a közhiedelemmel ellentétben a művészek sem tartoznak ezek közé.
Nincs olyan művészeti ág, amelynek a tanulási szakasza ne a gyakorlásról, ne a legbanálisabb fogások néha unalomba fordulóan hosszas ismétléséről szólnának.

Aki próbált már írni, novellát vagy valami nagyobb terjedelmű írást, annak tudnia kell, hogy az is kemény munka. Nap mint nap neki kell ülni, haladni a szöveggel, még akkor is, ha nem jó, mert előbb-utóbb vége szakad a mélypontnak és a történet végre kikerekedik.

Aki már próbálta, az tudja, hogy a futás során a legjobb érzés, amikor eljön az a pillanat, amikor minden a helyére kerül, amikor a futás nem fájdalom, hanem harmónia önmagunkkal. Maga a zen.
Célba érni, és aztán a fűben elheverni pedig maga a Nirvána.

Rituga P>!
Murakami Haruki: Miről beszélek, amikor futásról beszélek?

Nem véletlenül tartom számon Murakami Harukit a kedvenc szerzőim között. Ez a könyv nagyszerű példája zsenialitásának. (Is.). Futásról, futással kapcsolatos gondolatairól, érzéseiről mesél. És közben döbbenten tapasztalom, hogy a futáson keresztül mennyi minden fér bele ebbe a kötetbe. Őszintén megnyílva, saját életéről mesél. És számatalan futóélményen keresztül kitartásról, elszántságról, magáról az életről. Önmagunkhoz és az egész világhoz való viszonyunkról. Önmagáról mesél, mégis mindenki, bárki magára ismerhet ezekben a gondolatokban. Ez tipikusan az a könyv számomra, amit nem elég egyszer elolvasni. Biztos kézbe fogom még venni.

3 hozzászólás
Molymacska P>!
Murakami Haruki: Miről beszélek, amikor futásról beszélek?

Murakami nem az az író, akit csak előkap az ember, hogy olvassa, mert nem könnyű. Kicsit talán azért is, mert japán, kicsit azért, mert súlyos dolgokról ír, kicsit azért, féltéglái vannak (amik félelmetesek, és még egyikhez sem kezdtem hozzá). Ez a kötet viszont már itt volt a polcomon, és arra gondoltam, ideje lenne megtudni, mit írni Murakami ilyen aprócska könyvben.
Nagyon furcsa volt számomra, hogy a futásról ír, de közben mégsem. Párhuzamokat állít fel, problémákról ír, kifejti az érzéseit, a gondolatait a futással kapcsolatban, miközben megismerhetjük énje egy részét is. Nagyon furcsa volt ez, mert bár a futáshoz kapcsolódik, mégsem futásról szól csak a könyv (ezt azt ellentétet magamban sem oldottam még fel teljesen, miközben amúgy nagyon szerettem, a futáshoz kapcsolódó, de nem arról szóló részeket is).
Nagyon sokat az alkotásról, és az alkotói folyamatokról, így kis rálátásunk lehet az ő alkotói folyamataira is. Bár az egész könyv nagyon japán, de sok alkotáshoz kapcsolódó tevékenységet vagy módszer különösen átitatott ez az érzés: hogy alapjaiban máshogy gondolkozik róla. Amiket az írásról ír, nagyon praktikusak, és sokszor megvilágít kérdéseket, amikre nem is gondolna az ember. Elmélkedik a tehetségről, a munkamorálról, kitartásról. Nagyon szimpatikus volt, hogy végig munkafolyamatot látunk, és a munkafolyamat egységeit, részeit meséli nekünk.
Emellett láthatjuk a futást és a mozgást is, ahogy arról ír. Egészen az elejétől, a hullámhegyek és hullámvölgyek útján, a különféle versenyek közben. Valahogy úgy tudott a futásról írni, hogy az nem volt unalmas, sőt, a saját problémáit mondta el közben, sokszor pedig akaratlanul is, párhuzamot állított (a munkával, az élettel). Eseményeket láthatunk felvillanni, de közben mindez nem volt annyira fontos, mint az eseménysorozat, amit leírt: a saját futásának története.
Ami miatt különlegesnek tartom ezt a könyvet, hogy több téma előkerül benne, ami fontos, és amivel mi is találkozhatunk: az öregedés kérdése (különösen fontos, ahogyan megmutatta, hogyan lehet ezt elfogadni), a nyelv problémája (idegen nyelv identitásra való hatása, az előadások, nyelven való megszólalás az íráson túl), a közösség, az utazás, a mindennapok problémája. Úgy éreztem emiatt, ez egy nagyon személyes kötet, de közben én is tudok belőle meríteni, és ezeken a dolgokon gondolkozni (igen, hajnal kettőkor is, amikor befejeztem a könyvet), mert egyszerűen annyira egyetemes, mindenki által ismert dolgokról ír.
Nagyon tetszett ez a kötet, és bevallom őszintén, elkezdtem azon gondolkozni, hogy talán több Murakami Haruki könyvet kellene olvasnom. na nem sokkal, csak mondjuk… esetleg a novellásköteteit. Talán. Mert ez a könyve nagyon jó volt, mondanám, hogy zseniális, de pont a lényegtől fosztanám meg. Azt hiszem, befejezem ezt a zagyva értékelésemet, és inkább hasonlóan színvonalas olvasmány után nézek :)

2 hozzászólás
Bélabá>!
Murakami Haruki: Miről beszélek, amikor futásról beszélek?

Murakami Haruki, a sztárallűröktől mentes írózseni. Ez a megállapítás jutott eszembe a könyv vége felé. Egyedi írás volt, egész pontosan memoár a műfaját tekintve. Az egészben az tetszett legjobban, hogy bepillantást engedett a privát szférájába. Magáról írt, a futásról mesélt jó sokat és közben bevonta az írói munkát is a sorok közé. Kimondottan érdekfeszítő volt. Több újdonságot megtudtam róla: így azt, hogy bártulajdonos volt (nos, így már értem a helyszíneinek a zömét) illetve azt is milyen egészségtelen életmódot élt a napi három csomag cigivel… Azt is elmesélte, hogy az írási vágy spontán tört rá egy élőben megtekintett baseball meccs kellős közepén. Mindez „1978. április 1-je, délután fél kettő körül” történt.
A bártulajdonos életmódot váltotta fel az írói karrier érdekében. Nagyon kemény és sok munka által lett belőle olyan író, akit manapság mindenki elismer, komoly díjakkal jutalmaz. Állítása szerint volt némi tehetsége, de a munkához kapcsolódó koncentrációt, kitartást fokozni a kellett. Szerinte az írói szentháromság: tehetség, kitartás, koncentrálóképesség.
Ezt pedig az új hobbijának, a futásnak köszönhette. Napi átlagban tíz kilométereket futott a nyolcvanas évek elejétől, ez havi szinten 300-350 km futást jelent! Már ezért is nagy elismerés illeti őt. Számtalan versenyen indult, maratonok, félmaratonok és még a triatlonba is belekóstolt, bár nem szeret kerékpározni és úszni is csak autodidakta módon tanult. Teljesen nyilvánvaló, hogy amatőr sportemberként kell tekinteni (még az éves szinten futott több ezer kilométer ellenére is), de amit az írásban időközben letett az asztalra, az vérprofi szint. Pedig tanult íróról beszélünk, nem született zseniről! A regénybeli történetein kívül ezek miatt is fejet kell biccentem előtte. Murakami Haruki, a kortárs irodalom egyik legnagyobb egyénisége, aki ezen könyve alapján közvetlen, szimpatikus arcát is megmutatta a világnak. (Nem mintha ebben kételyeim lettek volna korábban). Csak amiatt nem adok 5 csillagot, mert nem lehetne hová fokozni az életműve rangsorolását és valójában ez a memoár nem élete fő műve, csak egy kis kitérő. 4,5 csillag (4,5 pont), de ezzel együtt is nagyon tetszett, élveztem minden sorát.

3 hozzászólás
Morpheus>!
Murakami Haruki: Miről beszélek, amikor futásról beszélek?

Kicsit félve vettem a kezembe ezt a könyvét, hiszen ez egészen más lehet, mint a többi, amiket eddig olvastam tőle. Talán nem is fog tetszeni, csalódás lesz, ezt gondoltam. Hiszen nemcsak nem szeretek futni, hanem nem is tudok, bekrepál a térdem tőle, valószínűleg egy régi bringás esés folyományaként. Ez két mínusz volt az olvasás ellen, viszont már csak ez az egy könyv hiányzott ahhoz, hogy meglegyen a Murakami plecsnim. Így hát elkezdtem olvasni 2017 utolsó óráiban, és mára be is fejeztem. A pontszámból látható, hogy nem csalódtam az írásában, jobban megismertem őt – mindig is úgy éreztem, hogy jól el tudnánk beszélgetni, és ez az érzés csak erősödött bennem –, a futót, az írót, azt, aki öregszik, és bár morzsolódik le róla az élet, azért csak fut tovább, hogy a semmit is futva érje majd el. Ezen kívül ha futni nem is tudok, de bringázni újra akarok, vettem egy szobabringát is, azon edzek, hogy amint jön a jó idő, fel tudjak pattanni a kerékpáromra és odakint tekerjek. Igyekszem majd, hogy szép lassan emeljem a nehézséget, a távot. Ebből a könyvből tehát inspirációt is kaptam. És magyarázatot is arra, hogy az újabb könyvei bizony azért nem adják meg számomra azt az élményt, mint a korábbiak, mert ő is öregszik. Ahogyan én is. Egyre több minden csiszolódik le rólunk, ami ellen nem sok mindent tehetünk, de közben mást, máshol építhetünk.
Úgyhogy drukkolok neked Murakami (és persze mindenki másnak is), ahogy magamnak is. Sohasem késő elindulni, elkezdeni valamit, és ha be kell fejezni, úgy fejezzük be, hogy el akartunk épp kezdeni valami újat. :)

2 hozzászólás
gabona P>!
Murakami Haruki: Miről beszélek, amikor futásról beszélek?

„A létezésnek nem azért van értelme, mert egyszer véget ér. A vég csupán azért következik el egy meghatározott pillanatban, hogy gyakorlatiasan kiemelje a létezés jelentőségét, vagy körülményes metaforaként utaljon véglegességére. Mindez nagyon filozofikus. De akkor egyáltalán nem gondoltam annak. Pusztán csak érzékeltem, nem szavak, hanem mindent felölelő testi tapasztalat útján.”

Miről is beszélek, amikor könyvekről beszélek? Legfőképpen magamról. Persze nem azért, mert nem tudok és/vagy nem akarok az adott olvasmányról beszélni, nem. Hanem azért, mert ezen kis megnyilvánulások lehetőséget adnak arra, hogy önmagamat közvetítsem, ami sokszor meglehetősen nehéz az életben. Az írásnak, vagyis ez esetben néma kiabálásnak megvan a terápiás jellege. Minderre Murakami Haruki is rájött, amikor hosszú évek alatt, rengeteg időt és energiát a munkába fektetve összeszedte gondolatait futásról, írásról és úgy általában véve mindenről, ami érdekli sikerektől és csalódásoktól lemezgyűjtő szenvedélyig. Ezen kis könyve memoár és mégsem az. Annál sokkal több.

Szinte minden fejezetben úgy érezzük, ott futunk vele, mellette, miközben elmeséli az életét onnantól kezdve, hogy 1982-ben egy hirtelen elhatározástól vezérelve eladta dzsesszbárját, kondíciójának megőrzéséhez pedig a futás mesterségét választotta. Mert hogy a futás nem csak önmagunkkal és az elemekkel való küzdelem, hanem mesterség is. Valami olyan, ami miatt bárkire, aki csak egy kicsit is űzi, akár sportszerűen, akár hobbiból, képes vagyok felnézni. Ha pedig mindez ilyen páratlan írói tehetséggel, tanítani való kitartással és szenvedéllyel társul, én is képes vagyok azt érezni, még ha csak néhány perc erejéig is, hogy igen, képes lennék rá. Hiába fogy idővel az emberi erő, a fizikai teljesítmény karban tartható és javítható. Haruki úr rövidke, kisebb kortyokban, szépen és lassan olvasásra ajánlott könyvecskéje pedig amellett, hogy rendkívül szellemes, bölcs, a hozzám hasonló műkedvelő anti-atléták számára is kötelezően ajánlott olvasmány, valamint remek indítás a szerzővel való ismerkedésben.

>!
Geopen, Budapest, 2017
166 oldal · puhatáblás · ISBN: 9789639973813 · Fordította: Nagy Anita
4 hozzászólás
Riszperidon P>!
Murakami Haruki: Miről beszélek, amikor futásról beszélek?

Most nem a könyv talált meg engem, hanem én a könyvet. Nemrég kezdtem futni, Murakami az egyik kedvenc íróm, mi következik ebből? El kell olvasnom ezt a könyvét.
A legnagyobb élményt az nyújtotta a könyvben, hogy kicsit jobban megismerhettük magát az írót, hogy milyen ember is ő. Bár rettentő sok mindenbe nem enged betekintést, de mégis eleget ahhoz, hogy körvonalazódjon a személyisége. Nagyon szerény valamint kicsit magának való embernek tűnik, aki, úgy veszem észre, még a mai napig nem hiszi el, hogy milyen sikeres és tehetséges író.
És persze itt az új kedvencem, a futás. Jó volt olvasni, hogy van közös ezen a téren benne és bennem. Ő is elmúlt már 30, mikor futni kezdett, és ő is zenét hallgat közben. Ő leginkább rockot, én leginkább metált. És van olyan, amiben viszont szerintem sosem leszünk hasonlóak. Én nem érzek késztetést magamban a maratonra, ellentétben vele, aki jó ideig évente egyszer lefutotta valahol, a szupermaratonról nem is beszélve. Sok ösztönző gondolat van benne, akadt közte jó pár kedvenc is, de az tetszik, hogy az elején leírja, hogy ő, mióta rátalált a futásra, nem akarja mindenkire ráerőltetni, hogy márpedicsakazértisfussmer'azjóleszneked. Az ő hitvallása az, hogy ha futónak születtél (és itt most nem a profi atlétákról beszélek), akkor egyszer úgyis egymásra találtok, még akkor is, ha nem gondoltad volna, hogy te az vagy. Igen, én sem gondoltam, hogy „futó” vagyok, erre tessék, az utóbbi 3 hónapban túl vagyok jó pár kilométeren, túl egy 5 km-es versenyen, és a héten remélhetőleg túl leszek végre az első komolyabb futócipőm megvételén.
Ha gondolkozol azon, hogy el akarsz kezdeni futni, lehet, el kéne olvasnod ezt a könyvet. Ha szeretsz futni, szerintem olvasd el ezt a könyvet. Ha szeretsz futni, és szereted Murakami Harukit, akkor mindenképp olvasd el ezt a könyvet!

>!
Geopen, Budapest, 2017
166 oldal · puhatáblás · ISBN: 9789639973813 · Fordította: Nagy Anita
CsakSimánDorka P>!
Murakami Haruki: Miről beszélek, amikor futásról beszélek?

A memoárjából sok mindent megtudtam Murakami Haruki úrról, annak ellenére, hogy 166 oldalban össze van sűrítve az élete, az írás és a futás iránti szenvedélye. Az első dolog, ami eszembe jutott a könyv olvasása után, hogy ez az ember nagyon szenvedélyes. Bármi, amibe belekezd, azt hatalmas intenzitással csinálja, és nem adja fel, amíg el nem éri a célját. Így történt ezt a futással is, amit 30 éves kora után kezdett el.
Futás közben az ember megküzd önmagával, az időjárással, közben pedig kikapcsol az agya, ellazul, mégis ilyenkor jönnek a világmegváltó gondolatok. Mikor ezt leírta Murakami, rá kellett döbbennem, hogy ez így van. Én is futás közben eresztek le, elengedem a gondjaim, és csak én létezem.
Imádtam a stílust, amivel mindezt megírta. Annyira könnyednek tűnik, közben pedig többször rávilágít, hogy ez egyáltalán nem így van. Sokat kell azért tennie, hogy azt mondja egy-egy alkotására, hogy ez így tökéletes. Csakúgy, mint a futásokra is.
Összességében nagyon élveztem a könyvet és ajánlom mindenkinek. Nem csak azoknak, akik futnak, hanem azoknak, akik valamilyen válságban vannak. Murakami Haruki szenvedélye képes bárkit kirántani az önsanyargatásból, és elindítani egy boldogabb élet felé.

Bővebben:
https://dorkaanyaolvas.blogspot.com/2020/02/murakami-ha…

SteelCurtain>!
Murakami Haruki: Miről beszélek, amikor futásról beszélek?

Murakamitól tavaly olvastam a Norvég erdőt, s rögtön éreztem, hogy fontos és gondolatgazdag író. De szerencsére nem vagyunk híjával az ilyen szerzőknek, ezért csak elraktároztam emlékezetembe azzal, hogy ha szembejön ismét egy írása, akkor nem fogok kitérni előle, de felforgatni sem fogom a világot, csak hogy őt olvashassam. Most azonban le vagyok nyűgözve. Tulajdonképpen elsősorban a futás miatt vágtam bele ebbe a könyvbe, mert igaz, hogy egészségi problémák miatt hosszabb ideje le kellett mondanom erről a testmozgásról, de valaha én is futottam mint a nyúl. A továbbiak szempontjából lényegtelen, hogy amatőr zoológusok rosszindulatú pletykája szerint az általam favorizált gyorslábú rágcsáló azonos a természettudósok által lajhár néven ismert lénnyel. A lényeg a futás.
Ami most nincs.
Ellenben olvasás közben egyre nőtt az érdeklődésem Murakami iránt. Gondolatai sok esetben szinte fedték az enyémeket. De még ahol nem tudok vele teljesen azonosulni, vagy ahol – nagy ritkán – vitába bonyolódnék vele, ott is nagy rokonszenvvel olvastam elképzeléseit. Nem csak gondolatai, de komplex világlátása is kivívta elismerésemet. Egyike a keveseknek, akik egy fejre állt világban is képesek pontosan érzékelni, és reálisan helyére tenni a dolgokat. Nem befolyásolják divatok, s nincs benne görcsös vágy minden áron új gondolatok kiötlésére. Ugyanakkor a régi, bevált nézetek tisztelete sem csap át benne kritikátlan múltba fordulásba.
És most már egészen bizonyos, hogy fogok még Murakamitól olvasni.

3 hozzászólás

Népszerű idézetek

LeDi P>!

A legfontosabb, amit az iskolában megtanulunk, az az, hogy a legfontosabb dolgokat nem lehet az iskolában megtanulni.

50. oldal

Kapcsolódó szócikkek: iskola
2 hozzászólás
Kkatja P>!

A sérülések, melyeket a lélek szerez, magától értetődő ár, melyet önállóságunkért meg kell fizetnünk a világnak.

26. oldal

4 hozzászólás
Dormeck P>!

Fölnézek az égre. Látni fönt vajon egy leheletnyi kedvességet? Nem, nem látni. Csak szenvtelen nyári felhők lebegnek a Csendes-óceán fölött. Semmit nem üzennek nekem. A felhők mindig némák. Nekem pedig nem az eget kellene lesnem. Valószínűleg saját magamba kellene néznem. Vetek magamba egy pillantást, mintha mély kútba néznék. Itt látni vajon kedvességet? Nem, nem látni. Csak az én jól megszokott természetemet lehet kivenni. Az én saját, makacs, együttműködésre képtelen, gyakran öntörvényű, de önmagában mindig kételkedő, a nehézségekben is komikust – vagy a komikushoz hasonlót – kutató természetemet. Úgy hordtam mindig magammal, mint valami öreg utazótáskát, és hosszú utat jártam be vele. Nem jókedvemből cipeltem. A táska a tartalmához képest nehéz is, és nem különösebben szép. Néhol a varrás is felfeslett rajta. Egyszerűen csak azért cipelem, mert nem volt más, amit cipelhettem volna. De azért van benne, ami tetszik. Hogyne lenne.

141-142. oldal, 8. fejezet - Mindhalálig tizennyolc (Geopen, 2012)

ponty>!

A valóságos világban sehol sem létezik olyan szépség, mint amilyenről a józan eszét vesztett ember fantáziál.

68. oldal

2 hozzászólás
jazmin>!

Egy bölcs mondás szerint az igazi úriember nem beszél a nőkről, akikkel szakított, meg az adóról, amit befizetett – nos, ez a mondás úgy kitaláció, ahogy van. Én dobtam össze az imént. Elnézést.

Sli P>!

Ha egyszer is megszegem egy saját magam alkotta szabályomat, utána nyilván még többet megszegek (…)

108. oldal, 6. fejezet - Már senki se verte az asztalt, senki se dobált poharakat (Geopen, 2012)

Kapcsolódó szócikkek: szabály
Sli P>!

Az elszigeteltség érzése azonban, mint az üvegből kiboruló sav, néha észrevétlenül kikezdi és felolvasztja a lelket. Olyan, mint éles, kétélű kard. Miközben megvéd, azért apránként, szüntelenül karcolja a belső falakat.

26-27. oldal, 1. fejezet - Ugyan ki nevethetne Mick Jaggeren? (Geopen, 2012)

Sli P>!

Jelenleg az ötvenes éveim második felében járok. Fiatalon elképzelni se tudtam, hogy egyszer valóban eljön a huszonegyedik század, én meg viccen kívül belépek az ötvenes éveimbe. Elméletileg persze magától értetődő igazság volt, hogy egyszer felvirrad a huszonegyedik század, amikor is én (ha semmi nem jön közbe) az ötvenes éveimet taposom majd, de fiatalon nagyjából ugyanolyan nehézséget okozott ötvenes önmagamat elképzelni, mintha arra szólítottak volna fel, hogy alkossak konkrét képzeteket a túlvilágról. Mick Jagger fiatalon azzal hencegett, hogy „ha még negyvenöt évesen is a Satisfactiont fogom énekelni, inkább meghalok”. Valójában azonban még most, hatvanon túl is énekli. Vannak, akik kinevetik mindezért. Nekem viszont nincs nevethetnékem. Mick Jagger fiatalon nem tudta magát negyvenöt évesnek elképzelni. Én sem magamat. Kinevethetem vajon Mick Jaggert? Nem. Én fiatalon nem voltam híres rockénekes. Beszélhettem akármilyen ostobaságot, senki nem emlékszik rá, tehát nem is idézik. Ennyi az egész, nem?

24-25. oldal, 1. fejezet - Ugyan ki nevethetne Mick Jaggeren? (Geopen, 2012)

Lunemorte P>!

Ez a tulajdonság fiatalkoromtól fogva, mindig is megvolt bennem. Jobban szerettem egyedül, csöndben olvasni, vagy nagy odafigyeléssel zenét hallgatni, mint valakivel együtt csinálni valamit. Végtelenül sok mindent ki tudtam találni, amivel egyedül lehet foglalatoskodni.

Rituga P>!

Ha nagy erőfeszítések árán így is befejezem a futást, az olyan, mintha az utolsó porcikámig teljesen kifacsartak volna, és valami minden mindegy felszabadultság-érzés fog el.

2 hozzászólás

Említett könyvek


Ezt a könyvet itt említik


Hasonló könyvek címkék alapján

Marie Kondo: Tiszta öröm
Joshua Fields Millburn – Ryan Nicodemus: Minimalisták
B. E. Belle: Szépségek
Benkovics Péter: 60 óra küzdelem
Shauna Niequist: Tökéletes helyett teljes élet
Amy Schumer: A deréktetovált lány
Viszkok Fruzsi: Tedd rendbe az életed!
James Clear: Atomi szokások
Hidasi Judit: Na és, hogy tetszik Japán?
Csernus Imre: A férfi – Srácoknak