A Köddé vált elefánt című kötet Murakami Haruki korai novelláinak legjavából válogat. Rafinált olvasmányok ezek, látszólag egyszerűek, mégis súlyosak. Különös, felkavaró és elgondolkodtató élmény valamennyi. Többségünk mégis azért szereti Murakamit, mert a szerző a megismerhetetlent járja körül, az olvasó pedig szeret belemerülni a misztikus, talányos, sokszor átláthatatlan meseszövésbe.
A kötet tizenkét év novellatermését fűzi egy csokorba. A rövid elbeszélések már előrevetítik azoknak a kultikussá vált nagyregényeknek a sokkal összetettebb és bonyolultabb világát, amelyek meghozták a nagy áttörést, és Murakamit a világ egyik legismertebb, legolvasottabb szerzőjévé emelték.
Köddé vált elefánt 240 csillagozás
Eredeti cím: 象の消滅
Eredeti megjelenés éve: 1993
Enciklopédia 28
Szereplők népszerűség szerint
Burt Bacharach · Henry Miller · Jean Genet · softballcsapat
Kedvencelte 28
Most olvassa 35
Várólistára tette 174
Kívánságlistára tette 171
Kölcsönkérné 4
Kiemelt értékelések
Bár ezzel hipsterbölcsészek között nem hivalkodnék, de én szeretem Murakamit. Szeretem a banalitás határán táncoló nyelvét, szeretem, ahogy e nyelv mögül kikandikál egy párhuzamos mágikus világ jelenléte – még akkor is, ha ezt a mágikus világot folyton ugyanazokkal a trükkökkel jelzi. Szeretem továbbá párhuzamos világainak érthetetlen pszeudo-logikáját. Szeretem még azt is, hogy folyton mintha ugyanazt a szereplőt írná meg – ezt a jó harmincas, még európai szemmel is kirívóan ambiciómentes figurát, akinek a puszta léte is istenkáromlásnak tűnhet egy tősgyökeres japán számára. Szeretem, hogy olyan összetéveszthetetlen. Ezzel együtt utolsó könyve után (http://moly.hu/ertekelesek/1366148 – huh, de régen volt) némi elhidegülés állt be a kapcsolatunkban, ám most itt van a Köddé vált elefánt, így megint szent a béke*. Imponálóan egységes kötet ez.
Azt hiszem, a Murakami könyvek mind a beváltatlan ígéretekről szólnak**. Hogy létrejöhet kapcsolat emberek között, de nem tarthat örökké. Hogy léteznek titkok, de sosem érthetjük meg a logikájukat. Hogy részt vehetünk a varázslatban, de végső soron ott állunk majd üres kézzel. Ezért árad a könyveiből valami megbékélt szomorúság. Minden eszközzel mintha ezt a szomorúságot építené: találunk regényeiben hamis kulcsokat – jeleneteket vagy szereplőket, amik mintha közelebb vinnének minket a megfejtéshez, de csak olyan ajtókat nyitnak, amik a semmibe vezetnek. És ott vannak a menetrendszerű rejtélyes telefonhívások, mert a telefonhívások kiválóan alkalmasak arra, hogy érzekeltessük vele az emberi kommunikáció kozmikus értelmetlenségét: beszélgetések fizikai kontaktus lehetősége nélkül. És persze ott vannak a macskák – akik időnként szintén hajlamosak úgy viselkedni, mint egy testet öltött beváltatlan ígéret… Ésatöbbi, ésatöbbi. Szép, kerek világ ez.
* Igaz, ez a könyv angol nyelvterületen már szinte a krisztusi korba lépett. A magyar könyvkiadás malmai lassan őrölnek.
** Loptam egy Thomas Bernhard-idézetet, ami a Murakami-életmű mottója is lehetne: „Ha egész életünk során minden kérdésünkre válaszolnának, a végén mégse jutnánk messzebbre, mint anélkül.”
Ha van olyan, amit kimondottan nem szeretek az irodalomban (persze, hogy van, nem is kevés), akkor az az, ha egy szerző indokolatlan módon szószátyár, vagy az, ha nyelvileg nem túl kimunkált spoiler, és ez mindkettő jellemző Murakamira. És mégis… Valahogy neki el tudom nézni még azt is, ha oldalakon keresztül fejteget olyan dolgokat, amit két sorban le lehetne zárni, meg azt is, ha 25. alkalommal főzi meg a tésztát az ebédhez, ugyanazon a kilúgozott, semmilyen nyelven tálalva. spoiler
Mert valahogy mindig képes olyan ködös hangulatot, nyomasztó atmoszférát és nehezen megfogható utaláshálót létrehozni, ami adott esetben napokig az olvasóval marad. Így időnként mindig olvasok tőle valamit, még akkor is, ha nálam koránt sincs sem kultszerzői pozícióban, sem a világirodalom legszűkebb elitjében.
Hetedik éve Murakami Harukitól olvasom az év legelső kötetét. Először csak véletlenül alakult így a dolog, aztán rájöttem, hogy mennyire jól esik ez nekem. Tudom, ezt már sokszor mondtam, csak nem emlékszem, hogy hol és kinek, szóval elnézést, ha ismétlem magamat.
„Eljön az új év, és valami hihetetlen erős vágy kerít hatalmába, hogy ő legyen az első. Szeretem az írásait, de nem ő a kedvencem. Talán a letisztultsága miatt kell a tiszta lappal induló évet is vele kezdenem.” -írtam 2014 januárjában A színtelen Tazaki Cukuru és zarándokévei könyvével kapcsolatban. Kicsit már elmozdultam erről az álláspontról, de nem tudom, hogy jövőre váltok-e. Megfordult a fejemben, hogy Hermann Hesse lesz az új választottam, de nem tudom.
Való igaz, hogy ez most egy novellás kötet volt, ami mondjuk eltér a nagyobb ívű Murakami regényektől. Sokkal több érzést és színt hoz be az olvasó világába, de eddig pont az volt a jó, hogy a kevesebb több alapon, jéghártya vékonyságú, finom érzékenységgel kezdjem az évet.
Nagyon jók ezek az írások, melyek körülbelül 1980–1991 között keletkeztek. Biztos ismeritek azt az érzést, hogy olvasol valamit, és az hú, de jó volt, majd jön a következő, és azt érzed, hogy az még jobb volt stb. (Így szoktam megenni egy marék szaloncukrot) Itt sem voltam képes eldönteni, hogy melyik novella a legkimagaslóbb. Persze nem is kell, hiszen pillanatok alatt komfortosan érzi magát az olvasó az újabb írás, újabb közegében. Pedig ez a környezet, egy csöppent sem ismerős japán világ élettere. Mégis Murakami kiválasztja az emberi élet összetettségéből azokat a szálakat, melyeket meghúzva megrándul bennünk a fájdalom. Fájdalom, mert a legtöbb esetben olyan megfoghatatlan dolgokat materializál a szerző, mint az elmúlás, a veszteségek, a kihagyott lehetőségek, a halálfélelem, az erőtlenné válás, vagy a hitetlenség -nem feltétlenül vallási értelemben. Mindezt nem úgy hozza be a horizontba, hogy teljesen egyértelmű kijelentéseket tenne, ő elvont képekkel ábrázol. A novellák legnagyobb hányadára mégsem volt jellemző a murakamis ködfelhő. Nagyon érdekes, hogy a mágikus jellemző, amit a szerzőtől megszoktunk, most sokkal reálisabb formában alakította az eseményeket. Egy megmagyarázhatatlan telefonhívás, egy találkozás formájában mondjuk, ami csak annyiban lépi túl a megszokott találkozásainkat, hogy aránytalanul intim lesz. Túlságosan sok levegőt vesz el a másik embertől.
De az se aggódjon, aki pont azért szereti a japán írót, mert varázslatos mágiával tűzdeli meg írásait, hiszen a Köddé vált elefánt vagy a Tv-emberek, kicsit még A kis zöld szörny is ez utóbbi kategóriában jeleskedik.
És a könyv természetesen hemzseg a macskáktól is.
Hát ez most nagyon jólesett! Szeretek Murakamit olvasni, mert átkerülök egy időtlen létsíkba, ami mintha megrekedt volna a nyolcvanas-kilencvenes évek körül. Lusta reggelek pirítóssal, rögtön második kávé, módszeres újságolvasás betűről-betűre. Lassan pergő vasárnap délutánok, tűző napon felejtett mozdulatlan álmok. Rengeteg sör, cigaretta, daiquiri koktél, pohárban összekoccanó jég. Unatkozó nők és férfiak bámulnak ki a valóságba, és pergetik gondolataikat a leghétköznapibb megnyilvánulástól egészen a magától értetődő misztikumig. Amikor a furcsa, az oda nem illő, a nem valóság úgy van megírva, hogy tényleg azt hiszed, hogy itt megtörténhet.
Nagyon jó, hogy végre megjelent ez a novellás válogatása is Murakaminak, mert rövid írásokban is nagyon erős és ugyanúgy megmutatkoznak a csak rá jellemző stílusjegyek, mint a főzésmánia, a macskák, a fülek szeretete és aprólékos ábrázolása, a merengés életen és halálon, a japán átlagember semmitmondó életének tökéletes bemutatása keverve a szürreálisba hajló bepillantásokkal a másik oldalra.
Szóval igazi ínyencfalat ez a 18 történet, mind mondanivalójában, mind atmoszférájuk tekintetében, szóljanak, akár egy elbűvölően táncoló törpéről, a különleges farkaséhség kezelési módjairól, egy köddé vált elefántról vagy a többször is különféle szereplőkként felbukkanó Vatanabe Noboruról, nem okoztak csalódást! :)
Kedvenceim A második támadás egy pékség ellen, amiben egy nem mindennapi történetet derül ki a férjről, egy éjszakai éhségroham megbeszélése közben. A Kenguruközlemény, amiről te jutottál eszembe @TeveLaci, nemtudommiért, majd elolvasod és megmondod. :) A Szendergés, ahol a főszereplő hölgy először megmagyarázhatatlan álmatlanságban szenved és egyfajta szendergésben tölti a napjait, majd átfordul az ellenkezőjébe és egyáltalán nincs szüksége alvásra… (érdekes eszmefuttatás!) Vagy éppen A kis zöld szörny, aki „csak” szerelmet vallani mászik elő a föld alól, de szomorú véget ér.
Mindegyikben volt valami, ami megragadta a képzeletemet és elrepített egy eléggé más világba, akárcsak a japán emberek hétköznapjaiba, akár egy teljesen más dimenzióba, de mindenképp élvezetes utazások voltak ezek.
(Olvasás közben sokszor eszembe jutott, hogy vajon Murakaminak is ilyen szomorú és lélektelen lehet a házassága, mint a szereplőinek?)
Sok zenei és irodalmi utalás is található a történetekben, érdemes odafigyelni rájuk! :)
Hű meg há, ez nagyon ott van a szeren! Elképesztő jó novellák, egytől-egyig tetszettek. Bennük van minden, amitől Murakami Haruki világhírnévre tett szert. A kliséi, helyzetelemei előkerülnek minden írásban. Aki megismerné ezt a különös „univerzumot”, az bátran kezdhet ezzel a könyvvel. Természetesen ötös és új kedvenc (4,8 pont).
Első próbálkozásom Murakami Harukival. Nagyon különös hangulatú az, ahogy ír, egészen addig nem is tudtam megfogalmazni magamnak, hogy miért, amíg @Bélabá karcát meg nem láttam (http://moly.hu/karcok/709306). Merthogy tényleg ilyen. Talán macska nem szerepel benne olyan arányban, mint ahogy a kördiagram mutatja, de ezekről a szeletekről valóban szó esik minden novellában. Az elbeszélő általában egy 30 körüli férfi, de megesett, hogy nőként szólalt meg.
Az első dolog, ami beugrott a szerzőről, hogy a mágikus realizmus egyik képviselője. Olvastam pár mágikus realista művet, de azok mind annyira másmilyenek voltak – az is különlegessé teszi ezt a kötetet, hogy nem tudom, ennyire már Murakami stílusa, vagy ezek a novellák csak részben mágikus realisták…
Mindig fel kell pofoznom magam abból a tévhitből, h ezek ma írt történetek, pedig a 70-es évek, néhányuk a 80-as évek terméke. Időtlenségben konzerválódott történéskapszulák, sorban a kamra polcára téve. Magamnak elneveztem a stílusát szürrealista hiperrealizmusnak. Ez a sok képkockányi mindennapos mozdulatleírás, amit úgy ad elő, hogy izgulsz azon, hogy az a bizonyos mágia mikor szórja szét csillámporát a sorokra és mikor kezded el elveszteni az ismertben a megszokott dolgok jelentéseit. Nem szoktam érezni történetek szereplői iránt semmit sem, de ezekben volt egy férfi, akivel szívesen találkoznék egy kabócától hangos forró tokiói délutánon egy eki kissatenjében és izzadsággal mit sem törődve megismerni jobban, hogy aztán egy mata, ashita után soha többé ne lássam.
Első találkozásom az íróval, de már az első mondatokkal megvett. Olyan, mintha Dalít olvasnék, minden sztoriban varázslat rejlik, több van a történetek mögött.
Nem is nagyon tudok kedvencet mondani, mert az összes írás megérintett, kellően beteg, kellően komoly, kellően vicces. Kevés olyan író van, aki jól eltalálja az arányokat, Murakami Haruki ilyen. Az a legdurvább az egészben, hogy a szó szoros értelemben semmi rendkívüli nincs a meséiben, de valahogy mégis van. Egész nap ezen kattogtam. Az biztos, hogy szereti a spagettit, a cigit és a Watanabe Noboru nevet.
Mindenképp elolvasom a többi könyvét is, lehet, hogy új kedvencre bukkantam. Egy-egy novelláskötet után mindig megállapítom, hogy több ilyet kellene olvasnom, néha talán jobban kikapcsolnak, mint a regények.
Éjszaka már nem volt erőm értékelést írni, de most pótolom.
Nos, tehát…azzal kezdeném, hogy én alapvetően nem szeretem a novellákat, mert hát ha egyszer élvezek egy történetet, akkor nehogymár olyan gyorsan vége legyen. Szóval nagyon ritkán szoktam olvasni novellás köteteket.
Ez az első Murakami olvasásom, tartottam tőle, mert túl sokan magasztalják, és a legtöbb, mindenki által imádott könyv nekem nem lesz kedvencem.
Igazán kellemes csalódás volt nekem ez a könyv. Hihetetlen fantázia, képzelőerő, írói véna van ebben az emberben. Olyan természetességgel éltem bele magam a rövid történeteibe, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne, spoiler hogy egy bármilyen nem valóságos világban léteznek a nem valóságos szereplők. Nagyon élveztem az egészet! Csak ajánlani tudom mindenkinek ezt a kicsit mese, kicsit valóság világot.
Az egyetlen dolog, amin meglepődtem, hogy igazából nagyon minimális mértékben érzékeltem azt, hogy minden történet Japánban játszódik. Egy-két étel, néhány helységnév utalt rá, de semmilyen olyan napi rutin típusú szokás nem volt beleépítve, amitől megcsapott volna a távol-kelet „szaga”. Azt nem tudom eldönteni, hogy hiányzott-e. Talán inkább nem, mint igen.
No, hát ez a véleményem. Egyszerűen jó volt. Még egyszer köszönöm az ajánlást @Bélabá :-)
Népszerű idézetek
Mikor hazaértem a munkából, ott sírt a konyhaasztalnál. Hogy a konyhaasztalnál sír, abból kitaláltam, hogy valószínűleg a segítségemet kéri. Mert ha azt akarná, hogy békén hagyjam, az ágyában sírna, a saját szobájában. Talán korlátolt vagyok és önző, de ennyit én is felfogok.
206. oldal, Családi ügy
Ha nincs mire költenem a pénzt, akkor nincs értelme még többet keresnem.
335. oldal, A délután utolsó kertje
A távirányítót visszatettem az asztalra, és újra a kanapéra telepedtem. Gondoltam, folytatom Gabriel García Márquez egyik hosszú regényét. Vacsora után olvasni szoktam. Van, hogy fél óra után megelégelem, van, hogy két órán át olvasok.
256-257. oldal
Említett könyvek
Hasonló könyvek címkék alapján
- Inoue Jaszusi: Utazás a Fudaraku-paradicsomba 92% ·
Összehasonlítás - Jorge Luis Borges: Körkörös romok 88% ·
Összehasonlítás - Milan Kundera: Nevetséges szerelmek 87% ·
Összehasonlítás - Fukadzava Hicsiró: Zarándokének 87% ·
Összehasonlítás - Banana Yoshimoto: Kitchen 86% ·
Összehasonlítás - Takiguchi Yasuhiko: Harakiri 85% ·
Összehasonlítás - Hani Kjoko (szerk.): Modern japán elbeszélők 80% ·
Összehasonlítás - Narine Abgarjan: Égből hullott három alma 95% ·
Összehasonlítás - Jorge Luis Borges: A halál és az iránytű 95% ·
Összehasonlítás - Julio Cortázar: Rítusok 93% ·
Összehasonlítás