A Kafka a tengerparton hullámzó, nyugtalan textúrája két rendkívül színes és gubancos szálból szövődik össze. Az egyik páratlan vonulat (szó szerint értendő, mert a regény páratlan fejezetein húzódik végig) Tamura Kafka története, azé a tizenöt éves fiúé, aki az oidipuszi végzet elől megszökve anyja és nővére keresésére indul. A páros fejezetek hőse egy különös, félszeg, együgyű öregember. Nakata, aki sosem heverte ki második világháborús sérülését, és számára felfoghatatlanul sodródik a felnőtté válás magányával és bizonytalanságával küszködő Kafka felé. Ő a leghétköznapibb dolgok összefüggéseit sem érti, mégis sok olyan tulajdonsága van, amelyek rendkívülivé teszik. A két szál rafináltan és talányosan kapcsolja össze a tragédiában és komédiában, álmokban és csalóka tényekben, természetes és természetellenes szexben, fájdalomban és fergeteges humorban bővelkedő fejezeteket.
Kalandok és rejtélyek könyve ez, amelyben az olvasó kíváncsiságát ingerlően bonyolódnak egymásba a… (tovább)
Kafka a tengerparton 725 csillagozás

Eredeti megjelenés éve: 2002
Enciklopédia 96
Szereplők népszerűség szerint
Hosino · Nakata · Ósima · Tamura Kafka · Hagita · Szaeki
Helyszínek népszerűség szerint
Kedvencelte 207
Most olvassa 76
Várólistára tette 473
Kívánságlistára tette 356
Kölcsönkérné 5

Kiemelt értékelések


egyik kedvenc regenyem. de nem csak azert kulonleges nekem mert a tortenet mesterien van megirva, hanem azert is mert a magyar kiadas boritojan szereplo fekete macska az enyem:)
ez pedig ugy tortent hogy edesapam tordelo-szerkeszto es eppen az o cege adta ki a regenyt.


Elég sok kérdés maradt bennem. Nagyon nem szeretem az árva-gyerek sztorikat, akkor se ha itt legalább az világ nem ütötte tovább a főhőst. Kafka nem egy átlagos kamasz, de nem is átlagos dogok történnek vele, erős marad és végül is helyre tette az életét. A másik szál sokkal jobban tetszett. (három napja azon gondolkozom, miről is szeretnék beszélgetni Bonnyval, és rájöttem nem biztos hogy egyformán látnánk a világot) Kedvenc szereplőm Hosino, egyszerű, jóindulatú és van még mit felfedeznie a világból (ami sikerülni is fog neki)
Az egész könyv egy elfajult álomvilág, furcsán kevert japán identitásával, vallási egyediségével. Murakami kicsit meglepett, sok mindenre számítottan, de hogy ennyire rám hagyja a válaszokat arra nem. Hát nem egy szájbarágós fazon az biztos. Hamarosan újra találkozunk.


Ha választanom kellene három könyvet, amit magammal vihetnék, ez lenne az egyik. Ez biztos. Másodszori olvasásra is csak azt tudom mondani, ez az író legmélyebb, legkiérleltebb könyve, amelyben olyan messze megy át a másik oldalra, amennyire csak tudott, lehetséges. És ez számomra numinózus.
Most nem volt meg az az érzésem, hogy ezt a könyvet egyenesen nekem és csak nekem írta, viszont most is mély érzéseket, sőt érzelmeket hozott elő belőlem, és még ha nem is annyira érintett meg, mint előzőleg, ezzel szemben most a történet nemcsak kitárult, hanem össze is zárult. Első olvasásra én is úgy voltam vele, hogy sok mindent nem értettem, de ez igazából nem számított, csak elfogadtam a csodát. Másodszorra viszont megértettem és nemcsak megveregetem a saját vállam, hanem azt a tanulságot is elviszem, hogy nagy kedvenceinket érdemes másodszor is elolvasni. Nem tudom, harmadszorra elolvasni évek múlva milyen lesz, de bízom benne, hogy ha lesz is ami nem jön át annyira, valami más több lesz benne, mint az előző olvasásokban.
Előző értékelésem:
Nem ez volt az első könyvem az írótól, de amikor olvastam, úgy éreztem, hogy ezt a könyvet személyesen nekem írta, mintha ismerne engem. Ez olyan élmény volt, amit még soha egyetlen könyvnél sem éreztem. Ezért kerül a kedvenceim közé, ha nem is a legelejére.


Remek stílus, gördülékeny, habár kissé túlírt történet, s nekem mégis hiányérzetem támadt. Minden úgy jó, ahogy van? A feldolgozatlan múlttal fölösleges addig foglalkozni, amíg szembe nem jön? Viszonyuljunk passzívan az élethez, s hagyjuk sodortatni magunkat a sorssal? Murakami gyönyörű, étvágygerjesztő tálalásban helyezi tányérunkra az ízetlen, lapos megoldásokat. X.-ik olvasásom a szerzőtől, de még nem találkoztam regényeiben olyan főszereplővel, aki enyhén fogalmazva ne lett volna meglehetősen alulmotivált. A sztori egyébként is repedezik. Meggyőződésem, hogy szexről neki egyáltalán nem volna szabad írnia, mert ismét olyan jelenetek szerepelnek a regényében, melyek legfeljebb szűz kamasz fiúk nagyotmondó versenyén állnák meg a helyüket. Megítélésem szerint az sem tett igazán jót a műnek, hogy bizonyos elemeiben a fantasyhoz közelített. A macskák tervszerű lemészárlására adott magyarázat egy egyébként normál világban játszódó műben szimplán az elmebetegség jele lenne. Nekem itt is annak hatott. És akkor még ott van az egyik női karakter, aki női testben homoszexuális férfinak érzi magát. Itt kis híján fejre álltam. Fogalmam sincs, hogy létezhet e ilyen, de minden agysejtem tiltakozik ellene. Lehet valaki hetero-, vagy homo- szexuális, és én még annak a logikáját is megértem, hogy valaki az egyik nem testében a másik nem tudatával rendelkezik, ezért átoperáltatja magát, de a regénybeli szituációt egyszerűen képtelen vagyok megemészteni. Mellesleg talán rávilágít Murakami sikerének egyik kulcsára az, hogy az adott karakter egyébként egy meglehetősen szimpatikus figura. És regényei mindig a hasonló alakok raktáráruházának bizonyulnak. De tartok tőle, hogy nekem most már majd el kell engednem Murakamit, mert ezúttal is csak azt bizonyította be, hogy szenzációsan tud ő írni kiérlelt mondanivaló nélkül is.


Úgy érzem magam, mint a padból kieső diák, aki csak jelentkezik, de mindenki elmondja előtte, amit akar. És mire sorra kerül, már mindent elmondtak. Na itt is ez áll fenn. Ha visszamennék az időben, mondjuk 3 évvel, regisztrálnék a molyra, gyorsan összeszedném jegyzeteimet Bényei Tamás – Apokrif iratok c. könyvéből (ami nem könnyed olvasmány a mágikus realizmusról), magammal vinném kinyomtatva az eddigi értékeléseket, (amik ugye a múltban még nem léteztek) és szépen én írnám le ezeket az okos gondolatokat, pl. a regény narratív logikája és az álmok természete között, vagy a mű Oidipusz- és más irodalmi párhuzamait vagy szimbólumkészletét.
De mivel ezek már itt le vannak írva, időgépem sincs (és nem is egy mágikus realista regény lapjairól jöttem le, így nem tudok időgép-esőt előidézni), marad az egyetlen személyes, saját benyomásom: ez a regény úgy össze van rakva, ahogy kell.
Szinte üresjáratoktól mentes, fénysebességgel lehet lapozni, csodálkozni, nevetni, szexuális izgalomba jönni, elszörnyedni. És persze élvezni az író fantázia magasfokú működését. A párhuzamos szerkesztés is érdekes (bár nem egyedülálló) megoldás. A könyv első felében a Tamura Kafka vonal érdekelt jobban, majd a Nakatás fejezetek, végül már mindkettő nagyon érdekes volt, és mindenkit megszerettem. Ehhez persze kellett az az írói fogás is, ahogy a két vonalat egybefonta. Sajnos vagy nem, de sok kérdés nyitott maradt és nem kaptunk megnyugtató válaszokat. De a (poszt)posztmodern korban még elvárunk ilyet bárkitől is?


Murakami regények olvasása után sokszor elgondolkozom azon, hogy akkor ez most mi a csoda is volt. Nem akarok sznobnak tűnni, de valahogy mindig oda lyukadok ki, hogy akkor végül mégiscsak a „middlebrow” kategóriában kezelem a japán író könyveit. A Kafka a tengerparton annál jóval több, hogy a ponyvák közé száműzzem, de ahhoz meg mégis túl van írva, hogy a magas irodalomhoz soroljam. Persze felesleges ilyen kategorizálással szöszmötölni, a lényeg úgyis az olvasás élménye.
A japán író ügyesen szövi össze a két szálat, az egyik egy outsider 15 éves fiú felnövés története, a másik pedig egy naiv, együgyű, de annál inkább szerethető öregember sztorija. Persze még számtalan különc karakter (és persze macska) népesíti be ezt a furcsa világot. A párbeszédeket itt-ott egy kicsit túl didaktikusnak éreztem. Tetszett azonban, ahogy a számtalan magas és pop kultúrából való utalás, motívum keveredett egymással. Egy újraolvasásnál biztos izgalmas lehet ezeknek a felfejtése, értelmezése. A mágikus elemek is kellő mértékben el voltak találva. Néha kicsit úgy éreztem, minthogyha csak a Twin Peaks világának hangulatát idézte volna meg a regény. Murakami tisztességes munkát végzett.
Összességében jól szórakoztam, egy-egy rész megnevettetett, itt-ott el is gondolkoztam, amire vágytam azt megkaptam, de azért olyan nagy megvilágosodásban, katarzisban nem részesültem. Persze nem is kell mindig, csak önfeledten élvezni az olvasást.


Nagyon-nagyon régóta halasztgatom ezt a regényt Murakami Harukitól. Szinte mindent elé vettem, amit csak tudtam. (Most már csak az 1Q84 trilógiával vagyok így.) Tudtam, hogy jó lesz, különleges lesz. Meg is lepett az elején, hogy mennyire ugyanolyan és mégis mennyire más, mint a többi. 15 éves és hatvanas főhősei mindketten mintha az író egy-egy múltbeli, vagy jövőbeli éndarabjai lennének. A történet folyása és misztikuma varázslatos. Nakamura bácsi tiszta egyszerűsége szinte bódhiszattva magasságokig süllyed emelkedik. Álom, valóság, múlt és jelen megint kavargott, mint egy misztikus ősleves, és mégsem lett belőle ízetlen kotyvalék.
A macskáknak eddig is köszöntem mindig. Mosolyogva, szigorúan zárt ajkakkal, hogy ne tűnjön agresszív kihívásnak a számukra. Néhánnyal beszédbe is elegyedtem, ha a közelembe merészkedtek. Ezután is így szándékozom közeledni feléjük. Hátha egyszer visszaszólnak. Vagy a fák. Ki tudja…


Olyan ez a könyv, mint egy álom. Amikor benne vagyok, akkor egyértelmű, de amikor meg akarom fogni a logikáját, akkor kifolyik az ujjaim közül, mint a víz, elborít és elringat.
Tele van szimbólumokkal, jelképekkel, utalásokkal és ezek a rétegein keresztül oda-vissza vándorolnak. Mintha a könyv egyik része közvetlenül a tudatalattimhoz szólna. Olvastam, nem értettem, de mégis és ez az egész teljesen természetes.
A történetben semmi nem az aminek látszik, semmi nem egyértelmű vagy logikus, nincs eleje vagy vége, nem ad válaszokat, de talán még kérdései sincsenek. Mint egy varázslatos álom.
Már a gyönyörű szövege miatt is megéri elolvasni.


Számomra ez egy nagyon különleges könyv volt.
Az írótól ez volt az elsö könyvem, de biztos, hogy nem az utolsó.
Ahogyan egybefonja a történetszálakat és szépen vezeti az olvasót a történet folyamán nagyon magával ragadó.
Öszintén ajánlom. Filozófizálós könyv is kicsit, de ennek jól áll.


Murakami teljesen elvarázsolt ezzel a könyvével.
A zene kapcsolata a szöveggel, a szöveg kapcsolata a zenével, a képek, szimbólumok kapcsolata a szöveggel, a szereplők fejlődése, átalakulása, érzelmi rétegeik külön-külön is izgalmasak lennének, de együtt egy olyan egyveleget alkotnak, mely felfoghatatlanul színes és összetett. Az egyes (jelentés)rétegek olyan leheletfinoman borulnak egymásra, hogy szétválasztani már nem is lehet őket, így alkotnak egy új egységet. A valós és fiktív elemek olyan gyönyörűen jelennek meg és olvadnak egybe, mint a milliónyi hópehely havazáskor. Hosszan szállingóznak lefelé, majd a földön egymás mellé bújnak, rétegződnek, hogy végül közösen alkossanak egy nagy összefüggő egységet. Így olvadnak egybe a történet különböző szálai is, a fiatal, otthonról elszökött fiú, a kissé fura és rejtélyes, macskákkal társalgó öreg, a világban helyét kereső kamionsofőr, no és persze a könyvtáros és könyvtárvezető asszony történetei is minid-mind beépülnek és helyükre kerülnek úgy, hogy a történet végén több kérdés marad megválaszolatlanul. Mégis, így kerek, egész, színes, szagos, szomorú, vidám, elgondolkodtató. Akárcsak az élet.
Magába szippantott, letehetetlen olvasmánynak bizonyult. Az első könyvem volt Murakamitól, de egész biztos, hogy nem az utolsó.
Népszerű idézetek




– Mindnyájan elhagyunk különféle fontos dolgokat – mondja, miután a telefon már elhallgatott. – Különlegesen fontos alkalmakat, lehetőségeket, visszahozhatatlan érzéseket veszítünk el. Ez is hozzá tartozik ahhoz, ahogy élünk. De a fejünkben, igen, talán ott van egy kis hely, ahol az ilyen dolgokat élmények formájában elraktározzuk. Biztos olyan ez, mint egy bepolcozott könyvtár. Kérőlapokat kell kiállítanunk, hogy pontosan tudjuk a szívünk állapotát. Olykor takarítani, szellőztetni kell benne, és megöntözni a virágokat is. Ott fogsz lakni örökké, a saját könyvtáradban.
688. oldal




Idefigyelj, Tamura Kafka. A legtöbb ember ezen a világon talán nem is igényli a szabadságot, csak azt gondolja, hogy igényli. Ebben az illúzióban ringatja magát. A legnagyobb zavarba esnének, ha tényleg megadatna nekik. Az emberek valójában a kötöttséget szeretik.
463. oldal




– […] A boldogságnak csak egy fajtája van, a boldogtalanságnak ahány ember, annyiféle, megszámlálhatatlan. Ahogy ezt Lev Tolsztoj megfogalmazta. A boldogság csak mese, a boldogtalanság az igazi sztori!
234. oldal




Nagyon sötét van. Benned is, kívüled is.
549. oldal




A szűkagyúság megöli a képzeletet. Egyoldalú tézisek, üres frázisok, lopott ideálok, merev rendszerek. Én ezektől félek. Rettegek tőlük és gyűlölöm őket. Természetesen nagyon fontos az, hogy mi a helyes és mi nem az. A hibákat, tévedéseket felül kell bírálni, és még korrigálni lehet őket. Ha van bátorságunk beismerni a tévedést, változtathatunk a dolgon. De a képzelőerő hiányából fakadó értetlenség és könyörtelenség olyan, mint az élősködő féreg. A gazdát is átváltoztatja, maga is változik, hogy terjeszkedhessen. Erre nincs mentség.
268. oldal
Említett könyvek
- Aiszkhülosz: Aiszkhülosz drámái
- Arisztotelész: Poétika
- Az Ezeregyéjszaka meséi I-VII.
- Euripidész: Euripidész összes drámái
- Muraszaki Sikibu: Gendzsi regénye I-III.
- Platón: A lakoma
- Szophoklész: Oedipus király
- Szophoklész: Oidipusz király / Oidipusz Kolónoszban
- Ueda Akinari: Eső és hold meséi
Ezt a könyvet itt említik
Hasonló könyvek címkék alapján
- Kazuo Ishiguro: Vigasztalanok 87% ·
Összehasonlítás - Carlos Ruiz Zafón: A szél árnyéka / Tűzrózsa 95% ·
Összehasonlítás - Nicole Krauss: A szerelem története 86% ·
Összehasonlítás - John Banville: A tenger 79% ·
Összehasonlítás - M. Z. Chapelle: Papírhajók napkeletről 99% ·
Összehasonlítás - S. A. Locryn: Gyufaláng 95% ·
Összehasonlítás - Sándor Iván: Szakadékjátszma 94% ·
Összehasonlítás - Elif Shafak: Az eltűnt fák szigete 91% ·
Összehasonlítás - J.D. Barker: Szíve helyén sötétség 91% ·
Összehasonlítás - Hiro Arikawa: Az utazó macska krónikája 91% ·
Összehasonlítás