A ​színtelen Tazaki Cukuru és zarándokévei 243 csillagozás

Murakami Haruki: A színtelen Tazaki Cukuru és zarándokévei Murakami Haruki: A színtelen Tazaki Cukuru és zarándokévei

Tazaki ​Cukuru harminchat éves. Zárkózott, magányos férfi, pedig nincs egyedül. Szala, a barátnője úgy érzi, Tazaki megrekedt valahol a felnőtté válás küszöbén, és ez kapcsolatukat is visszaveti. A Tokióban élő férfi majdnem két évtizede elköltözött szülővárosából, ahol középiskolás éveit szinte egymáshoz nőve töltötte négy barátjával, két fiúval és két lánnyal. Bár az öt fiatal elválaszthatatlanul összetartozott, Tazaki közülük is kilógott: két fiú és két lány nevében szerepelt egy színt jelölő írásjegy, egyedül Cukuru volt „színtelen”. Aztán az öröknek hitt barátságnak egyszer csak vége szakadt, de a férfi azóta is egyhangúnak tartja magát, mint akinek nincs egyénisége. Szala rábeszélésére Tazaki hazautazik szülőföldjére, hogy megtudja, miért fordítottak neki hátat egykori társai. Miközben tizennyolc éve bezárult ajtókat tár fel, egyre biztosabb abban, hogy Szalával való kapcsolatának is csak akkor lesz jövője, ha megfejti a titkot…

Murakami Haruki most is az emberi… (tovább)

Eredeti megjelenés éve: 2013

>!
Geopen, Budapest, 2017
334 oldal · keménytáblás · ISBN: 9786155331145 · Fordította: Nagy Anita
>!
Geopen, Budapest, 2013
332 oldal · keménytáblás · ISBN: 9786155331145 · Fordította: Nagy Anita

Enciklopédia 8

Szereplők népszerűség szerint

Hannibal Lecter · Liszt Ferenc


Kedvencelte 36

Most olvassa 13

Várólistára tette 86

Kívánságlistára tette 87

Kölcsönkérné 1


Kiemelt értékelések

vicomte P>!
Murakami Haruki: A színtelen Tazaki Cukuru és zarándokévei

Meggyőződésem, hogy Murakami könyveinek magyar kiadásán átok ül.
Nem elég, hogy a Birkakergető nagy kaland első kiadásából en block kimaradt egy teljes fejezet, de valahogy a fordítóknak sem sikerült zenre hangolni magukat munkájuk közben.
A magam részéről Erdős György kissé öreguras és néha értelemzavaróan tükörfordításai* olvastán is kizökkentem olykor-olykor a hangulatból, de amit az új fordító, Nagy Anita ezzel a kötettel művelt, az hihetetlenül felbosszantott. S az, hogy a könyvnek volt irodalmi szerkesztője, aki szerinte ez ebben a formában nyomdakész volt… Neki is feltennék egy-két goromba kérdést!

Nem hiszem, hogy a fordítónak fogalma sem lenne az irodalmi magyar nyelvről, így aztán nem értem, hogy milyen megfontolásból kaptunk ilyen silányul stílustalan szöveget?
Mert ebben a szövegben hemzsegtek a magyartalannál magyartalanabb mondatszerkezetek, a darabokra tört tőmondatokból összetákolt bekezdések.
A mondatszerkesztés bizonyos helyeken egy céges prospektus életszerűségével bírt, míg máshol egy eminens középiskolás precíznek látszani vágyó fogalmazásának benyomását tette rám.
Na, az ehhez hasonló mondatok tömkelege nem csupán kizökkentett az olvasásból, hanem többször is konkrétan kisiklatott**.

Pedig a történet – ha nem is olyan elementáris erejű, mint a Kafka a tengerparton – de Murakamihoz méltóan egyszerű és csavaros is egyben, akár egy jó buddhista tanmese.
Tazaki Cukuru látszólag egyszerű, színtelen életet él. Nem tartja magát sokra, és a középiskolai „színes” nevű barátaihoz képest pedig kimondottan üresnek, sőt semmilyennek érzi magát. Mégis, mikor kitaszítják ebből a társaságból, szinte megsemmisül, és gyakorlatilag újjá kell születnie, hogy tovább tudjon létezni.
S évek múltán zarándokként végigjárva az egykori társait talál rá arra, hogy miért is kellene élnie. spoiler

De még ez sem ilyen egyértelmű. Egy kínzó kérdés megválaszolatlanul maradt: spoiler S nem egy misztikus(nak is tűnő) összefüggésről, vagy látszólagos mellékszálról sem lebben fel a fátyol, így aztán ez a könyv is egyike lehetne a jövőben egyszer még újraolvasandó Murakamiknak.
De nincs az a rókatündér, aki rá tudna venni, hogy ezt a regényt én ebben a fordításban újra a kezembe vegyem.

*spoiler
** Sovány vigasz, hogy legalább megértettem, hogy miért akadnak ki egyesek Murakami stílusától – ilyen fordításban én is unalmasnak, modorosnak, sőt idegesítőnek éreztem a rengeteg leírást, ami a könyvben található.

16 hozzászólás
Bélabá>!
Murakami Haruki: A színtelen Tazaki Cukuru és zarándokévei

Nomen est omen, mondhatnám ezt is a címre vonatkoztatva. Murakami Haruki ezen regénye színtelen volt, olyan akár a levegő. A főbb szereplők valóban színekről voltak elnevezve (Vörös, Kék, Fekete, Fehér) és ez is kicsit zavaró volt számomra (jobban szeretem, ha nevén neveznek egy regényhőst) meg az alábbi tények is csípték a szemem.
A történet élethű, hiányzott a megszokott misztikum a Murakami Haruki klisékből viszont volt benne magányos férfi és nők, szexualitás, nagyvárosi élet, komolyzene, a főhős filozofikus gondolatmenetei. Mélabúsnak tűnő merengések a múlt és jelen között, a szerelem keresése. Ezzel együtt is az érződött, hogy hullámzik az egész, akadtak jobb és rosszabb szakaszai. A könyv utolsó negyede kimondottan tetszett a finn és a sindzsuku-i sztorival. A kiegyensúlyozatlanságra még pluszban rátett a fordítás minősége, ami elmaradt a megszokott átlagtól, azt éreztem, itt is voltak hullámvölgyek. Nagyon félve merem leírni mintha egy jó nagy halom pénz lebegett volna az író előtt és csak az motiválta regény megírásában. Nem volt benne katartikus érzés olvasás közben, haladósan lepörgött a könyv olyan „színezetben”, amit írtam legelején: enyhén színtelen, szagtalan volt.
Erős 4-est (4,2 pont) adok mert méltányolom annyira Murakami Haruki munkásságát, hogy megérdemelje, bár ez a regénye egyik gyengébb alkotása mind közül, amit olvastam És lassan közelítek a tízes számhoz e tekintetben, de mindig akad még olvasatlan nagyregény, nem is egy. Nem lehet minden életmű teljesen hibátlan, ezt gondolom Tazaki Cukuru kalandjairól. Ellenben pacsi jár a Liszt Ferences muzsikáért (Zarándokévek) ezzel jócskán öregbítette hazánk ismertségét a japán írózseni. Ezt sem ajánlom kezdésre való könyvnek az írótól, fanatikusoknak, mint minden, ez is olvasandó darab.

10 hozzászólás
BlissX I>!
Murakami Haruki: A színtelen Tazaki Cukuru és zarándokévei

Kíváncsian vártam a monstre 1Q84 után, hogy Murakami tud-e még letisztultabb regényt írni. Tud. Hiába visszakanyarodás ez az írása az emberközelibb, közérthetőbb vonalhoz, amit jól képvisel a méltán híres Norvég Erdő és így hiába hiányzik a sok misztikus/mágikus realisztikus elem (amiket imádok); Tazaki Cukuru története fenemód olvastatta magát. Az alapötlet amennyire érdekfeszítő, annyira egyszerű is egyben, és mégis…Murakaminak sikerült szintet lépnie, akkor is ha csak egy újabb, kicsi lépcsőfokot felfelé. Az, ahogyan a szereplők mindenapjairól ír, hogy a leghétköznapibb történések is pazarul vannak leírva, abban szerintem világverő, és ugye, nem csak ebben jó :)

Talán egyetlen könyve se volt még ennyire szenzitív, tabudöntögető és léleksimogató. Pedig végig súlyos témákat feszeget. Valahol olvastam, hogy veszélyes könyv ez, mert az olvasó a főhős személyén és útján keresztül a saját eltemetett titkaival, mélyen elzárt emlékeivel is szembekerül. Ez elkerülhetetlen. Az utolsó fejezetben maradt egy kis hiányérzetem. Nem spojlerezek, aki olvasta, tudja, hogy mi…de így sem tudok levonni még fél csillagot sem. Számomra a megtiszteltetés, hogy elolvashattam a mester szerintem eddigi legletisztultabb, leggördülékenyebben megírt könyvét.

3 hozzászólás
Futtetenne I>!
Murakami Haruki: A színtelen Tazaki Cukuru és zarándokévei

Nem bántam a (nem)véget. Hiszen nem a cél, hanem az út a lényeg.
Mindannyiunknak van színe. Talán több is. Egyfajta áldás vagy épp átok. De ki lehet hozni belőle a legtöbbet, a legjobbat, legszebbet. Lehet, hogy azt hisszük, színtelenek vagyunk, de az csak azért lehet, mert nem nyitottuk ki eléggé a szemünket vagy a szívünket, a félelem vagy az önbizalomhiány túlságosan elől foglalnak helyet és csak ők jelentkeznek, de nekünk ettől még nem kell őket felszólítanunk, időnként kincsre lelhetünk a hátsó sorokban is, ha merünk kérdezni, ha merünk szólni. Mert mi vagyunk a diákok, s az élet a mi tanítónk. Nincs rossz válasz. Az egyetlen rossz válasz, ha meg sem szólalunk. Meg sem próbáljuk. Vagy mást mondunk, mit amit szeretnénk. A színünket nem veheti el senki sem. Elhalványíthatja, de elvenni? Nem. Azt nem. Csak mi tudjuk kimosni semmiszínűre. A kérdés, hogy megéri-e?
Murakami valami egészen különleges oldalról közelíti meg és végtelen könnyedséggel írja le az emberi lélek különböző mélységeit és mégis súlya van minden egyes mondatának.
Néhol talán kicsit abszurd az egész, de mégis fájdalmas, hogy igen, megtörténhet ez is. Na és persze a kedvelt téma, a felnőtté válás, az, hogy az idő elmúlik és ami elmúlt, azt bizony már nem lehet megváltoztatni. Mikor mellbe vág az elmúlás és átérzed, mert neked is vannak olyan emlékeid, amik történhettek volna máshogy is. Rekviem az elszalasztott álmokért. Döntések, amiket meg kell hozni, szavak, amiket ki kell mondani, amik akkor és ott a legmegfelelőbbnek tűnnek, de később kiderül(het), hogy tévedés volt. És ha éppen így volt jó? Vagy jobb? Ezt már sosem tudjuk meg. De nem is számít, csak az, hogy soha ne felejtsük el, nem véletlenül kapjuk a színünket. Vannak színek, melyek egymás mellett mutatnak jól, s vannak, melyek együtt létrehozhatnak egy újabbat. Ha pedig nem passzolnak, sose bánd, a felkelő nap fényében mind egyformák vagyunk, tán épp akkor pillant rád. Van, hogy a szín csak másodlagos. Legalábbis hinnünk kell benne. De legfőképpen magunkban.
A hangulatát úgy tudnám lefesteni, meg az egész művet, mint egy szürke napsugarat. Melegít, de a szíved mélyén érzed azért a keserűséget. De valamit valamiért.

5 hozzászólás
Moesko_ I>!
Murakami Haruki: A színtelen Tazaki Cukuru és zarándokévei

Murakami friss regényében nagyjából ugyanazok az előnyök, mint a hátrányok. Ezeken kívül pedig alig találni mást.

A Geopen tizenegyedik magyarul megjelent Murakami-regényéhez érve óhatatlanul is felmerül az önismétlés gyanúja, rögtön a fülszöveg olvasásakor. Ismét egy középkorú, kiüresedett, magányos férfi történetét olvashatjuk, aki keresi önmagát meg a múltját meg a jelenét meg a szokásost. Igazán jó írók ezt az egyébként nem túl eredeti témát akár még a sokadik könyvükben is érdekesen tudják feldolgozni. (Majdnem) mindenki kedvenc japánja ezúttal azonban legfeljebb korrekt színvonalat ütött meg.

A történet tehát ennek a tipikusan murakamis férfinak az unatkozásából indul. Harminchat éves, gyerekkori hobbijának hódoló munkával (vasútállomásokat tervez), pompás tokiói lakással, ugyanakkor teljesen sótlan magánélettel. Van ugyan egy barátnőszerűsége, de egyelőre nem valami szenvedélyes kettejük kapcsolata. A nő, Szala szerint azért, mert a férfi lelkét nyomja egy múltbéli trauma. Ráveszi hát, hogy járjon a dolgok végére, keresse fel gimnáziumi barátait, és tudja meg, anno miért szakították meg vele egyik napról a másikra a kapcsolatot. A színtelen Tazaki Cukuru nagy nehezen rá is veszi magát, és egyesével felkeresi színes vezetéknevű barátait, ezzel együtt pedig felidézi ifjabb éveit is.

Igazából nem rossz ez. Egyszerű az alapötlet, annyi biztos, de elvileg működhet, és a könyv 330 oldalából legalább 100 oldalon működik is. Az pedig kifejezetten üdítő, hogy Murakami nem próbálja saját “védjegyeit” beleszuszakolni a könyvbe. Egyáltalán nem hiányoznak a beszélő és mindentudó állatok, se a misztikus ködfátyolban halandzsázó karakterek, se az egyéb (gyakran öncélú) furcsaságok. Ezek elmentek pár könyv erejéig, de a Birkakergető nagy kalandnál vagy a Szputnyik, szívecskémnél már csak önmaguk erőtlen paródiái voltak. Itt leginkább a Norvég erdő és A határtól délre, a naptól nyugatra, valamint a realistább Murakami-novellák hangulata vár minket, az atmoszféra azonban még a fent említett két regénynél is szürkébb, józanabb.

És ez az, ami meglepő módon pozitív vonása a történetnek. Ügyesebb pillanataiban az érettség, a kiforrottság benyomását keltik a sorok, jóllehet, a Világvége és a keményre főtt csodaország zsenialitásától erősen elmarad. A ráérős tempóban adagolt, néha diszkréten még a krimivel is kacérkodó cselekmény valamin mindig elcsúszik. A párbeszédek sokszor erőtlenek, a szereplők pedig színeik ellenére is színtelenek. Murakami mindig nagy kihívást vállalt azzal, hogy szürke, jellemtelen főhősökkel dolgozik, ez pedig ezúttal ki is fog rajta. Mindez azonban még elviselhető, a zarándoklás szerencsére átlendít a gyengébb részeken is. Igazán kínossá a hosszú leírások válnak, amikor az olvasó konkrétan hülyének van nézve: hogy biztos mindenki értse a könyv egyébként szerény mondanivalóját, a fő tételek a gyengébbek kedvéért mintegy féltucatnyiszor kimondatnak. Szokás hangoztatni, hogy Murakami népszerűsége abban is rejlik, hogy nagyon érthetően, egyszerű nyelven ír. Ugyanezt itt jócskán fel is lehet róni neki.

A színtelen Tazaki Cukuru és zarándokévei ugyanakkor szerencsés választás lehet azoknak, akik még egyáltalán nem, vagy csak alig olvastak Murakamit. Könnyen fogyasztható, szolid stílusú, a maga nemében tulajdonképpen még szép is. Nem fekszi meg a gyanútlan olvasó gyomrát, mint az egészen vad Kafka a tengerparton vagy a delíriumos lázálomszerű A kurblimadár krónikája.

(2013, Kultblog)

cseri P>!
Murakami Haruki: A színtelen Tazaki Cukuru és zarándokévei

Nem vagyok nagyon oda Murakamiért, épp ezért nem is olvastam sok könyvét, ezt viszont személyesen ajánlották nekem, és várakozáson felül tetszett. Valami halvány kifogásaim vannak a könyvvel szemben, ezért vontam le fél csillagot, de végső soron meg pont az ilyen könyvek miatt szeretek olvasni… talán mégis ötöt kéne adni…

Kyupirappa>!
Murakami Haruki: A színtelen Tazaki Cukuru és zarándokévei

Elég annyival kifejezni a tetszésemet, hogy ha tehetném, legszívesebben egy szeretett, Tazaki Cukuruval egyidős ismerősöm kezébe nyomnám?

>!
Geopen, Budapest, 2017
334 oldal · keménytáblás · ISBN: 9786155331145 · Fordította: Nagy Anita
pat P>!
Murakami Haruki: A színtelen Tazaki Cukuru és zarándokévei

Jaj, hát Murakami. Milyen is lehetne?*

Hát persze, hogy jó. De még mennyire. Ez most éppen egy rövid (ahh!), letisztult, igen egyszerű darab. Bizonyára vannak olyan zeneművek, haikuk és japán festmények, amiket fel kellene bennem idéznie – ez most műveltség hiányában elmarad, de érzem, határozottan.
Kút nincs benne. Persze ha nem számítjuk a lélek és a múlt mélységes mély kútjait, amikbe van alkalmunk leereszkedni, de van ám. Murakamis furcsaság is csak igen elvétve, egy halvány történetszálon érhető tetten – de persze gondolkozhatunk úgy, hogy legyen egy markáns és sötét, misztikus vonulat az olvasott események mögött. (Különösen, ha esetleges korábbi olvasmányaink ilyen irányba terelik a fantáziánkat, ugyebár.)
És tegye fel a kezét, akiben egy pillanatra sem merült fel, hogy hát azért ez a könyv, ez valahol róla szól.

* Az elfogulatlan egyáltalán-nem-rajongó hangját hallották.

2 hozzászólás
Avraham>!
Murakami Haruki: A színtelen Tazaki Cukuru és zarándokévei

Hadd szögezzem le előre, hogy voltak bizonyos elvárásaim a könyvvel kapcsolatban, mielőtt nekifogtam, egyrészt Murakami korábbi regényei miatt, másrészt mert tetszett a címe. Szóval elképzelhetőnek tartom, hogy ez valamennyire befolyásolta a véleményem.
    Az első oldalt olvasva hatalmas meglepetés és csalódás ért, szembesülnöm kellett vele, hogy bizony a fordítás borzasztó. Ezt abszolút nem vártam, mivel annyira hozzászoktam Erdős György munkájához, hogy meg sem fordult a fejemben az, hogy egy Murakami-fordítás lehet rossz is. Idézet az első oldalról: „Hiszen az életet és a halált elválasztó vonalat átlépni akkoriban egyszerűbbnek tűnt föl számára…”, 17. oldal: „Minden, aminek köze volt a vasútállomásokhoz, mágnesesen vonzotta.”. (Nem mágnesként? Vagy ez csak nekem sántít?) Nem folytatom (de, még egy kicsit igen: „bártender”, „a számítógépes mailcíméről üzenetet küldött”, „nem bírnak érdekelni az ilyen alkalmazások”), pedig bőven írtam fel ilyeneket az első 100 oldalról. Durván a könyv felétől pedig vagy javult a fordítás minősége, vagy annyira hozzászoktam, hogy fel sem tűntek már a hibák. Lényeg: az a gondolatom támadt, hogy mivel a fordító Japánban él, ezért ritkán beszél magyarul, így nem csoda, ha sok magyartalan mondatot hoz össze. Na de ezen valahogy sikerült túllépnem végül is, a csillagozásba nem is vettem bele a fordítás minőségét.
    Egyébként a regény maga jó, de nem kiváló, mint ahogy azt egyik-másik Murakami könyvről gondolom. Az volt az érzésem, hogy Murakaminak már nem igazán kell megerőltetnie magát, hogy jó könyvet írjon, akkora gyakorlata van már ebben (vagy tehetsége hozzá), hogy gond nélkül megír egy ilyet, viszont egy kiválót már nem. Márpedig valami mindenképpen hiányzott belőle, ami megvolt – számomra – a Kafkában, vagy akár a Norvég erdőben, amihez hasonlítják egyébként ezt is (ami nem meglepő szerintem, bár számomra érthetetlen módon sokan kifogásolják).
    Szóval nem volt ez rossz egyáltalán, volt benne sok minden, amitől murakamis egy történet: furcsa, magányos ember(ek), egy kis misztikum, komolyzene, whisky, úszás, lezáratlan szálak, szokatlan álmok, vagyis a megszokott hangulat. És azt hiszem ezek miatt mindenképpen érdemes elolvasni.

12 hozzászólás
fezer>!
Murakami Haruki: A színtelen Tazaki Cukuru és zarándokévei

Amíg nem kezdtem el olvasni ezt a könyvet, addig nem is tudtam, h mennyire hiányzik is nekem az igazi Murakami-élmény, ráadásul az utolsó olvasott, az 1Q84 kisebbfajta csalódás volt, így ez most nagyon kellett.
Közben szépen elgondolkodtam rajta, h vajon mért vonzódom pont én ezekhez a könyvekhez, mikor alapvetően inkább extrovertált vagyok, nem is szeretem nagyon a konyhafilozófiát, és alapvetően a való életben nem hiszem, h ezekkel a Murakami-karakterekkel tudnék mit kezdeni, de közben meg valamelyik rejtett énemet tökéletesen kielégíti. (Önelemzési ömlengésünket hallhatták. Na ezen gondolkodok tovább, miközben erősen drukkolok, h az egészséges élet eléri célját és még 100évesen is ontani fogja magából a magányos, elidegenedett hősöket.)
Ez a regény most valahogy külösen betalált, teljesen bevonódtam és nagyon utáltam, ha le kellett raknom és visszakerülni a jelenbe. Engem a sokat emlegett új fordítás sem zavart, sőt, kifejezetten hangulatosnak éreztem és ezerszer jobbnak a Szputnyiknál.
Na és a vége. Az valami tökéletesen el volt találva. Egy szóval meg vagyok elégedve, jöhetne a következő.

1 hozzászólás

Népszerű idézetek

csüpek>!

Hamarosan friss kávé illata terjedt szét. Az éjszakát meg a nappalt elválasztó illat.

114. oldal

Kapcsolódó szócikkek: kávé
Futtetenne I>!

– És mi minden van Finnországban?
– Sibelius, Aki Kaurismäki filmjei, a Marimekko, a Nokia, Múminok – sorolta fel Cukuru, ami eszébe jutott.

215. oldal

3 hozzászólás
Kkatja P>!

    A féltékenység – amint azt Cukuru álmában megértette – a világ legreménytelenebb börtöncellája. Ebbe a cellába ugyanis a fogvatartott saját magát zárja el. Nem erővel kényszerítették be. Saját maga lépte át a küszöböt, fordította rá belülről a kulcsot, majd dobta ki a rácsok résein. A fogvatartottnak persze csak el kell határoznia, hogy szabadulni akar, és máris szabadulhat. A börtöncella ugyanis a lelkében létezik. Ezt a döntést azonban képtelen meghozni. A lelke olyanra van keményedve, mint egy kőfal. Éppen ez a féltékenység természete.

48. oldal

fachikou>!

Az emberi szívet egy másik emberi szívvel nem csak harmónia köti össze. Sőt, éppen hogy seb és seb hozza létre a mély kötődéseket. Fájdalom és fájdalom által, törékenység és törékenység által születnek a kapcsolódások. Nincs csendesség, melyben nem rejlik fájdalmas sikoly, nincs feloldozás, melyben nem ömlik a földre vér, nincs elfogadás, melyhez nem kínzó veszteségeken át vezet az út. Ez rejlik a valódi harmónia mélyén.

279. oldal

Futtetenne I>!

– Az életben akadnak olyan történetek, melyeket minden nyelven túl bonyolult lenne elmagyarázni.

235. oldal

1 hozzászólás
Futtetenne I>!

A tehetség olyan, mint egy edény. Akárhogy erőlködsz, akármekkora erőfeszítéseket teszel, nemigen változik a mérete. És egy meghatározott mennyiségű víznél nem fér bele több.

180. oldal

Kapcsolódó szócikkek: tehetség
Futtetenne I>!

Nem szabad elszalasztanod valaki fontosat a félelmeid meg az ócska kis büszkeséged miatt!

297. oldal

Futtetenne I>!

A nyugodtnak és kiegyensúlyozottnak tűnő életutakban is feltétlenül megtalálható valahol az összeomlás időszaka. Vagy talán úgy is mondhatjuk, hogy az őrületé. Az embereknek bizonyára szüksége van ilyesfajta fordulópontokra.

73-74. oldal

Juca P>!

Talán attól rettegtem, hogy őszintén beleszeretek valakibe, szükségem lesz rá, ő meg erre föl egy nap hirtelen, minden előjel nélkül eltűnik, és én ottmaradok egyedül.

105. oldal

Kapcsolódó szócikkek: szerelem
Rory90>!

Az ember szíve éjszakai madár. Csendesen vár valamire, és ha eljött az idő, egyenesen elrepül felé.

238. oldal


Hasonló könyvek címkék alapján

Helena Silence: Enigma
Hiro Arikawa: Az utazó macska krónikája
Mariam Petroszjan: Abban a Házban
Carlos Ruiz Zafón: A Köd Hercege
Carlos Ruiz Zafón: A szél árnyéka / Tűzrózsa
Joanne Harris: Csokoládés barack
Carole Martinez: Összevarrt szívek
Erin Morgenstern: Éjszakai cirkusz
Joanne Harris: Szederbor
Neil Gaiman: Coraline