A ​kurblimadár krónikája I-III. 168 csillagozás

Murakami Haruki: A kurblimadár krónikája I-III. Murakami Haruki: A kurblimadár krónikája I-III.

Tokió ​külvárosában egy Okada Toru nevű munka nélküli fiatalember először csak felesége elveszett macskája keresésére indul, idővel aztán rádöbben, hogy a felesége is elhagyta. A város békés felszíne alatt rejtőző föld alatti világba keveredve különös ismeretséget köt egy testvérpárral, akik a görög szigetvilág két tagjáról kapták a nevüket. A szomszédban lakó bolondos lány révén beavatást nyer a parókakészítés rejtelmeibe, egy nyugalmazott tiszt pedig a mandzsúriai háború tapasztalatait osztja meg vele. A zenekedvelő és rezignált Toru titokzatos állást vállal az inkognitójukat messzemenőkig őrző Szerecsendiónál és Fahéjnál, s eltűnt háziállatának és házastársának felkutatása miatt szó szerint sötét és mély kútba kell alászállnia.
Murakami valóságot és misztikumot ötvöző regényének felzaklató történeteit az elbeszélés szenvtelen nyugalma ellensúlyozza, feszült kíváncsiságot ébresztve az olvasóban, aki az események sodrásának engedve képtelen letenni a könyvet. A lapok közül… (tovább)

Eredeti cím: Nejimaki-dori kuronikuru

Eredeti megjelenés éve: 1995

>!
Geopen, Budapest, 2014
944 oldal · keménytáblás · ISBN: 9786155331053 · Fordította: Erdős György
>!
Geopen, Budapest, 2009
990 oldal · ISBN: 9789639765696 · Fordította: Erdős György

Enciklopédia 8


Kedvencelte 37

Most olvassa 41

Várólistára tette 137

Kívánságlistára tette 79

Kölcsönkérné 8


Kiemelt értékelések

>!
csillagka P
Murakami Haruki: A kurblimadár krónikája I-III.

Nagyon régen vágyódtam a „legvilágirodalmibb” Japán szerző után. Volt bennem egy jó adag kíváncsiság, úgy általában a japán lét, kultúra és lélek megismerése is motivált, a keleti másság mindig kicsit taszít is, annyira más világ az mint amiben mi élük, hogy megérthető e? Vonzott- taszított a várólistám valószínűleg örök eleme marad, ha nem lépnek át a fejemen, és önkényes kényszerrel nem tuszkolja @NFLGirl a kezembe (nem az első két oldalon volt, fél órával a választás előtt tettem hátrább :P )
Tudat alatti összképen biztosan sokat rontott az az idézet, amit egy nem is túl eredeti sikerkönyvben találtam, hihetetlen mennyire tudnak a kritikák befolyásolni:
„Kéthetes nászutunk idején zordan ült a Fidzsi-szigetek tengerpartján, és átrágta magát A kurblimadár krónikája milliónyi misztikus oldalán, miközben dühös pillantásokat lövellt felém, aki faltam a krimiket.”
(na ki vagyok én ?)
A lényeg a lényeg nem indult zökkenésmentesen a kapcsolatunk, úgy voltam vele ha csak az első könyv végéig juttok el, akkor is megtudtam valamit, talán azt is:
HOL VAN AZ A FRÁNYA MACSKA ?
Végül mire megkerült már jócskán benne jártam a második kötetben és jöttek a további kérdések, válaszok esélye nélkül. A macska már senkit nem érdekelt, pedig még halacskává is változott mázli, hogy aranyszínű szőre nem nőtt.
Tényleg teljes Twin Peaks világ, csak éppen szemléló, nem cselekvő szemmel.
Főhősünk a világ lustája, annyi erőbedobásra se hajlandó, hogy leszakítsa az érett gyümölcsöt, szépen megvárja amíg a szájába pottyan, szerencsére vele történnek a dolgok, nem is akármilyenek, zabhegyező Rozsban a fogó -féle sodródás nagyon jellemző rá, még a téli kacsa vagyis kacsátlanság is szerepet kap.
Érdekes utópisztikus történet, sok hosszú könyvhöz hasonlóan itt is mindenki töviről- hegyire elmeséli az életét aki megjelenik. Megrázó kis háborús szösszenetetek, tanulságos elbeszélések színesítik a képet, akkor is ha látszólag semmi közük sincs semmihez.
Folyik a regény mint a víz a kutakon kívül, mert a kutakban nincs víz, aki akar az beleugorhat, nem tud megfulladni, és mindig lesz aki kimenti.
Magával ragadott még akkor is ha részleteiben voltak problémáim, kíváncsi voltam a végére, ami messze állt attól amire számítottam.
Fura talán ez a legjobb szó az egész könyvre, próbáld meg ha nem tetszik nyugodtan hagyd abba, mert végigszenvedni felesleges annyit azért nem tud nyújtani.

2 hozzászólás
>!
Dominik_Blasir
Murakami Haruki: A kurblimadár krónikája I-III.

Én általában szeretem Murakamit, különösen a mágikus realizmus jótékony ködébe burkolózó Murakamit (a szimplán realistát annyira már nem), de ez még nekem is sok volt.
Elmondtam már párszor, és valószínűleg még néhányszor elfogom, de kifejezetten nem rajongok a szószátyár szerzőkért – viszont eddig Murakamit a kivételek közé soroltam, legfőképpen azért, mert korábban (mondjuk a Kafkában vagy a Világvégében) láttam értelmét és célját mindennek. Még ha abban a kettőben nem is tudtam teljesen pontosan meghatározni, hogy mit, de valamit mindenképpen éreztem a tudatalattim mélyén. Valami összeállt, valamit sejtettem, valamit befogadtam abból a misztikus összetett gondolatsorból, szimbólumrendszerből, szövegből, amit Murakami közölni akart a sajátos nyelvén.
A kurblimadár krónikája azonban valahol útközben menthetetlenül eltávolodott tőlem. Még az első két könyvnyi résszel egész jól elvoltam, de a harmadikban annyira nem állt bennem össze semmi, és annyira nyilvánvalóvá vált, hogy nem is lesz bennem ebből egész, hogy a végére már csak vergődtem. El tudom képzelni, hogy van rendszer Okada Toru különleges világjárásában, és az egyes beékelődő történetek a parókakészítő lánytól a Kanó Málta/Kréta pároson át a mandzsúriai és a szibériai eseményekig felfűzhetők a megfelelő láncolatra, de azért őszintén kételkedem.
Így pedig egyszerűen sok. Hiába a pár szenzációs jelenet, hiába a megnyerő fő cselekményszál, hiába az elképesztő névadás, hiába a szöveg amúgy kiváló hangulata, ha legalább háromszáz oldallal több, mint amit én jóízűen be tudtam volna fogadni. Kár.

>!
pat P
Murakami Haruki: A kurblimadár krónikája I-III.

Japán Twin Peaks, igen.
A valóság szövedéke mindig felfeslik valahol. Spagettifőzős, tisztítóba járós realitás és borzongató szürrealitás, közel ezer oldalon. Olyan finom átmenetekkel, hogy ha az olvasó nem figyel, saját realitás-kontrollja is megbillenhet.
Sötét kút és 208-as szoba, egy Kanó Kréta nevű nő és egy Vataja Noboru nevű macska, Akaszakai Szerecsendió & Fahéj, baseballütő és baseballütő, parókakészítés és Nyúzós Borisz. Épp csak egy vörös függöny és Bob hiányoztak. Bár utóbbi annyira nem (sajnos), mivel folyton fel-felsejlett lelki szemeim előtt.
A racionalitás síkján nézve rém bonyolult, összetett, néhol nehezen követhető és érthető a cselekmény. De valahol az álomlogika és az érzések birodalmában pofon egyszerű, érthető és érezhető minden – ezen a szinten a végkifejlet borzasztóan logikus, már-már kiszámítható.
Olvasás közben a mandzsúriai jelenetek is helyénvalónak tűntek, de így utólag azért felvetődik bennem a kérdés: mi közük volt ezeknek tulajdonképpen a cselekmény bármelyik szintjéhez?
Egy komoly bajom van a könyvvel: a történet megkövetelné, hogy megszakítás és felpillantás nélkül olvassa végig az ember, de ezt sajnos a terjedelem megakadályozza. (Lehet persze, hogy a japánok képesek rá.)

5 hozzászólás
>!
csartak MP
Murakami Haruki: A kurblimadár krónikája I-III.

A könyv olvasása közben azon gondolkodtam, hogy Murakami Haruki ismerheti-e David Lynchet, vagy David Lynch ismerheti-e Murakami Harukit. Mert akár Murakami könyveit olvassuk vagy Lynch filmjeit nézzük mindig megy egy misztikus úgymond érthetetlen, vagyis inkább többféleképpen értelmezhető vonal, vagy adódik egy váratlan helyzet, vagy egy elsőre tök meghökkentő fejezet. Na és nem utolsósorban a történet végén egy óriási paff, hogy most mi is van??
Örülök, hogy nem a Kurblimadár krónikáját olvastam először Murakamitól. A hangulata átjött, viszont nem találtam magamnak benne szerethető, kedvelhető figurát, mint a másik két könyvben, amit olvastam tőle. A főszereplő harmadik részre teljesen idegenné vált, szétesett számomra, mégpedig a fejezetek különféle történései miatt. Nekem kicsit sok volt benne a mandzsúriai háború, főleg hogy nem is értettem, miért függ össze a sztorival. De még gondolkodom rajta. :)

45 hozzászólás
>!
Bazil
Murakami Haruki: A kurblimadár krónikája I-III.

Kérem szépen az van, hogy két hétre visszavonulót fújatott velem Vakbél Tábornok és szövetségesei szövődményei. A kórházban meg semmi kedvem nem volt olvasni, mert csapataink harcban álltak.
Így mikor végre hazaengedtek és végre sikerült a saját ágyamban elhelyezkedni és már egy kissé jobban is voltam, folytattam ezt a történetet:
Nem is tudom, miért olvasok Murakamit?
Mert ez már a harmadik (vagyis összesen hét, mert a Különc és a Kurbli három-három kötet) könyvem tőle, és így már van annyi rálátásom, hogy kicsit megismertem a stílusát, az eszközeit, a mondanivalóját (ha van), ezt az egész Murakami Univerzumot.
Mert az van! Ez biztos.
Igazából a kifinomult és végtelenül cizellált stílusát szeretem, ami annyira egyedi, hogy felismerhető lenne, ha csak úgy belelapoznék bármelyikbe…, és pár oldal után biztos, hogy jönne valahol:
– egy macska,
– egy kis szexualitás (néha a perverzitás határait feszegető módon, de semmiképpen nem vulgárisan ábrázolva),
– zene mindenhol és sokféle stílusban (végül is ezért kezdtem el az íróval ismerkedni, mert a Norvég erdőt Beatles mániám miatt kellett mindenféleképpen elolvasnom!)
– ételek elkészítése és elfogyasztása, néhol receptszerű leírásokkal, és ínycsiklandozó tálalásban (közben szól egy kis dzsessz, vagy Rossini Tolvaj szarkája),
– sok-sok lökött japán figura, elferdült, magányos karakterek,
– misztikum, szürrealitás, párhuzamos univerzum (mondom, hogy van itt Univerzum!)
…és szöveg, szöveg, szöveg a semmiről és mégis: kimondottan olvasmányosan!
Mint ebben a három kötetben is!
És a végén rájössz (mint itt is), hogy nem csak a szél hordta össze a lapokat a könyvben szereplő sorrendben, hanem mindennek van és lesz jelentősége, sőt: értelme!
Azonban ezt a könyvet gyengébbnek érzem az 1Q84-nél, és a vége felé beleuntam kissé. Meg nem volt egy kellemes hangulatú olvasás a történtek miatt is, azt hiszem, egy időre hanyagolom Murakamit…

3 hozzászólás
>!
fezer
Murakami Haruki: A kurblimadár krónikája I-III.

Hú, ez volt talán a legösszetettebb Murakami regény, amit olvastam. Nem ajánlom senkinek, hogy ezzel kezdje az ismerkedést az íróval: én örültem, hogy már a sokadik regényem volt tőle, és a stílusát megszokott ismerősként üdvözölhettem.
Amúgy nagyon tetszett, bár a szimbolikájának valószínűleg csak a töredékét vágtam le…
Nagyon szeretem ezt a lassú (de nem vontatott), közönyös elbeszélésmódot, ami minden apró részletre kiterjed, és így filmként magam előtt látom az egész könyvet.
Az első könyv szerintem egy hosszú, aprólékos felvezetés a többihez: nem sok minden történik benne, mégis olvastatja magát és beszippant a világ. Nekem a második könyv tetszett a legjobban: végig olyan érzésem volt, mint egy „David Lynch” filmbe csöppennék, csak vörös függöny helyett sötét kút, és a törpe helyett Kanó Kréta… :) És persze mindezt abban a zseniális elbeszélésmódban, ami oly jellemző Murakami Harukira…
A harmadik könyv eleje olyan más volt, mint a 2. kötet, itt hozzá kellett szoknom, hogy változnak a dolgok, de a feloldás a végén nagyon tetszett.

6 hozzászólás
>!
kaporszakall
Murakami Haruki: A kurblimadár krónikája I-III.

Murakamival megvívtam utolsó csatáim egyikét.

Ez is Orpheusz és Eurüdiké története, mint az 1Q84, csak eredeti szereposztásban (úgy látszik, Murakami kedveli ezt a mítoszt).

A regény egész jól indul, és az első két rész elolvasása után csaknem teljesen elégedett voltam. A Mester bugyuta fantasy ötleteiből itt csak némi misztikus köntösbe burkolt ködhomályt kapunk, mely elég pontatlan ahhoz, hogy ne legyen bántóan primitív. A fölösleges mellékalakokat már kezdem megszokni, itt az utolsó pillanatig vártam, hogy a parókakészítő kislány hoz-e valami lényeges elemet a cselekménybe: nem igazán hozott, csak mintegy 100 oldalnyi töltelékszöveget – viszont kétségkívül üde színfolt. A két földközi-tengeri szigethölgy szerepe is túl lett méretezve. A veterán mandzsúriai harcosok viszont tetszettek: alkalmat adtak a szerzőnek antimilitarista nézetei kifejtésére, és a háború borzalmait és értelmetlenségét ecsetelve feszesre tudta húzni a szálakat – bár a központi cselekményhez, a példamutatáson túl (mássz le egy kút fenekére, ott majd megvilágosodsz), ezeknek az epizódoknak se sok köze van. Ezzel együtt Nyúzó Borisz mint Szauron nehezen felejthető figura.

Főhősünk, a tengő-lengő ’fölösleges ember’ (bár nem ő a japán Anyegin) kezdi összeszedni magát, mikor erre szükség van: ez egész jópofa fejlődésregény. Hogy kutak mélyére mászik elmélkedni, hogy megvilágosodjon? Na és? Talán a középkori oszlopszentek jobbak voltak?* Mindemellett rokonszenves figura: szerény, türelmes, tisztában van a saját korlátaival, HTB gyanánt is megállja a helyét, a feleségének igazából nem lehet oka panaszra.** Nem is tiszta Oblomov, nem is egy Chuck Norris… spoiler

Sajnos az első két rész jól összefogott szerkezete után a harmadik elég széteső lett. Jóval több ballaszt, és egy nem igazán meggyőző végkifejlet. Én magam – ha Murakami engem kér fel szerkesztőnek – biztosan kicsontozok belőle 100-120 oldalt. És valami világosabb befejezést vártam. Nem feltétlenül a jó elnyeri méltó jutalmát, a gonosz pedig megérdemelt büntetését szabványút, inkább a túlvilág némi magyarázatát. De már megszokhattam, hogy Murakami ilyennel nem szolgál (szerintem azért, mert maga sem látja át). Arról nem beszélve, hogy a mellékszereplők egy része úgy pattogzott le a cselekményről, mint beázott mosókonyha faláról az olajfesték, véletlenszerűen, és csak egy szürke foltot hátrahagyva…

A szerző – mint mindig – ügyesen vegyíti a hétköznapok világát a bizarr meglepetésekkel. A fölvizezett harmadik rész miatt az én szememben ez a regény mégsem éri el az 1Q84 színvonalát, de misztikus halandzsa-tartalmát tekintve jobb annál.***

* Bár az oszlopszenteknek jóval nehezebb dolguk volt. Amikor először olvastam róluk (kb. gimnazista koromban), komolyan elgondolkoztam, hogy oldották meg az anyagcserét. És itt nem elsősorban a tápanyag és ivóvíz felvételére gondoltam, hanem a kiválasztás termékeire. Milyen nehéz lehetett nyomizás közben egy oszlop tetején egyensúlyozni… Évekig! Ehhez képest a kút fenekén semmi gond, pár napos tartózkodásnál meg pláne nincs.
** … azon kívül, hogy egy fillért sem keres. Viszont egy kedves macskát gondoz, nem pedig egy mogorva vak komondort…
*** A ’Világvége és a keményre főtt csodaország’ bárgyú marhaságaival összevetve szinte felüdülés az itteni másvilág .

>!
gsand
Murakami Haruki: A kurblimadár krónikája I-III.

Különleges hangulatú mű remek jellemábrázolásokkal. Bár csak a második olvasmányom volt tőle, számomra Murakami könyvben olyan, mint Kim Ki-duk filmben. Hasonló hatások, érzések, kifinomultság, titokzatosság, egzotikum. Bevallom, a könyv annyira nem engedett el magától, hogy „kénytelen voltam” munka mellett, lopva is tovább és tovább olvasni.

>!
Sheeana P
Murakami Haruki: A kurblimadár krónikája I-III.

Akárhonnan nézzük is, nekem ez öt csillag, a kedvencelésen még gondolkodom… Én kifejezetten bírom az írót, bár tudom, hogy sokan fanyalognak rajta. Nekem bejön ez a kicsit kívülálló és távolságtartó elbeszélő stílus. Nagyon tetszett a különböző regénysíkok egymásba csúszása és felelgetése egymásnak. Érdekesek a figurák, mindenkinek megvan a maga szerepe a történetben.

>!
BlissX
Murakami Haruki: A kurblimadár krónikája I-III.

Ez volt eddig a legfurcsább és egyben legnehezebb olvasmányom futóbolond, kedvenc japán írómtól. Egyszerre találkoztam olyan kellemes elemekkel, amikkel más regényeiben nem és sajnos sok mélyponttal is eme mű olvasása során.

Kezdjük ott, hogy ennyire szimpatikus egy főszereplő számomra még sose volt Murakami könyvben. Remekül tudtam azonosulni vele, nagyon bírtam a csávót, aki már az első kötet során egy olyan szürreális és szövevényes kalandba keveredett, hogy azt hittem, innen nem nagyon lehet mélyebbre menni, de lehetett. Ahogy említve is vagyon, a pokolnak nincsen feneke. A második kötetig bezárólag briliánsnak tartottam ezt az egészet, mentem mindenhová a hőssel, még a kútba is vagy éppen átugrottam vele a nagyon szerethető Kaszahara Mei-hez egy sörre, hogy együtt törjük búráinkat a megoldáson, miközben közösen segítünk felhúzni a kurbli madárnak aznapra a világot. Hisz a dolgoknak menniük kell mindig, vagy így, vagy úgy.

Sajnos a harmadik kötet elvette a jókedvemet, sikerült teleszórni üresjárattal és egészen addig untam, amíg egy jól ismert alak fel nem bukkant az 1Q84-ből. Na, de az álom, amiben ő is szerepel, nem is akármilyen torz formában, annál az első jelenttől az utolsóig kirázott a hideg…zseniálisan írta le Murakami. És bár a végére felpörögtek az események és összeértek valamennyire a szálak, számomra nem elég meggyőzően és mintha kissé összecsapva találtak volna egymásra. Ettől Murakami sokkal jobban szokta rövidre zárni a sztorikat. Mondom ezt akkor is, ha a szimbolikájának csak töredékét fogtam fel, hisz máskor is így van ez, de sosem baj, ha nincs hiányérzetem. Most volt.

Összegezve, jól szórakoztam, de az utolsó kötet el lett húzva rétesre. Engem nem is a mandzsúriai háborús „betétek” zavartak, sőt, azok a frászt hozták rám és mohón olvastam ezeket a részeket. Az egyik ilyentől, az egész mű szerintem legbrutálisabb jelenetétől konkrétan rémálmom volt (Nyúzos Borisz színre lépése, jááj!). Úgyhogy még ezt is sikerült elérned, Murakami :) Prímák voltak a karakterek, számomra az eddigi legrokonszenvesebb főhőssel, mégis az egyre sötétebb történet a végéhez közelítve egyre jellegtelenebbé vált. Pedig sokáig úgy voltam vele, hogy ez mindent verni fog nálam Murakami téren. Kár, hogy nem így lett. Nagyon azért nem bánkódom :)

Erős idegzetű, Murakamin már jócskán edződött olvasóknak tudom ajánlani nyugodt szívvel.


Népszerű idézetek

>!
Evione

Egyáltalán lehetséges-e, hogy az egyik ember tökéletesen megértse a másikat?
Vagyis, ha valakit meg akarunk ismerni: idő kell hozzá, őszinte igyekezet. Kérdés, hogy mennyire tudjuk így is a másik lényegét megközelíteni. Vajon tényleg tudjuk a legfontosabbat arról, akit ismerni vélünk?

Első kötet - 37. oldal

>!
Chöpp P

– Figyelj – szólt Kumiko –, eredetileg miért akartál jogi pályára menni?
– Magam sem tudom. Tulajdonképpen olvasni szerettem mindig. Az egyetemen valójában irodalmat szerettem volna tanulni. De a beiratkozásnál mégis úgy gondoltam, hogy az irodalomszeretet mégis inkább olyan spontán dolog.
– Spontán?
– Igen, vagyis sz irodalom nem tanulni – vagy kutatnivaló, hanem magától jön, az egyszerű emberi életből fakad, ugye? Ezért aztán a jogot választottam.

I.kötet, 189-190.o.

6 hozzászólás
>!
Róka P

Az orosz történetekben mindig téli éjszakákon szokták a régi leveleket a kandalló tüzébe vetni, nem pedig így, nyári reggelen, étolajjal meglocsolva. A mi közönséges és realisztikus világunkban ilyenkor égetjük el őket – átizzadt trikóban. Az élet nem mindig tesz a kedvünkre. Nem lehet folyton a télre várni.

215. oldal (II. kötet)

>!
Chöpp P

Hazatérve előkészítettem a vacsorát, majd eldőltem a díványra olvasgatni, úgy vártam haza a feleségemet.
Még a munkanélküliség első idejét éltem, és ez az életmód újdonságszámba ment. Nem kellett a zsúfolt járműveken munkába igyekeznem, olyan emberekkel találkoznom, akikkel semmi kedvem sem volt. Nem parancsoltak nekem, és én sem másoknak, ebédidőben nem rohantam a kollégákkal a közeli zsúfolt étterembe, s nem volt szükségem arra sem, hogy meghallgassam az előző esti baseballmérkőzésről szóló eszmecserét, hogy a Jomiuri Giant négyes számú ütőjátékosa micsoda hazafutást hozott össze… minderről nekem nem kellett már semmit sem tudnom. Ez klassz, de a legjobb az egészben, hogy végre olvashattam.

I. kötet, 38.o.

1 hozzászólás
>!
Róka P

…az ember a sorsát akkor pillantja meg, amikor már túl van az eseményeken és visszapillant.

229. oldal (I. kötet)

>!
katacita I

Azért néha mégis belehasított a szívembe a magány. A víz, amit megittam, még a beszívott levegő is hosszú tű gyanánt fúródott belém, az olvasott könyvek lapjai, sarkai villogtak, mint az éles penge. Hajnali négykor, ezen a csendes órán, szinte hallottam, ahogy a magány belém ereszti a gyökereit.

19. oldal

>!
Chöpp P

Egy tizenhét éves lány meztelenül a holdfényben sírva fakad, abból ki tudja,mi minden lehet? Úgy bizony.

3. kötet, 423.o.

>!
Chöpp P

– Maga mit tenne, ha kiderülne arról, akit szeret, hogy hat ujja van? – folytatta volna tovább a témát a lány.
– Pénzért mutogatnám a cirkuszban.
– Tényleg?
– Nem, tréfáltam – mondtam. – Talán nem is törődnék vele.

I. kötet, 27-28.o.

1 hozzászólás
>!
Chöpp P

A gyűlölet olyan, mint egy hosszú, sötét árnyék. Az ember maga sem tudja, honnan ered. Vagy mint a kétélű kard, azzal, hogy lesújt valakire, megsebzi a gazdáját is. Minél hevesebben vagdalkozik vele, annál mélyebbre vág az őt tartó kézbe. Viszont elhajítani sem olyan egyszerű.

II. kötet, 209.o.

>!
Chöpp P

Hogy is mondjam csak, néha úgy érzem, hogy az emlékeim túlságosan is plasztikusak. Minél jobban belegondolok, annál inkább úgy tűnik nekem, hogy eldönthetetlen, meddig tart a valóság és honnan kezdődik az, amit a képzeletemből toldottam hozzá. Egészen olyan ez, mint útvesztőben bolyongani.

3. kötet, 106.o.


Hasonló könyvek címkék alapján

Margaret Atwood: Fellélegzés
Milan Kundera: Halhatatlanság
Milan Kundera: Elárult testamentumok
Irvin D. Yalom: A Schopenhauer-terápia
Iris Murdoch: A háló alatt
Albert Camus: A pestis
William Golding: A Legyek Ura
Albert Camus: Közöny / A pestis / A bukás
Szerb Antal: VII. Olivér
Ottlik Géza: Iskola a határon