A Hat ébredés a klónozás és a tudatfeltöltés (személyiség-másolás) etikai kérdéseit járja körül egy jól felépített, izgalmas karakterekkel megtöltött space-krimi történet keretein belül. A tudományos-fantasztikus alapvetés ismerős, hiszen az emberi élet ilyen meghosszabbítását láthattuk már többek között a Pandóra csillagában vagy a Valós halálban is. De ami azokban a könyvekben alanyi jog vagy csupán vagyoni helyzettől függő szolgáltatás, az Lafferty regényében egy alternatív életstílus, amelynek követői számtalan előítélettel kerülnek szembe a “normális” emberi lények részéről. Ezt jól illusztrálják a kötet első oldalán összefoglalt klóntörvények, amelyeknek semmi közük az asimovi robottörvényekhez: jogi tételekről van szó, amelyeket többféleképpen is lehet értelmezni a klón személyiségének védelmétől egészen annak teljes ellehetetlenítéséig. Ez az ambivalencia keresztüllengi az egész világot: hol kiváltságosokként, hol pedig szinte üldözöttekként látjuk hőseinket, miközben fokozatosan megismerjük a Földön töltött előéletüket.
Mint az a bevezetőmből talán már kiderült, számomra ezek az “előtörténetek”, az űrhajón játszódó események közé beékelt visszaemlékezések jelentették a regény kulcsát. Nem csak azért, mert nekem mindig fontos, hogy megértsem a világot, amelyben kalandozok, de a hat főhős motivációi is ezekből erednek, sőt, a köréjük fonódó bűnügy sem érthető meg nélkülük. Az űrbeli események ugyanakkor jól felépített keretet adnak a sokkal messzebbre gyűrűző konfliktusoknak. Az író nagyon jól él a világ adta eszközökkel: elsősorban azzal, hogy a szereplőknek saját múltjukat ugyanúgy fel kell tárniuk, mint társaikét, hiszen mindannyian emlékeket veszítettek egy vagy több korábbi tudatfeltöltés alkalmával. Mindegyikük jellemében kulcselem az, hogyan viszonyulnak a klón-létüket szabályozó törvényekhez és hogyan kerültek szembe ezek egyikével-másikával. Természetesen egyikük sem az, akinek a többiek hiszik, de többen még önmagukról is teljesen hibás képet hordoznak magukban. (A borító egy árnyalatnyit félrevezető, hat különböző ember egy-egy klónjáról van szó természetesen.) Nagyon jól jelenik meg, hogy a klónozás miképpen csökkenti az egyes életek értékét, és az erre épülő, intenzíven morbid hangulat tökéletesen illeszkedik a világ logikájához.
Amennyire erős a könyv morális és pszichológiai oldala, annyira ki tud lógni időnként a lóláb a csillagászati és mérnöki fronton, de el kell ismerni, hogy ezeknek a történetben nincs kiemelt jelentőségük. A Tau Ceti nincs 400 évnyire fénysebesség közeli tempóval, és a napvitorlás manőverezés a csillagközi térben is elég necces, de ezek vajmi kevéssé befolyásolják az eseményeket. Ámbár a csodagép spoiler azért egy kissé durva volt, ezt az egy fordulatot lehetett volna elegánsabban is megoldani…
A történetről annyit talán elárulhatok, hogy minden mindennel összefügg, gyakran igen ravasz csavarok keretében, így érdemes minden apróságra odafigyelni. Apróbb hátránya ennek a megközelítésnek, hogy amikor a végén egy-két részletkérdésre nem kapunk választ, az feltűnő hiányosságként jelentkezik. Ha kevésbé lenne összefüggő a kép, akkor ugye könnyebben el lehetne siklani ezek felett. A magyarázatok egyébként szerintem a megalomániás paranoia határán mozognak, de mindenképp szórakoztatóak.
Végre egy olyan regény, amit mindenkinek tudok ajánlani, mert egyfelől nem kell sokéves SF tapasztalat az élvezetéhez, másfelől viszont az is megtalálhatja a számítását, aki mélyebb értelmet keres a sztori mögött.