Galaktika ​364 XL 5 csillagozás

Lavie Tidhar: Az eltemetett óriás: Történet a történetben. A novella egy posztapokaliptikus jövőben játszódik, ahol az emberek kint élnek a természetben, távol a városoktól, de gyakran kutatják azokat, és történeteikben megemlékeznek róluk. A főszereplő gyerekek egy történetet hallgatnak meg egy ember kisgyerekről, akit robotok neveltek, majd úgy döntött, nekivág a nagyvilágnak. Alapvetően tetszett, nem tudok semmi negatívumot mondani róla.
Márki István: A füge: Egy elmélet szerint Mátyás király halálát egy mérgezett füge okozta. Egy időutazó úgy dönt, megszeg minden szabályt, visszamegy a kritikus napra és megmenti a király életét. Nem lövöm le a poént, de az én tetszésem elnyerte ez a novella.
Erik Simon: A Vaudeville-elv: Időutazás ismét, ezúttal a gyengébbik fajtából. A történet kerete az, hogy egy kutató levelet ír Einstennek, mi szerint visszautazik a múltba, hogy kicsit közbeavatkozzon Hiedler születése környékén, ezáltal más mederbe terelve az idő folyamát. Na már a névből is látszódik, hogy valami nem passzol és a levezetésből világossá válik, hogy emberünk terve sikerrel járt, az általunk ismert történelem a megváltozott, és a novella egy alternatív történelmet mutat be. Sajnos a stílus elég száraz, így bár az ötlet jó, a megvalósítás annyira nem nyerte el tetszésem.
Lukha B. Kremo: Kifordítva: Őőőő… Hát izé. Na jó, ennek nem igazán tudom mi lett volna a lényege. Adva van egy utópisztikus társadalom egy nagy hasadék által felszakított Földön. A férfiak itt a család fenntartói, a nők meg a kutatók. A főszereplő férfi úgy dönt, hogy bizony kutató lesz, ezért cölibátust fogad és transzneműnek vallja magát. Gondoltam ilyen irányba megy a sztori, de nem, a java arról szól, hogy évekkel később egy csapat tagjaként leereszkednek a hasadékba, de az se volt túl izgalmas utazás, és a végét se tudtam nagyon hova tenni. Na mindegy, kevés voltam én ehhez.
Fedina Lídia: A fekete kő: Az írónő szeret a mitológiai témákhoz nyúlni, ennél a novellánál is ez történt, hisz a titokzatos fekete kő a görög panteon uralkodása során, majd a Majomkirály idején is gondot okoz. Nem beszélve a jelenről. Egynek jó volt, ráadásul nem is mondta ki direktbe, de összekapcsolta az aktuális koronavírus-járvánnyal.
Jezsi Tumanovszkij: Elrontott vakáció: Ez jópofa volt. Emberünk elmegy egy hétre vadászni egy idegen bolygóra, ahol valami dinoszaurusz-szerű lényt próbál elkapni. (Tiszta Carnivores.) Ezzel egy időben, a kialakult szokás szerint kap egy random beszélgetőtársat a hétre, akiről nem tudja, hova valósi és a vadászat után meg is szakad majd a kapcsolat. Az első fura beszélgetőtársat aztán nagyon megkedveli, csak a vadászat nem alakul úgy, ahogy reméli. Többet nem mondok, rövid, olvasmányos és kicsit vicces, bár egy ponttól már előre látható befejezéssel rendelkező novella.
Jósika Miklós: Végnapok (első rész): Uh, na ez nem… Minden tiszteletem a régi magyar íróké, de ez nagyon nem akart csúszni. Elvileg apokaliptikus novella lenne, de a cselekmény épphogy beindult a végére, már ha jól értettem, előtte hosszú oldalakon – a Taxit idézve – „balettozva hányta a rizsát” a szerző, egy-két elejtett gondolattal a világ aktuális állapotáról. Ez nagyon nem az én történetem.
James E. Gunn: Halhatatlanok (befejező rész): Halad tovább a történet, az orvostudomány egyre jobban fejlődik, de közben a társadalom kettészakad, azokra, akik tudják fizetni az orvosokat, és azokra, akik nem. Úgy igazából nem tudok semmi extrát kiemelni, vitte tovább az első felében megkezdett szálakat. Semmi extra, de olvasmányosan volt megírva.
James E. Gunn: Az ég barlangja: Nem árt tudni, hogy ez a novella még Gagarin útja előtt íródott. Itt a sztoriban egy amerikai űrhajós jut elsőként ki az űrbe, ám kint is marad minimális készletekkel, így megindul a versenyfutás a megmentésére. Kicsit bő lére volt eresztve az eleje, de a végén bedobott egy érdekes csavart, ami dobott rajta.

James E. Gunn: Halhatatlanok
Lassan felépúlő, generációkon átívelő történet. Nagyon érződik rajta, hogy nem mai darab, viszont annál érdekesebb a történet kibontakozása, ami szerint csak a gazdagok engedhetik meg a jövőben az orvostudományt. Sajnos nagyon ebbe az irányba megyünk továbbra is.
Maga a cselekmény nem túl izgalmas, lassú lefolyású, egy-két mozgalmasabb résztől eltekintve. A hallhatatlanok és leszármazottaik életéről szívesen olvastam volna többet.

James E. Gunn: Halhatatlanok
Amit a legjobban élveztem, az az old school stílus (számomra: Asimov, Lem, Clarke), amit hiányolok a mai sci-fikből: a világ és társadalom aprólékos bemutatása, de a lényeg mindig az emberiség viszonyulása az új körülményekhez.
A stíluson nagyon érződik, hogy az ötvenes években készült az eredeti történet.
Ennek a könyvnek a „sci” része szerintem az érdekesebb, az orvostudomány lehetséges fejlődési irányáról, aminek már most is látni a jeleit. A fizetőképes réteg kiváltságává válik a gyógyulás, de ezzel egy időben a génállományuk rohamosan romlik, hiszen a súlyos állapotokkal is tovább élhetnek, örökíthetik a hibás géneket. A szegények viszont egyre erősebbekké és egészségesebbekké válnak a természetes kiválasztódás okán. A fiction részt gyengébbnek találtam, a halhatatlanok számomra nem épültek be szervesen a történetbe: jönnek-mennek, de nem éreztem súlyosnak a jelenlétüket. Összességében: komótos történetmesélés, felerészben érdekes sztori; nem bántam meg, hogy elolvastam.