A ​házasság 2 csillagozás

Íme a házasság eredete, természete, célja, ahogy azt az emberi nem legrégibb okmányai, a Szentírások elénk adják. Látjuk belőlük, hogy a házasság Isten gondolata szerint két egyénnek: egy férfinak s egy asszonynak osztatlan, felbonthatatlan életközössége gyermeknemzés és nevelés céljából. Osztatlan s felbonthatatlan, mert a szeretet létesíti és pedig oly és akkora szeretet, amely Isten szándéka szerint két személyt egy testté olvaszt össze. Célja pedig ez életközösségnek a gyermek, amire világosan ráutal a kettős nem, a férfi s nő teremtése s a reájuk adott isteni áldás: „Növekedjetek és sokasodjatok és töltsétek be a földet…”

A dolog természetéből következik, hogy e szentség felvevőinek különböző neműeknek kell lenniük. Nem szabadna ezt figyelmen kívül hagyni akkor sem, ha a felek a hitvesi jog gyakorlatától eltekintenének, mert a házasság másodlagos céljai is, a kölcsönös kiegészülés és támogatás is a nemek különbségén alapulnak.

A modern homoszexuális törekvések tehát a természettörvénnyel homlokegyenest ellenkeznek s az emberiség testi-lelki egészségének romlására törnek.

A házassági akadályok két nagy csoportra oszlanak. Vannak úgynevezett bontó akadályok és vannak tiltó akadályok. A bontó akadályok fennforgása esetén a házasság valójában létre sem jön. Bontó akadállyal kötött házasság voltaképpen nem házasság; kezdettől fogva érvénytelen és semmis. Tiltó akadályok alatt azokat értjük, amelyek jelenléte a házasságot tilossá teszi, de annak érvényét nem érinti. Az ily házasság tehát, bár bűnös módon jött létre, de azért érvényes, felbonthatatlan házasság.

A tekintély szerint, amely az akadályokat felállította, ismét három csoportra oszthatók. Vannak akadályok, amelyeket maga az emberi természetbe írt törvény állít fel; ezek az ún. természetjogi akadályok. Van ismét olyan, amelyet a kinyilatkoztató Isten létesített; ez az ún. pozitív isteni jogi akadály. Végül vannak egyházjogi akadályok, amelyeket az Egyház törvényhozó hatalma állapít meg.

A vallás az a tervrajz, amely szerint az egész életnek, de nevezetesen a házaséletnek épülnie kell, mert ez adja meg hozzá az összetartást, szilárdságot, szépséget. Ha a vallás körül hiba van, előbb vagy utóbb, de biztosan nagy baj lesz belőle. Már pedig nagy hiba a vallás dolgában, ha az „vegyes”, szóval, ha csak az egyik fél katolikus, a másik pedig másvallású. Már maga a neve is: „vegyesházasság”, nagyon rosszul hangzik. A házasság ugyanis csak akkor ígér igazi boldogságot, ha benne minden egy. Egy szív, egy lélek, sőt – az Úr Jézus szavai szerint – egy test.

Tehát csak a legnagyobb egyesítő hatalom, a vallás legyen vegyes? Azért, ha a vegyesházasságban a boldogságnak minden egyéb feltétele megvolna is, a leglényegesebb mindig hiányozni fog: minden egység, erő, áldozatkészség és tiszta szeretet forrása, a közös hit.

A házasság – mint láttuk – kölcsönös szentségkiszolgáltatás. A katolikus fél megilletődve készül, hogy a szentség kiszolgáltatására és fogadására méltó legyen. Gyónni, áldozni megy. Minő szomorúan térdel ott a gyóntatószéknél, áldoztatóasztalnál – egyedül! Íme, lelki özvegy már házassága előtt. Előképe ez az ő lelki elhagyatottságának, amelyben meg akarja járni az egész életutat. Hol a jegyese? Az talán nem szorulna arra, hogy lelkét megtisztítsa, megerősítse a „nagy szentség” felvétele előtt? Ah! de az nem is hisz mindebben! Minő szívszaggató ez! Az Egyház mindig irtózott attól, hogy legféltettebb kincseit, a szentségeket azokkal közölje, akik keblén kívül állnak. És íme, a katolikus fél anyjának, az Egyháznak legnagyobb szomorúságára arra vállalkozik, hogy ilyennek szolgáltassa ki a szentséget s ilyentől fogadja azt! Igazán, nem volna csoda, ha az Egyház a vegyesvallás akadálya alól felmentést sohasem adna.

A vegyesházassággal szemben tanúsítandó érzületre s magatartásra pompás példát adott Szent Franciska, a későbbi Chantal báróné fiatal leány korában. Midőn egy alkalommal nővérénél, Neufchèzes bárónénál Poitou-ban tartózkodott, fiatal úr kérte meg kezét, akit magas rangja s kiváló személyes tulajdonságai nagyon ajánlottak. Franciskának egyelőre nem is volt kifogása a kérő ellen, főleg minthogy sógora magára vállalta, hogy édesatyja beleegyezését ki fogja eszközölni. A fiatalember hugenotta, református volt, de tudva, hogy a fiatal leány kezét csak jó katolikus nyerheti el, oly vallásos érzelmeket színlelt, amelyek sohasem voltak meg benne. Katolikusnak mutatta magát. Franciska azonban, talán isteni sugalom folytán, átlátott az álarcon. Férfias, nemes jelleméhez méltóan kijelenté: „Inkább választom lakásomul az örök börtönt, mint egy kálvinista házát; inkább egymásután ezer halált, mint, hogy az Egyház ellenségével lépjek házasságra”. Unszolják: „És ha megtérne az az úr?” „Még akkor sem – felelé Franciska –, mert erre semmi egyéb biztosítékot nem nyújtana, mint irántam való rokonszenvét, holott hit dolgában csupán a tiszta meggyőződés számít.” Ámde ezt a leányt egy oly hőslelkű keresztény apa nevelte, aki minden földi előny megvetésével még tulajdon királyának, IV. Henriknek is bátor volt bevallani: „Ha felséged előbb nem kiáltja: Éljen a katolikus Egyház, én sohasem kiáltottam volna: Éljen IV. Henrik!”

És tegyük fel azt – a sajnos – nem ritka esetet, hogy a protestáns fél, rokonság, főleg a nagyszülők, minden megállapodás ellenére a gyermekeket, vagy a fiúkat, illetőleg leányokat maguknak követelik. A katolikus fél egyideig sír, tiltakozik, azután csak beletörődik. Most tehát ő nevelje tulajdon gyermekét protestánsnak! Vagy, ami még nagyobb képtelenség – egyiket katolikusnak, a másikat meg protestánsnak? „Leányom – szólhat az egyikhez –, imádd, szeresd az Úr Jézust az Oltáriszentségben”. „De te, fiam – mondhatja a másikhoz –, utáld s vesd meg azt a bálványl!” „Te, leányom –- buzgón kérd a Boldogságos Szűz pártfogását – te pedig, fiam, meg ne próbáld elkövetni az effajta babonát!” „Te, leányom szeresd lelkesedve s engedelmes lélekkel Krisztus földi helytartóját, a pápát; te pedig fiam. dacosan utasítsd vissza annak az antikrisztusnak minden parancsát!” Minő képtelenség!

De még szívfacsaróbb ellentmondás: egyik gyermeket a katolikus Egyház dús kegyelemkincseivel gazdagítani s biztosítani, a másikat pedig e drága örökségből kifosztva, Krisztus hajócskájából kitaszítani, amelyen kívül csakis a jóhiszeműség címén s nagy üggyel-bajjal lehet a lelket megmenteni. És ki dobja azt a szerencsétlen gyermeket ebbe a rettentő szerencsétlenségbe? Tulajdon szülője! Minő lesz egykor a találkozás az igazságos Isten ítélőszéke előtt az ily apa, anya s kiszolgáltatott gyermeke között?

A házasulandóknak szívükre köti az Egyház, hogy mielőtt házasságra lépnek, meggyónjanak (és áldozzanak) vagy legalább tökéletes bánat által a kegyelem állapotát visszaszerezzék, ha azt elvesztették. A házasság az élők szentségei közé tartozik; halálos bűnben felvenni szentségtörés volna. Sőt igen ajánlatos az életnek eme fordulópontján életgyónást végezni; s még jobb az élet új korszakára – ha lehet – alapos lelkigyakorlattal készülni.

Végül maga a józan ész tiltakozik, hogy a „hacsak nem paráznaság miatt” rést és hézagot jelentsen a házasság felbonthatatlanságának gránitszilárd törvényén. Nem tartalmazna valóban kiáltó ellentmondást az a törvény, amely minden esetben kizárja a válást, még akkor is, ha egyik házasfél a másiknak hitét, erkölcsét, életét s üdvösségét veszélyezteti, de egy kibúvót mégis enged; és ez a hűtelenség, a házasságtörés? A házasságbontás és új nász tehát egyszerűen a házasságtörés prémiumának volna kitűzve.

Ha egyes, ritka esetekben az együttélés valóban lehetetlen, az Egyház, mint alább látni fogjuk, nem zárkózik el attól, hogy a különvált életet nekik megengedje. De az ilyenek azért házasfelek maradnak, új házasságra szentségtörés nélkül nem gondolhatnak s a házas együttélést saját jószántukból mindenkor felújíthatják.