Puncs 72% 185 csillagozás

Úgy hetvennyolcig jutottam, míg számoltam magamban, hogy hányszor nyálazom meg az ujjam hegyét, hogy egyre mélyebbre áshassak benned. Közben egyszer elmentem, bocsánat, hogy akkor durván hasra fordítottalak, pisilnem kellett.
Aztán, mikor reggel kinyitottam a szememet, szerencsére már csak a gyűrött ágyneműt láttam. Igazi egyestés volt. Hogy is hívtak? Pancs?
spoiler

” A mi generációnkról írnak mindenhol, de még senkinek sem jutott eszébe, hogy megkérdezze, mi van velünk.”

Mucha Dorka egy tömör, realista prózával mutatkozik be, amely a hazai Y-generáció nihiljét ragadja meg. Egyetemista főhősének ugyanis se célja, se értékrendje nincs, és ez sajnos egyáltalán nem túlzás. Nemcsak tanulmányait illetően nincs semmiféle jövőképe, kapcsolataiban is csak sodródik, amelyet nagyon jól szemléltet, hogy azt sem tudja megmondani, miért van együtt a Tanár úrral, hiszen sem az érzelmek, sem a jobb jegy, sem a diploma megszerzése nem motiválja. A viszonylag gyakori káromkodások ezúttal nem zavartak, hiszen a felnőtté válásnak, az önpróbálgatásnak ezek is gyakran szerves részei, azonban a nagyon olvasmányos írástól azt reméltem, hogyha egy fejlődésregény nem is, de legalább valamiféle mondanivaló, tanulság kibontakozik belőle. Ám sajnos a főszereplővel együtt az író is megragadt a felszínen. Hiába vártam, hogy esetleg az örökölt sors is megjelenik majd benne, amelyhez kiváló alapot szolgáltatott volna a kongó belső üresség, az állandóan visszatérő kényszeres tevékenységek, mint a számolgatás és a bársony simítgatása, csak nem sikerült mindezt kiaknázni. Ígéretes kezdés a Puncs, azonban számomra annyira hiányzott belőle a mélység, az az útravaló, amely a kisregény elolvasása után is velem maradna, hogy végül nem tudtam megszeretni.

Bármennyire próbálom kerülni, időnként valahogy mégis sikerül belefutnom egy-egy kisregénybe, amit szinte együltömben végigolvasok, és ilyenkor, mikor össze kellene szednem hozzá a gondolataimat, hogy leírhassam neked, mi a véleményem, kicsit gondban vagyok. Mit is lehetne mondani egy alig másfélszáz oldalas történetről? Persze, kérdezhetnéd, hogy minek olvastam el mégis?

Lássuk csak: tudod jól, hogy előszeretettel olvasok elsőkönyves szerzőktől. Szeretem őket felfedezni, illetve nem ez a jó szó, mert nyilván nem én fedeztem fel őket, hanem a kiadójuk, de biztosan érted, hogy mire célzok. A Puncs esetében még a kiadó is közrejátszott a döntésemben, hiszen a 21. Század Kiadó nagyon rövid idő alatt a kedvencemmé vált. Jobbnál jobb könyveket jelentetnek meg az utóbbi időben. Jó, persze a címválasztás meg a fülszöveg nem volt éppen nagyon bizalomgerjesztő, de jeles szerzőinktől egészen figyelemre méltó ajánlásokat olvashattunk Mucha Dorka debütálásáról, ami meggyőzött, hogy érdemes elolvasnom.

Szereted a szerelmi háromszögekről (vagy inkább négyszögekről) szóló sztorikat? Mert ez pont egy ilyen. A főhősnőnk egyetemista, aki a barátnőjével, Amarillával lakik egy albérletben a történetünk idején. Családjáról nem sokat tudunk meg, sőt, magáról a főszereplőről sem (még a nevét sem), az biztos, hogy „jól ki vannak tömve”, ő maga pedig eléggé céltalanul lődörög abban a bizonyos nagybetűsben. Egyetemre kéne járnia, de többnyire inkább ellógja az előadásokat. Van egy pasija, Bálint, akit igencsak félvállról kezel, pedig a fiú a talán a csillagokat is lehozná érte az égről, de neki inkább az egyetemi tanára kell, aki persze nős, sőt családapa. Ugye, sejted, hogy a feleség rájön, hogy csalják, és meg is keresi a hősnőnket?

Vannak itt bőven titkok és elhallgatások, például érdekelt volna, hogy honnan ered a főhősnő kényszeressége, hogy folyton számol fejben (ez afféle megnyugtatás számára), vagy miért van szükség arra, hogy nyesegesse a karját. Annak is nyilván oka van, hogy nem a korosztályában keresi a szerelmet, pedig azt tálcán nyújtaná neki az élet. Ez a nő nem egy könnyű eset, erre készülj fel!

Azt azért bevallom neked, annak ellenére, hogy egyértelműen nem én vagyok a könyv célközönsége, mindenképpen kiemelkedőnek találom. Mucha Dorka prózája lendületes, szókimondó, látszólag könnyed, de ha a körmünkkel megkapargatjuk, rögtön látni alatta a sebeket. Amennyire meg tudom állapítani – a generációs különbség ellenére –, eléggé valós képet fest a huszonévesek korosztályáról.

Mit szólnál, ha kötnénk egy fogadást? Habár nem egy romantikus puncs (ejj, ez a cím!), lefogadom, hogy mégis inkább a nők fogják kézbe venni. Micsoda, hogy biztosra nem fogadunk? Ha nem, hát nem.

http://ekultura.hu/2019/08/10/mucha-dorka-puncs

Kell nekem kíváncsiskodnom… Tudtam, éreztem, nem az én könyvem, de Totth Benedek és Grecsó kellően kedvet csinált hozzá, az tény. Van erő benne, egyéni hang…stb. Minden, ami az Indiáncseresznyéből hiányzott, ez kicsit sem simulékony. Vad, excentrikus, tüllszoknya és bakancs. Az egész olyan volt, mint amikor a 10-12 éves lányka felhúzza anyuci tűsarkúját, vagy melltartót vesz, pedig semmi szüksége MÉG rá.
A stílust… bizony néhol direkt túl polgárpukkasztónak éreztem. Szókimondó az trágár? Ettől lázadó, mai, menő? Hmm.. Lesz ez még jobb, ha letisztul. Most még forr, habzik, útkereső, de nagyon. Van néhány jó mondata, gondolata, ha mély nyomot nem is hagy bennem.

Az elsőkönyves Mucha Dorka hangszíne rendkívül friss, üde és megdöbbentő.
A szépirodalom szerelmeseként – mindamellett, hogy folyton igyekszem kilépni a komfortzónámból-, imádom ízlelgeti a magyar nyelv adta gyönyörűséges mondatokat, szófüzéreket, zamatos kifejezéseket és izgalmas szóképeket. Nos, itt ilyennel nem találkozunk, sőt azt mondanám, hogy a szöveg polgárpukkasztóan fapados. Mégis fontos könyvnek tartom a Puncsot.

Fontos, mégpedig tartalmilag. Egy olyan generációnak, és azon belül is egy jelentős csoportnak a története ez, amely pontosan így éli meg a mindennapjait. Főszereplő lányunk, friss egyetemistaként viszonyba keveredik tanárával.Teljesen homályos a kapcsolat alakulása, valószínűleg a főszereplő is csak sodródik, bár nagy kérdés, hogy a legelején miért ment bele ebbe az egészbe? Aztán már csak azt látjuk, hogy beleszeret, és a reményteli ív ellenére parkolópályára került. A hézagos szövegből az sem derül ki, mikor is szeretett bele a férfiba, sőt bevallom az sem jött át, hogy a kelleténél jobban ragaszkodik hozzá. Az egyébként is szorongástól és kényszerbetegségtől szenvedő lány problémájának megoldásához az önbántalmazást választja. Hosszasan lehetne elemezgetni az Y generáció helykeresését, kívülről mindenki rém okos, de a jelenség létezik, és Mucha Dorka pontosan ennek a bemutatására, vagy legalábbis érzékeltetésére vállalkozott.

Vállalkozott, de hogyan? És talán itt jönnek a problémák. Az a megközelítés, amit a szerző választott, az leginkább a bemutatott generáció hangnemén íródott, azokén, akik pontosan tudják és szembesülnek a nehézségekkel. De a korábban születettek népes seregénél ez a stílus nem biztos, hogy célt ér. Sőt! Picsognak a csajok egész nap, csinálják a hülyeségeiket, piálnak rendesen, összefekszenek érdekből, akivel kell, de jót tett volna a szövegnek, ha ez valahogy keretbe van szedve, és nem egy parttalan, örök dinamizmus. Erős képeket vont be, használt eszközül Mucha Dorka, szerintem ezt sokan éreztük is, de a produktummal már nehezebben birkózunk meg. A sok homály, a semmit sem tudunk tisztán értelmezni, a nem látjuk az irányvonalakat szintén egy réteg jellemzője, és ezt is remekül hozta a könyv.
Nekem tetszettek benne az időbeli ugrálások is, megmozgatott, arra ösztökélt, hogy egyszerre több oldalról nézzem az eseményeket, de megint csak bejön az a balos, hogy annyira laza, hogy szétesik az egész.

Erős kettősség van bennem, mert egyrészről helyénvalónak érzem, hogy a szerző így akarta feltárni a történetet, másrészről megmaradt egy fajsúlytalan kategóriában, és itt mellőzném az elsőre beugró jelzőimet, melyek sajnos elég lehúzóak. Számomra minden azon múlik, hogy megmarad-e Mucha Dorka a későbbiekben is ennél az egyszerű irodalomnál, vagy beletesz valami többet, tudatosabbat, kevésbé ösztönszerűt írásába.

https://annamarie-irkal.blogspot.com/2019/12/mucha-dork…

Nincs ezzel semmi nagy baj se, szerintem…

Sőt, nekem kimondottan bejött, hogy ilyen viszonylag minimalista, nem túlcizellált, mondhatni formailag szinte unalmas, ezáltal kissé elidegenítő módon mesél rettentően durva életekről, sorsokról. Hogy így szinte nem is érted, miért ne unjad ezt az egészet, mert hát érdektelen ez, aztán egyszer csak leesik, hogy basszus. Ha csak minimális köze van a realitáshoz, ha csak néhány egyetemista lány érzi magát így a bőrében és történnek vele ilyen dolgok, és ha csak néhány tanár művel ilyeneket ezekkel a borzasztóan sebezhető és védtelen lányokkal, az is nagyon nagy baj.
A főszereplő lányt (tényleg nem tudjuk a nevét, vagy csak nem figyeltem?) sajnos egészen hitelesnek érzem, a vagdosással meg a számolással meg a bársonysimogatással együtt.
Hogy úgy az egésznek mennyi a köze a realitáshoz, nem tudom megítélni, már nagyon nem az én világom ez, de valahogy hajlamos vagyok elhinni.
Az időrendet nem tartó, kibogozást és összerendezést igénylő narrációnak meg Szabó Magda óta kifejezetten rajongója vagyok.

Szóval nem volt ez rossz, egészen jól elvoltam vele, bármennyire nem én vagyok a kortársmagyar kezdőírók szárnypróbálgatásainak legjellemzőbb célcsoportja.

Hm. Én valahogy teljesen másra számítottam. Hirtelen nem is tudom, mit írjak. Azt hittem, hogy egy vagányabb, ütősebb, izgalmas és titkos pillanatokkal, bújdosással és szerelmi drámákkal, bonyodalmakkal teli könyvet fogok a kezemben. De nem ezt kaptam. Lehet, hogy kicsit jobban utána kellett volna olvasnom. Mert ezek helyett, olvastam egy lányról, akiről nem tudtam eldönteni, hogy most ő akarja ezt vagy sem? Egyáltalán miről is szólt pontosan ez a könyv? Jó, megértettem benne az erősebb lélektani dolgokat, de úgy gondolom, hogy ebből egy kicsit hosszabb és izgalmasabb, bonyodalmakkal teli regényt is ki lehetett volna hozni. Hát, nem tudom, mi történik mostanság, hogy ennyire nem jönnek át nekem ezek a túlhypeolt könyvek, pedig erre legalább tényleg kiváncsi voltam, de ismét csalódtam. Nem értem. Most én vagyok túlságosan szigorú vagy csak rosszkor veszem kezembe ezeket a könyveket? Bárhogy is van, nekem ez most annyira nem tetszett. Nem tudok többet adni rá, mint 3.5 csillag. Minden esetre a borítóját imádom. Az telitalálat.

Egy biztos: újraolvasós. Ezt meg kell emésztenem.
Az az igazság, hogy olvasás közben egyszer sem éreztem azt, hogy ez a könyv Mucha Dorka első regénye. Egyáltalán nem olyan, mint egy első szárnypróbálgatás. Sokkal jobb!
Komoly téma, érdekes és nagyon mai, mégis egy-egy mondatában benne van az a fajta humor, ami oldja a történet feszültségét. Úgy olvastam volna még, hogy mi történik később, hogyan alakul főhősnőnk sorsa.
Azt viszont el kell mondanom, hogy a főszereplő nem volt végig a legszimpatikusabb. Erősen ítélkezik mások felett (lásd Amarilla), miközben keresi a helyét a nagyvilágban és sokszor az volt az érzésem, hogy csak sodródik az eseményekkel, de igazából maga se tudja, mit akar. Az izgalmat keresi, de amint valóságossá válik, visszavonulót fúj.
Néha azt éreztem, hogy ugrunk egy nagyobbat az időben. Történnek események, amiknek már csak a következményét látom. Ez alapvetően nem lenne baj, de örültem volna, ha kifejtésre kerülnek és akkor a regény terjedelme is nagyobb és tovább élvezhetem Dorka stílusát. Mert az van, nem kicsit! Nagyon egyedi és új, igazán tetszett!
Olvasni szeretnék még sokat Dorkától! <3

Lassan beletörődöm, hogy nem értem én ezeket az unokám-lehetne (vagy legalábbis nagyon késői gyerekem lehetne) korú fiatalokat. Érdekelni azért érdekelnek, hogyne érdekelnének – övék a jövő, az én jövőm is, sajnos.
Nem az a bajom velük, hogy másmilyenek és másként gondolkoznak. Az a bajom, hogy sokszor semmilyenek, és tapicskolnak a céltalanságban. Itt van ez a puncs-lány is. Az nem baj, hogy én nem értettem, mi a fenéért jár az egyetemre – a baj az, hogy ő se tudja. Az se baj, hogy nem értettem, mi is volt ez az egész „kapcsolat” – az a baj, hogy neki sem sikerült eldöntenie. Amiről az elején kijelenti, hogy nem, nem szerette, arról a könyv végére azt akarta volna sugallni/sejtetni, hogy esetleg mintha talán mégis. Vagy csak volt egy halvány kis fogódzkodó, amit kieresztett a kezéből, és rögtön magába zuhant nélküle? Mert se menni, se maradni nem akart. Se tanulni, se csinálni valamit. Se a pasi(ka)t (pláne elköteleződéssel, idegen gyerekkel), se a pasi(k) nélküli életet. Se a fiatalt, se az öreget. Se pénzt kapni, mint egy kitartott, se magának megkeresni.
Na ez az a jövőkép, amit nem tudok be- és elfogadni. Még akkor is böki a csőröm, ha tudom (remélem), hogy a legtöbben kinőnek (felnőnek) belőle. Ez a szerencsétlenkedő, önsajnáló, önsorsrontó, tehetetlen báblét.
Nem sikerült megkedvelnem a könyv stílusát sem. Magyarázatot vártam volna a kényszeres számolgatásra, pláne az önvagdalásra (vagy ez már járvány?), a szétcsúszásokra. Valami okának csak kell lennie, hogy valaki ilyenné váljon. Vagy itt egyszerűen írói eszköz lett volna? A történet meg másnak indult (a magukat valamilyen cél érdekében – pénz, jobb jegyek, diploma, stb. – prostituáló egyetemista lányok), de menet közben ilyen lett? Ki tudja. Mert ennek a lánynak se célja, se indítéka, se oka, se érzelmei.
Doktor úr, lehet, hogy kényszeres vagyok? Egy… kettő… három… négy… öt… hat… szóból állt a mondatom…
Doktor úr, olyan bizonytalan vagyok – vagy mégse? Mégis? Mégse?

Bret Easton Ellis magyar hangja: Mucha Dorka. Mivel az előbbit nagyon szeretem, nekem nagyon tetszett az utóbbi is. Aztán persze lehet csak én látom bele, de engem jó értelemben véve kísértetiesen emlékeztetett BEE-re ez a próza, úgy a szikárságában, mint a bravúros struktúrájában, ami spoileresen kezdődik, mégis szinte végig megvezet(ett engem legalábbis). Az apró, időben ugráló mozaikdarabokból csak szép lassan rajzolódott ki a végső, éjstötét kép, a kapcsolati pókháló működésképtelensége. Ahol mindenki mindenkivel csak azért van, mert épp nem akadt jobb neki (mint Hobónál a Hajtók dalában) vagy nem akadt jobb dolga.
A kevesebb itt ráadásul sokkal több, minden tekintetben. Ez a 160 oldal többet mond nekem tömörségében, mintha egy ezer oldalas generációs nagyregényt olvasnék, póztalan pozőrsége nem tolja túl a szexet, drogokat, a kilátástalanságot, mégis sokkal kiábrándítóbb és fajsúlyosabb, mintha minden oldalon felszívnának két csíkot és megerőszakolnának valakit. Olyan mint egy letisztult, realista Holtverseny. Persze ebben közrejátszhat az is, hogy egy kortárs hitelesebben tud írni a kortársairól, bármennyire nagyszerű is a konstruált nyelv, az igazi valódibb.
Végül pedig még arra is fény derül, mennyire elkeserítő, ha egy elutasított, ki nem használt lehetőségről kiderül, hogy valójában sohasem volt rá esély.
Ha ilyen a kortárs magyar próza, akkor valószínű többet kéne olvasnom.