Puncs 71% 218 csillagozás

Úgy hetvennyolcig jutottam, míg számoltam magamban, hogy hányszor nyálazom meg az ujjam hegyét, hogy egyre mélyebbre áshassak benned. Közben egyszer elmentem, bocsánat, hogy akkor durván hasra fordítottalak, pisilnem kellett.
Aztán, mikor reggel kinyitottam a szememet, szerencsére már csak a gyűrött ágyneműt láttam. Igazi egyestés volt. Hogy is hívtak? Pancs?
spoiler

” A mi generációnkról írnak mindenhol, de még senkinek sem jutott eszébe, hogy megkérdezze, mi van velünk.”

Mucha Dorka egy tömör, realista prózával mutatkozik be, amely a hazai Y-generáció nihiljét ragadja meg. Egyetemista főhősének ugyanis se célja, se értékrendje nincs, és ez sajnos egyáltalán nem túlzás. Nemcsak tanulmányait illetően nincs semmiféle jövőképe, kapcsolataiban is csak sodródik, amelyet nagyon jól szemléltet, hogy azt sem tudja megmondani, miért van együtt a Tanár úrral, hiszen sem az érzelmek, sem a jobb jegy, sem a diploma megszerzése nem motiválja. A viszonylag gyakori káromkodások ezúttal nem zavartak, hiszen a felnőtté válásnak, az önpróbálgatásnak ezek is gyakran szerves részei, azonban a nagyon olvasmányos írástól azt reméltem, hogyha egy fejlődésregény nem is, de legalább valamiféle mondanivaló, tanulság kibontakozik belőle. Ám sajnos a főszereplővel együtt az író is megragadt a felszínen. Hiába vártam, hogy esetleg az örökölt sors is megjelenik majd benne, amelyhez kiváló alapot szolgáltatott volna a kongó belső üresség, az állandóan visszatérő kényszeres tevékenységek, mint a számolgatás és a bársony simítgatása, csak nem sikerült mindezt kiaknázni. Ígéretes kezdés a Puncs, azonban számomra annyira hiányzott belőle a mélység, az az útravaló, amely a kisregény elolvasása után is velem maradna, hogy végül nem tudtam megszeretni.

Bármennyire próbálom kerülni, időnként valahogy mégis sikerül belefutnom egy-egy kisregénybe, amit szinte együltömben végigolvasok, és ilyenkor, mikor össze kellene szednem hozzá a gondolataimat, hogy leírhassam neked, mi a véleményem, kicsit gondban vagyok. Mit is lehetne mondani egy alig másfélszáz oldalas történetről? Persze, kérdezhetnéd, hogy minek olvastam el mégis?

Lássuk csak: tudod jól, hogy előszeretettel olvasok elsőkönyves szerzőktől. Szeretem őket felfedezni, illetve nem ez a jó szó, mert nyilván nem én fedeztem fel őket, hanem a kiadójuk, de biztosan érted, hogy mire célzok. A Puncs esetében még a kiadó is közrejátszott a döntésemben, hiszen a 21. Század Kiadó nagyon rövid idő alatt a kedvencemmé vált. Jobbnál jobb könyveket jelentetnek meg az utóbbi időben. Jó, persze a címválasztás meg a fülszöveg nem volt éppen nagyon bizalomgerjesztő, de jeles szerzőinktől egészen figyelemre méltó ajánlásokat olvashattunk Mucha Dorka debütálásáról, ami meggyőzött, hogy érdemes elolvasnom.

Szereted a szerelmi háromszögekről (vagy inkább négyszögekről) szóló sztorikat? Mert ez pont egy ilyen. A főhősnőnk egyetemista, aki a barátnőjével, Amarillával lakik egy albérletben a történetünk idején. Családjáról nem sokat tudunk meg, sőt, magáról a főszereplőről sem (még a nevét sem), az biztos, hogy „jól ki vannak tömve”, ő maga pedig eléggé céltalanul lődörög abban a bizonyos nagybetűsben. Egyetemre kéne járnia, de többnyire inkább ellógja az előadásokat. Van egy pasija, Bálint, akit igencsak félvállról kezel, pedig a fiú a talán a csillagokat is lehozná érte az égről, de neki inkább az egyetemi tanára kell, aki persze nős, sőt családapa. Ugye, sejted, hogy a feleség rájön, hogy csalják, és meg is keresi a hősnőnket?

Vannak itt bőven titkok és elhallgatások, például érdekelt volna, hogy honnan ered a főhősnő kényszeressége, hogy folyton számol fejben (ez afféle megnyugtatás számára), vagy miért van szükség arra, hogy nyesegesse a karját. Annak is nyilván oka van, hogy nem a korosztályában keresi a szerelmet, pedig azt tálcán nyújtaná neki az élet. Ez a nő nem egy könnyű eset, erre készülj fel!

Azt azért bevallom neked, annak ellenére, hogy egyértelműen nem én vagyok a könyv célközönsége, mindenképpen kiemelkedőnek találom. Mucha Dorka prózája lendületes, szókimondó, látszólag könnyed, de ha a körmünkkel megkapargatjuk, rögtön látni alatta a sebeket. Amennyire meg tudom állapítani – a generációs különbség ellenére –, eléggé valós képet fest a huszonévesek korosztályáról.

Mit szólnál, ha kötnénk egy fogadást? Habár nem egy romantikus puncs (ejj, ez a cím!), lefogadom, hogy mégis inkább a nők fogják kézbe venni. Micsoda, hogy biztosra nem fogadunk? Ha nem, hát nem.

http://ekultura.hu/2019/08/10/mucha-dorka-puncs

Kell nekem kíváncsiskodnom… Tudtam, éreztem, nem az én könyvem, de Totth Benedek és Grecsó kellően kedvet csinált hozzá, az tény. Van erő benne, egyéni hang…stb. Minden, ami az Indiáncseresznyéből hiányzott, ez kicsit sem simulékony. Vad, excentrikus, tüllszoknya és bakancs. Az egész olyan volt, mint amikor a 10-12 éves lányka felhúzza anyuci tűsarkúját, vagy melltartót vesz, pedig semmi szüksége MÉG rá.
A stílust… bizony néhol direkt túl polgárpukkasztónak éreztem. Szókimondó az trágár? Ettől lázadó, mai, menő? Hmm.. Lesz ez még jobb, ha letisztul. Most még forr, habzik, útkereső, de nagyon. Van néhány jó mondata, gondolata, ha mély nyomot nem is hagy bennem.

Az elsőkönyves Mucha Dorka hangszíne rendkívül friss, üde és megdöbbentő.
A szépirodalom szerelmeseként – mindamellett, hogy folyton igyekszem kilépni a komfortzónámból-, imádom ízlelgeti a magyar nyelv adta gyönyörűséges mondatokat, szófüzéreket, zamatos kifejezéseket és izgalmas szóképeket. Nos, itt ilyennel nem találkozunk, sőt azt mondanám, hogy a szöveg polgárpukkasztóan fapados. Mégis fontos könyvnek tartom a Puncsot.

Fontos, mégpedig tartalmilag. Egy olyan generációnak, és azon belül is egy jelentős csoportnak a története ez, amely pontosan így éli meg a mindennapjait. Főszereplő lányunk, friss egyetemistaként viszonyba keveredik tanárával.Teljesen homályos a kapcsolat alakulása, valószínűleg a főszereplő is csak sodródik, bár nagy kérdés, hogy a legelején miért ment bele ebbe az egészbe? Aztán már csak azt látjuk, hogy beleszeret, és a reményteli ív ellenére parkolópályára került. A hézagos szövegből az sem derül ki, mikor is szeretett bele a férfiba, sőt bevallom az sem jött át, hogy a kelleténél jobban ragaszkodik hozzá. Az egyébként is szorongástól és kényszerbetegségtől szenvedő lány problémájának megoldásához az önbántalmazást választja. Hosszasan lehetne elemezgetni az Y generáció helykeresését, kívülről mindenki rém okos, de a jelenség létezik, és Mucha Dorka pontosan ennek a bemutatására, vagy legalábbis érzékeltetésére vállalkozott.

Vállalkozott, de hogyan? És talán itt jönnek a problémák. Az a megközelítés, amit a szerző választott, az leginkább a bemutatott generáció hangnemén íródott, azokén, akik pontosan tudják és szembesülnek a nehézségekkel. De a korábban születettek népes seregénél ez a stílus nem biztos, hogy célt ér. Sőt! Picsognak a csajok egész nap, csinálják a hülyeségeiket, piálnak rendesen, összefekszenek érdekből, akivel kell, de jót tett volna a szövegnek, ha ez valahogy keretbe van szedve, és nem egy parttalan, örök dinamizmus. Erős képeket vont be, használt eszközül Mucha Dorka, szerintem ezt sokan éreztük is, de a produktummal már nehezebben birkózunk meg. A sok homály, a semmit sem tudunk tisztán értelmezni, a nem látjuk az irányvonalakat szintén egy réteg jellemzője, és ezt is remekül hozta a könyv.
Nekem tetszettek benne az időbeli ugrálások is, megmozgatott, arra ösztökélt, hogy egyszerre több oldalról nézzem az eseményeket, de megint csak bejön az a balos, hogy annyira laza, hogy szétesik az egész.

Erős kettősség van bennem, mert egyrészről helyénvalónak érzem, hogy a szerző így akarta feltárni a történetet, másrészről megmaradt egy fajsúlytalan kategóriában, és itt mellőzném az elsőre beugró jelzőimet, melyek sajnos elég lehúzóak. Számomra minden azon múlik, hogy megmarad-e Mucha Dorka a későbbiekben is ennél az egyszerű irodalomnál, vagy beletesz valami többet, tudatosabbat, kevésbé ösztönszerűt írásába.

https://annamarie-irkal.blogspot.com/2019/12/mucha-dork…

Ez a könyv újfent olyan iromány, ami megosztott engem, mint egyéni olvasót is. Egyrészről, mert nagyon jó dolgokról szól a könyv, másrészről viszont az egysíkúság, a túldramatizálás, és a felszínesség jellemzi. Szóval az egyik szemem sír, a másik meg csak könnyezik, mert nagyon nagy potenciál volt a könyvben, és mégsem sikerült úgy, hogy azt mondjam, jó lett. Emiatt viszont konkrétan az ördög ügyvédjét fogom játszani az értékelésben is, hiszen leírom, mit gondolok belőle jónak, és az hogyan nem sikerült mégsem (számomra, olvasói szempontból).
A történet, ha ezt történetnek vesszük, egy kapcsolat útját mutatja meg onnan, hogy hogyan kerültek kontaktusba, odáig, hogy spoiler. A két névtelen szereplő pedig egy (egyetemista) diáklány, és a tanár kapcsolatáról szól.
Ha nem nézzük, csak a történetet, akkor azt láthatjuk, hogy igazán szórakoztató irodalmi New Adult regényre bukkanunk. Van benne „szerelmi” történet, pajzán leírások, egyetemista főszereplő a kis (nem mindennapi) egyetemista problémáival. Tökéletes limonádé egy fülledt szombat délutánra. Ám a marketingje (mely nagy írók nagy mondatokat mondanak) azt hihetné az ember, hogy ez talán mégis szépirodalom. Valamennyire tényleg az, a szöveg szinten, illetve az értethetetlenségi szinten (ezt később még kifejtem), bár gondolatiságában nem éreztem szépirodalmi alkotásnak. Inkább olyan volt, mintha ebbe a szépirodalom fogalmába fogódzkodna a szerző, miközben egy tökéletes, minden igényt kielégítő limonádét sikerült írnia, így gyakorlatilag elvágva magát a tényleges célközönségétől (a limonádéfogyasztóktól). Emiatt számomra a könyv az értelmiségi réteg Szürke ötven árnyalatává degradálta magát, miközben sokkal többet is tudhatna ez a regény.
Itt persze jöhet a kérdés, hogy mihez képest többet? Vagy miről szól a szexualitáson kívül a könyv? Az egyik vezérszál az a főszereplőben keresendő (és a marketingszövegben), miszerint egy Y-generációs lány életébe tekinthetünk be. Ez valamennyire igaz is, hiszen a főszereplő pont hogy a céltalanságban, az értelmetlen társadalmi (és szülői) nyomásban nem tudja meghatározni, ki is valójában, és mit akar kezdeni az élettel. csak lebeg a napok sodrásában, és nem történik semmi.
Az Y-generáció egyik tényleg fontos problémája a céltalanság, és ezzel együtt hogy nem tudnak mit kezdeni az élettel. Elsődlegesen azért, mert minden megváltozott baromi gyorsan, és az eddigi néhány szakma hirtelen megszázszorozódott, és az átlag gimnazista lánynak őszintén fogalma sem lehet, milyen munkák állhatnak olyan hangzatos nevek mögött, amit az egyetemek kínálnak. Nyilván az sem segít, hogy rengeteg más problémája is van egy átlagos lánynak, így amúgy a legkisebb problémája, hogy mi történik az egyetemen. Emiatt nagyon jó, hogy a főszereplő egy ilyen személy, (akivel én tökre együtt érzek, hiszen 24 voltam, mire én kitaláltam, mit kezdek az életemmel).
Ám valahogy mégis felszínes volt az egész. A főszereplőnek nem olt igazi karakterisztikája, csak sodródott az árral, és ha szabad ilyet mondanom, valamilyen szinten tökéletes MarySue karakter volt. Nincs semmi jellegzetessége, akár te is lehetnél (ami értelemszerűen az egyes eseményeknél sokkal erősebb érzelmet vált ki az olvasóból), mégis azt éreztem, hogy ez kevés. Hogy senki nem ennyire steril, és mindenki szeret valamit az életben (filmet nézni, olvasni, Sacher tortát enni, akármi), hogy kvázi mindenkinek van egy kisebb-nagyobb energiabefektetéssel működő hobbija. Emellett persze tudom, hogy létezik teljesen céltalanság, de közben mégsem érzeném azt, hogy a főszereplő ezt képviselné.
Ezzel kapcsolatban ami szintén nem volt számomra pozitívum, hogy gazdag szereplőket mutatnak be. Tipikusan olyan szereplőket, akinek a pénz nem számít, mindenük megvan, és ebből adódnak a problémák.Nyilván a főszereplőnek is mindene megvan (pénz, szabadság, szerelem), de közben még sincs meg minden, hiszen céltalan. Közben pedig betegesebbnél betegesebb dolgokat látunk a gazdag családokról, egyfajta elrettentésként, kicsit úgy beállítva, mintha felelne az amúgy nagyon is általános problémákért spoiler Közben pedig a pénz inkább csak egyfajta inkubátorként működött: egy olyan helyzetet teremtett, amivel el lehetett mesélni egy ennyire földtől elrugaszkodott, mégis a mai társadalmi problémáknak megfelelő történetet.
Ha egy kicsit mélyebben belemegyünk a történetbe, akkor több problémakört láthatunk. Először is a tanár-diák viszonyt, mely nagyon hamar átcsap Sugar Daddy viszonyba, hiszen a tanárnak családja van. Amit sérelmeztem, hogy nem ment a könyv nagyon bele, mit is jelent ez a Sugar Daddy viszony, inkább csak éles ellentéteket rakott egymás mellé, de mintha csak a levegőben lógna: nincs valóban kifejtve (csak talán picit éreztetve, de akkor is az olvasó végzi a munka nagy részét). Ilyen például, hogy spoiler
Ám ami nem tetszett, hogy akármennyit is foglalkozik a könyv egy ilyen kapcsolattal, valahogy mindig csak a szexuális erőszakra lyukad ki. Hol családon belül, hol Sugar Daddy viszonyban, hol tanár-diák viszonyban. Valahogy nincs meg az a lehetőség, hogy a két fél egyenlőként van jelen a kapcsolatban, mindig a nő az alárendelt, aki mindig megszívja. Nyilván a könyv célja valamilyen szinten az érzékenyítés is a női problémákkal szemben, bemutatva az erőszak különféle formáit és az áldozathibáztatás lehetséges reakcióit, ám ez valahol félúton átcsapott egy irreális, folyamatosan bántalmazó közeget mutató történetté. Ezek a túlzások viszont erőltetetté tették a könyvet, és valahogy a végére már nem érte el azt a hatást, amit elérhetett volna, pont azért, mert addigra már túltöltődött az olvasó a szexuális erőszakkal, és a végén már tényleg csak enyhe szemöldökhúzás és „oszt akkó' mi van” reakcióra telik neki. Ebben az esetben úgy érzem, hogyha picit árnyaltabbak lettek volna a karakterek, picit kidolgozottabbak a történetek, akkor nagyobb és reálisabb hatást is elérhetett volna a könyv esetemben.
Érdekes számomra ezzel kapcsolatban, hogy a legkidolgozottabb karakter nem a főszereplő és nem is a tanár, hanem a tanár felesége. Valamiért a tanár-feleség kapcsolat is sokkal inkább ki volt dolgozva, mint a fő szál, és próbálja a szerző nem egy egyszerű sablonsztorit tálalni nekünk. Ez végeredményben sikerült is, és ez a szál érdekes is volt. Ám de nem erről szólt a könyv, vagy inkább nem annak kellett volna a fókuszban lennie, hogy a tanárnak milyen indítéka lehet megcsalni a feleségét. Ilyen szempontból én egy sablonosabb élettörténettel is beértem volna, ha a fő sztori villant egy picit nagyobbat, és nem a megcsalásról, hanem az új kapcsolat érzelmi részével törődne. spoiler
Ami még különleges lehet a könyvben az a „szépirodalmisága” vagyis hogy egyszerre érthetetlen és van stílusa a szövegnek. Érthetetlenség azt jelenti, hogy sokszor éreztem úgy, a szerző szándékosan kavarja meg a szöveget, hogy kevésbé legyen érthető a történet. Ilyen például a nem lineáris történetmesélés, ami miatt fogalmunk sincs, hogy egy-egy történetrész az idő folyamában hol helyezkedik el. Ez pedig fontos, ha spoiler
Szintén ehhez kapcsolódó gondolat a főszereplő számolásának mániája. Egyrészt értem, hiszen egyrészről meditáció is, másrészről egy nagyon érdekes időkezelési módszer is, ami egyrészről megmutatja az adott idő elteltét, másrészről a szereplő értelmi és érzelmi szintjét, alkohol és egyéb szer alatti befolyásoltságát. Nagyon jó, hogy az idő nem egyenletesen telik, hogy néha szétesik, lelassul, vagy éppen felgyorsul. Sajnos én viszont roppant idegesítőnek tartottam, és egyszerűen a világból ki lehetett volna kergetni a számolással.
A könyv szövege elméletileg „pimasz és pontos” ám én nem értek egyet Grecsó Krisztiánnal. A szövege borzalmasan egyszerű, és a szépirodalmiság picit erőltetetten látszik rajta. Azok az igétlen, értelmetlen mondatok! Hát szörnyű volt! Soha ilyet senkinek sem kívánok, hogy úgy próbáljon szöveget bogarászni, hogy se állítmány, se alany, csak van ott a mondat, és fogalma sincs, minek. Persze van, amikor egy szép szóösszetétel pótolja az állítmány hiányának hatalmas kráterét, ám ez igazából nem ilyen volt, hiszen a szöveg amúgy nagyon modern, és egyben egyszerű is volt.
Őszintén ez a könyv számomra borzasztó csalódás volt. Valahogy ezt a könyvet az értelmiség réteg Szürkéjének tudom elképzelni, ahogy a ceruzaszoknyás irodista hazamegyek, és délután nagy izgalmában elolvassa a kötetet. Ez ennyi, és szerintem ennél nem több. Ez sem rossz, csak máshogy érdemes ránézni.

Nincs ezzel semmi nagy baj se, szerintem…

Sőt, nekem kimondottan bejött, hogy ilyen viszonylag minimalista, nem túlcizellált, mondhatni formailag szinte unalmas, ezáltal kissé elidegenítő módon mesél rettentően durva életekről, sorsokról. Hogy így szinte nem is érted, miért ne unjad ezt az egészet, mert hát érdektelen ez, aztán egyszer csak leesik, hogy basszus. Ha csak minimális köze van a realitáshoz, ha csak néhány egyetemista lány érzi magát így a bőrében és történnek vele ilyen dolgok, és ha csak néhány tanár művel ilyeneket ezekkel a borzasztóan sebezhető és védtelen lányokkal, az is nagyon nagy baj.
A főszereplő lányt (tényleg nem tudjuk a nevét, vagy csak nem figyeltem?) sajnos egészen hitelesnek érzem, a vagdosással meg a számolással meg a bársonysimogatással együtt.
Hogy úgy az egésznek mennyi a köze a realitáshoz, nem tudom megítélni, már nagyon nem az én világom ez, de valahogy hajlamos vagyok elhinni.
Az időrendet nem tartó, kibogozást és összerendezést igénylő narrációnak meg Szabó Magda óta kifejezetten rajongója vagyok.

Szóval nem volt ez rossz, egészen jól elvoltam vele, bármennyire nem én vagyok a kortársmagyar kezdőírók szárnypróbálgatásainak legjellemzőbb célcsoportja.

Hm. Én valahogy teljesen másra számítottam. Hirtelen nem is tudom, mit írjak. Azt hittem, hogy egy vagányabb, ütősebb, izgalmas és titkos pillanatokkal, bújdosással és szerelmi drámákkal, bonyodalmakkal teli könyvet fogok a kezemben. De nem ezt kaptam. Lehet, hogy kicsit jobban utána kellett volna olvasnom. Mert ezek helyett, olvastam egy lányról, akiről nem tudtam eldönteni, hogy most ő akarja ezt vagy sem? Egyáltalán miről is szólt pontosan ez a könyv? Jó, megértettem benne az erősebb lélektani dolgokat, de úgy gondolom, hogy ebből egy kicsit hosszabb és izgalmasabb, bonyodalmakkal teli regényt is ki lehetett volna hozni. Hát, nem tudom, mi történik mostanság, hogy ennyire nem jönnek át nekem ezek a túlhypeolt könyvek, pedig erre legalább tényleg kiváncsi voltam, de ismét csalódtam. Nem értem. Most én vagyok túlságosan szigorú vagy csak rosszkor veszem kezembe ezeket a könyveket? Bárhogy is van, nekem ez most annyira nem tetszett. Nem tudok többet adni rá, mint 3.5 csillag. Minden esetre a borítóját imádom. Az telitalálat.

Lassan beletörődöm, hogy nem értem én ezeket az unokám-lehetne (vagy legalábbis nagyon késői gyerekem lehetne) korú fiatalokat. Érdekelni azért érdekelnek, hogyne érdekelnének – övék a jövő, az én jövőm is, sajnos.
Nem az a bajom velük, hogy másmilyenek és másként gondolkoznak. Az a bajom, hogy sokszor semmilyenek, és tapicskolnak a céltalanságban. Itt van ez a puncs-lány is. Az nem baj, hogy én nem értettem, mi a fenéért jár az egyetemre – a baj az, hogy ő se tudja. Az se baj, hogy nem értettem, mi is volt ez az egész „kapcsolat” – az a baj, hogy neki sem sikerült eldöntenie. Amiről az elején kijelenti, hogy nem, nem szerette, arról a könyv végére azt akarta volna sugallni/sejtetni, hogy esetleg mintha talán mégis. Vagy csak volt egy halvány kis fogódzkodó, amit kieresztett a kezéből, és rögtön magába zuhant nélküle? Mert se menni, se maradni nem akart. Se tanulni, se csinálni valamit. Se a pasi(ka)t (pláne elköteleződéssel, idegen gyerekkel), se a pasi(k) nélküli életet. Se a fiatalt, se az öreget. Se pénzt kapni, mint egy kitartott, se magának megkeresni.
Na ez az a jövőkép, amit nem tudok be- és elfogadni. Még akkor is böki a csőröm, ha tudom (remélem), hogy a legtöbben kinőnek (felnőnek) belőle. Ez a szerencsétlenkedő, önsajnáló, önsorsrontó, tehetetlen báblét.
Nem sikerült megkedvelnem a könyv stílusát sem. Magyarázatot vártam volna a kényszeres számolgatásra, pláne az önvagdalásra (vagy ez már járvány?), a szétcsúszásokra. Valami okának csak kell lennie, hogy valaki ilyenné váljon. Vagy itt egyszerűen írói eszköz lett volna? A történet meg másnak indult (a magukat valamilyen cél érdekében – pénz, jobb jegyek, diploma, stb. – prostituáló egyetemista lányok), de menet közben ilyen lett? Ki tudja. Mert ennek a lánynak se célja, se indítéka, se oka, se érzelmei.
Doktor úr, lehet, hogy kényszeres vagyok? Egy… kettő… három… négy… öt… hat… szóból állt a mondatom…
Doktor úr, olyan bizonytalan vagyok – vagy mégse? Mégis? Mégse?

Sok mindent írtak már a könyvről, amikkel egyetértek (inkább a goodreadsen érdemes körülnézni). Nem jó a könyv, de lehet még valami a szerzőből. Undort már remekül tud kelteni a szereplői iránt, az is valami, noha egyébként az árnyalt lélektaniság még hibádzik. Afféle első zsenge, szerencséje van, hogy valakik ekkora fantáziát láttak benne, a továbbiakat meg majd meglátjuk.