Ez a könyv újfent olyan iromány, ami megosztott engem, mint egyéni olvasót is. Egyrészről, mert nagyon jó dolgokról szól a könyv, másrészről viszont az egysíkúság, a túldramatizálás, és a felszínesség jellemzi. Szóval az egyik szemem sír, a másik meg csak könnyezik, mert nagyon nagy potenciál volt a könyvben, és mégsem sikerült úgy, hogy azt mondjam, jó lett. Emiatt viszont konkrétan az ördög ügyvédjét fogom játszani az értékelésben is, hiszen leírom, mit gondolok belőle jónak, és az hogyan nem sikerült mégsem (számomra, olvasói szempontból).
A történet, ha ezt történetnek vesszük, egy kapcsolat útját mutatja meg onnan, hogy hogyan kerültek kontaktusba, odáig, hogy spoiler. A két névtelen szereplő pedig egy (egyetemista) diáklány, és a tanár kapcsolatáról szól.
Ha nem nézzük, csak a történetet, akkor azt láthatjuk, hogy igazán szórakoztató irodalmi New Adult regényre bukkanunk. Van benne „szerelmi” történet, pajzán leírások, egyetemista főszereplő a kis (nem mindennapi) egyetemista problémáival. Tökéletes limonádé egy fülledt szombat délutánra. Ám a marketingje (mely nagy írók nagy mondatokat mondanak) azt hihetné az ember, hogy ez talán mégis szépirodalom. Valamennyire tényleg az, a szöveg szinten, illetve az értethetetlenségi szinten (ezt később még kifejtem), bár gondolatiságában nem éreztem szépirodalmi alkotásnak. Inkább olyan volt, mintha ebbe a szépirodalom fogalmába fogódzkodna a szerző, miközben egy tökéletes, minden igényt kielégítő limonádét sikerült írnia, így gyakorlatilag elvágva magát a tényleges célközönségétől (a limonádéfogyasztóktól). Emiatt számomra a könyv az értelmiségi réteg Szürke ötven árnyalatává degradálta magát, miközben sokkal többet is tudhatna ez a regény.
Itt persze jöhet a kérdés, hogy mihez képest többet? Vagy miről szól a szexualitáson kívül a könyv? Az egyik vezérszál az a főszereplőben keresendő (és a marketingszövegben), miszerint egy Y-generációs lány életébe tekinthetünk be. Ez valamennyire igaz is, hiszen a főszereplő pont hogy a céltalanságban, az értelmetlen társadalmi (és szülői) nyomásban nem tudja meghatározni, ki is valójában, és mit akar kezdeni az élettel. csak lebeg a napok sodrásában, és nem történik semmi.
Az Y-generáció egyik tényleg fontos problémája a céltalanság, és ezzel együtt hogy nem tudnak mit kezdeni az élettel. Elsődlegesen azért, mert minden megváltozott baromi gyorsan, és az eddigi néhány szakma hirtelen megszázszorozódott, és az átlag gimnazista lánynak őszintén fogalma sem lehet, milyen munkák állhatnak olyan hangzatos nevek mögött, amit az egyetemek kínálnak. Nyilván az sem segít, hogy rengeteg más problémája is van egy átlagos lánynak, így amúgy a legkisebb problémája, hogy mi történik az egyetemen. Emiatt nagyon jó, hogy a főszereplő egy ilyen személy, (akivel én tökre együtt érzek, hiszen 24 voltam, mire én kitaláltam, mit kezdek az életemmel).
Ám valahogy mégis felszínes volt az egész. A főszereplőnek nem olt igazi karakterisztikája, csak sodródott az árral, és ha szabad ilyet mondanom, valamilyen szinten tökéletes MarySue karakter volt. Nincs semmi jellegzetessége, akár te is lehetnél (ami értelemszerűen az egyes eseményeknél sokkal erősebb érzelmet vált ki az olvasóból), mégis azt éreztem, hogy ez kevés. Hogy senki nem ennyire steril, és mindenki szeret valamit az életben (filmet nézni, olvasni, Sacher tortát enni, akármi), hogy kvázi mindenkinek van egy kisebb-nagyobb energiabefektetéssel működő hobbija. Emellett persze tudom, hogy létezik teljesen céltalanság, de közben mégsem érzeném azt, hogy a főszereplő ezt képviselné.
Ezzel kapcsolatban ami szintén nem volt számomra pozitívum, hogy gazdag szereplőket mutatnak be. Tipikusan olyan szereplőket, akinek a pénz nem számít, mindenük megvan, és ebből adódnak a problémák.Nyilván a főszereplőnek is mindene megvan (pénz, szabadság, szerelem), de közben még sincs meg minden, hiszen céltalan. Közben pedig betegesebbnél betegesebb dolgokat látunk a gazdag családokról, egyfajta elrettentésként, kicsit úgy beállítva, mintha felelne az amúgy nagyon is általános problémákért spoiler Közben pedig a pénz inkább csak egyfajta inkubátorként működött: egy olyan helyzetet teremtett, amivel el lehetett mesélni egy ennyire földtől elrugaszkodott, mégis a mai társadalmi problémáknak megfelelő történetet.
Ha egy kicsit mélyebben belemegyünk a történetbe, akkor több problémakört láthatunk. Először is a tanár-diák viszonyt, mely nagyon hamar átcsap Sugar Daddy viszonyba, hiszen a tanárnak családja van. Amit sérelmeztem, hogy nem ment a könyv nagyon bele, mit is jelent ez a Sugar Daddy viszony, inkább csak éles ellentéteket rakott egymás mellé, de mintha csak a levegőben lógna: nincs valóban kifejtve (csak talán picit éreztetve, de akkor is az olvasó végzi a munka nagy részét). Ilyen például, hogy spoiler
Ám ami nem tetszett, hogy akármennyit is foglalkozik a könyv egy ilyen kapcsolattal, valahogy mindig csak a szexuális erőszakra lyukad ki. Hol családon belül, hol Sugar Daddy viszonyban, hol tanár-diák viszonyban. Valahogy nincs meg az a lehetőség, hogy a két fél egyenlőként van jelen a kapcsolatban, mindig a nő az alárendelt, aki mindig megszívja. Nyilván a könyv célja valamilyen szinten az érzékenyítés is a női problémákkal szemben, bemutatva az erőszak különféle formáit és az áldozathibáztatás lehetséges reakcióit, ám ez valahol félúton átcsapott egy irreális, folyamatosan bántalmazó közeget mutató történetté. Ezek a túlzások viszont erőltetetté tették a könyvet, és valahogy a végére már nem érte el azt a hatást, amit elérhetett volna, pont azért, mert addigra már túltöltődött az olvasó a szexuális erőszakkal, és a végén már tényleg csak enyhe szemöldökhúzás és „oszt akkó' mi van” reakcióra telik neki. Ebben az esetben úgy érzem, hogyha picit árnyaltabbak lettek volna a karakterek, picit kidolgozottabbak a történetek, akkor nagyobb és reálisabb hatást is elérhetett volna a könyv esetemben.
Érdekes számomra ezzel kapcsolatban, hogy a legkidolgozottabb karakter nem a főszereplő és nem is a tanár, hanem a tanár felesége. Valamiért a tanár-feleség kapcsolat is sokkal inkább ki volt dolgozva, mint a fő szál, és próbálja a szerző nem egy egyszerű sablonsztorit tálalni nekünk. Ez végeredményben sikerült is, és ez a szál érdekes is volt. Ám de nem erről szólt a könyv, vagy inkább nem annak kellett volna a fókuszban lennie, hogy a tanárnak milyen indítéka lehet megcsalni a feleségét. Ilyen szempontból én egy sablonosabb élettörténettel is beértem volna, ha a fő sztori villant egy picit nagyobbat, és nem a megcsalásról, hanem az új kapcsolat érzelmi részével törődne. spoiler
Ami még különleges lehet a könyvben az a „szépirodalmisága” vagyis hogy egyszerre érthetetlen és van stílusa a szövegnek. Érthetetlenség azt jelenti, hogy sokszor éreztem úgy, a szerző szándékosan kavarja meg a szöveget, hogy kevésbé legyen érthető a történet. Ilyen például a nem lineáris történetmesélés, ami miatt fogalmunk sincs, hogy egy-egy történetrész az idő folyamában hol helyezkedik el. Ez pedig fontos, ha spoiler
Szintén ehhez kapcsolódó gondolat a főszereplő számolásának mániája. Egyrészt értem, hiszen egyrészről meditáció is, másrészről egy nagyon érdekes időkezelési módszer is, ami egyrészről megmutatja az adott idő elteltét, másrészről a szereplő értelmi és érzelmi szintjét, alkohol és egyéb szer alatti befolyásoltságát. Nagyon jó, hogy az idő nem egyenletesen telik, hogy néha szétesik, lelassul, vagy éppen felgyorsul. Sajnos én viszont roppant idegesítőnek tartottam, és egyszerűen a világból ki lehetett volna kergetni a számolással.
A könyv szövege elméletileg „pimasz és pontos” ám én nem értek egyet Grecsó Krisztiánnal. A szövege borzalmasan egyszerű, és a szépirodalmiság picit erőltetetten látszik rajta. Azok az igétlen, értelmetlen mondatok! Hát szörnyű volt! Soha ilyet senkinek sem kívánok, hogy úgy próbáljon szöveget bogarászni, hogy se állítmány, se alany, csak van ott a mondat, és fogalma sincs, minek. Persze van, amikor egy szép szóösszetétel pótolja az állítmány hiányának hatalmas kráterét, ám ez igazából nem ilyen volt, hiszen a szöveg amúgy nagyon modern, és egyben egyszerű is volt.
Őszintén ez a könyv számomra borzasztó csalódás volt. Valahogy ezt a könyvet az értelmiség réteg Szürkéjének tudom elképzelni, ahogy a ceruzaszoknyás irodista hazamegyek, és délután nagy izgalmában elolvassa a kötetet. Ez ennyi, és szerintem ennél nem több. Ez sem rossz, csak máshogy érdemes ránézni.