Puncs 82% 42 csillagozás

Tudom, hogy általában bő lére eresztem az értékeléseimet, de ennek az olvasása közben végig arra gondoltam, hogy milyen egyszerű lenne csak annyit írni erről az egészen pici könyvről, hogy a Mucha Dorka első regénye kva jó és aki nem hiszi, járjon utána.

Nem tudom, hogy van az, hogy egy könyvről érzed, hogy neked ez most kell és minden kétséget kizáróan jó lesz. Velünk most ez történt.

Én imádom azt az elbeszélő módot, amit megpróbáltam szavakba önteni, hogy milyen, de baromi béna és érthetetlen lett, úgyhogy írjon inkább a Mucha Dorka, mert neki ördögien jól megy.

Nekem ez a könyv – ami mindenhova jött velem 2 napig, és még a hőn szeretett munkám is utáltam érte kicsit, mert nem tudtam egyszuszra befejezni – olyan volt, mint egy modern art kiállítás, ahol fellélegzel, hogy nem csak értelmetlen hülyeségek vannak a falon, és egy rakás dolgot hosszútávon megjegyzel abból, amit láttál. Így jönnek velem Mucha Dorka menő hasonlatai és az érzés, hogy hosszú hetek bookhangoverje után végre kiolvastam egy krva jó könyvet.

Olvassátok ti is, oké?

Bret Easton Ellis magyar hangja: Mucha Dorka. Mivel az előbbit nagyon szeretem, nekem nagyon tetszett az utóbbi is. Aztán persze lehet csak én látom bele, de engem jó értelemben véve kísértetiesen emlékeztetett BEE-re ez a próza, úgy a szikárságában, mint a bravúros struktúrájában, ami spoileresen kezdődik, mégis szinte végig megvezet(ett engem legalábbis). Az apró, időben ugráló mozaikdarabokból csak szép lassan rajzolódott ki a végső, éjstötét kép, a kapcsolati pókháló működésképtelensége. Ahol mindenki mindenkivel csak azért van, mert épp nem akadt jobb neki (mint Hobónál a Hajtók dalában) vagy nem akadt jobb dolga.
A kevesebb itt ráadásul sokkal több, minden tekintetben. Ez a 160 oldal többet mond nekem tömörségében, mintha egy ezer oldalas generációs nagyregényt olvasnék, póztalan pozőrsége nem tolja túl a szexet, drogokat, a kilátástalanságot, mégis sokkal kiábrándítóbb és fajsúlyosabb, mintha minden oldalon felszívnának két csíkot és megerőszakolnának valakit. Olyan mint egy letisztult, realista Holtverseny. Persze ebben közrejátszhat az is, hogy egy kortárs hitelesebben tud írni a kortársairól, bármennyire nagyszerű is a konstruált nyelv, az igazi valódibb.
Végül pedig még arra is fény derül, mennyire elkeserítő, ha egy elutasított, ki nem használt lehetőségről kiderül, hogy valójában sohasem volt rá esély.
Ha ilyen a kortárs magyar próza, akkor valószínű többet kéne olvasnom.

Pokolian jól ír Mucha Dorka, olvasás közben sodort a lendülete, ebbe a röpke 160 oldalba beleszőtte minden energiáját (legalábbis megtett minden tőle telhetőt), de valami mégsem volt kerek.

Nem tudtam megragadni, hogy mit akart a szerző ezzel az egésszel: tanár-diák viszony, el akarja velünk hitetni, hogy a kis liba szereti a Tanár Urat, de hogy szeretné már, nem szeret senkit, egyszerűen csak sodródik, nem tudja mit akar az élettől, az emberektől. Felszínes minden kapcsolata, egy pillanat erejéig nem tudtam vele szimpatizálni. Kikéri magának, hogy $@!% lenne, de van az a roppant bölcs mondás, hogy aki kurvának áll, ne csodálkozzon, ha… Na, érti mindenki. Tetézvén mindezt, Mucha Dorka behozza a kényszerbetegség vonalát, aminek igazából se eleje, se vége, nem tudjuk az okait spoiler.

Értem én, hogy Mucha Dorka akart írni valamit, ami modern és aktuális, de jobban jártunk volna, ha hagyja letisztulni a mondanivalóját és ad neki egy keretet, mert meggyőződésem, hogy ennél sokkal több van benne. Az írásmódja azonban üde, valami egészen új az eddigi olvasmányélményeimhez képest, úgyhogy várom a következő könyvét, hátha nagyobbat fog ütni.

Friss stílussal megírt történet egy régi-régi problémáról. A történet a téma nehézsége ellenére lendületes, nagyon mai, mégis minden korosztályhoz szól.

Maga a szöveg amúgy baromi intelligens, szeretem, hogy Mucha Dorka tud írni és saját nyelve van, miközben persze nem határolódik el a divatos kortárs fiatal próza hangjától sem. Nekem valószínűleg jobban csúszott volna egy egyel eltartottabb nyelvvel, de értem, hogy az elbeszélő az érdektelenséget és „tipikus egyedi bölcsészlány kezdőszett” hangot akarta megteremteni ebben a regényben tök olvasmányosan. És ez amúgy működött. Nagyon féltem, hogy meg fogom kedvelni a főszereplőt, de szerintem ez is a nyelv által nem történik meg, amiért hálás vagyok tökre. :)
Ezzel együtt azt érzem, hogy az egész el lett biztonságosolva. Ami még nem tudom, hogy mennyire zavar. Nyilván a piac tök kapkod és kapkodni fog a könyv után, de igazából nem tudtam meg nagyon újat a Puncs témáról. És a világom sem lett több. Olyan, mint az Élesben, amikor meglepődünk, hogy úr isten bölcsész ilyenre képes, de persze a bölcsészek nem csinálnak ilyeneket, és ettől az egész annak a műgenerációnak a műregénye lesz. Örülök, hogy elolvastam, és fogok még olvasni a szerzőtől, de nem hiszem, hogy nagy újraolvasós szöveg lesz. :D

Egyszerűen zseniális!

Többször találkoztam már ezzel a regénnyel korábban, de eddig még nem sikerült sort kerítenem arra, hogy elolvassam.
Maga az alaptörténet sok felbújdulást indított, sokaknál láttam ezután a könyvet, főleg azért, mert mindenki mást is hajtott a kíváncsiság.

A könyvfesztiválon nem jutottam hozzá, de most végre sikerült elolvasnom és befejeznem.

Igen velős történetről van szó, arcátlanul őszintén megírva. Holnap olvasható lesz a blogon az értékelésem!

A történet szerintem nem tudott újat mondani a témában, nem éreztem benne eredetiséget, és a könyv központjában lévő kapcsolat mögött nem éreztem megfelelő motivációt egyik fél felől sem. Sokkal hitelesebben kap el más, kevésbé kitüntetett problémákat egy-egy felvillanó jelenetben a felnőtté váló, motiválatlan, sodródó fiatalok életéből.

A takarékos, lendületes szöveg a történet hiányosságai ellenére is hamar magával rántott. Mucha Dorka jól ír, debütáló kötete után kíváncsi vagyok, merre fejlődik majd tovább.

Nem azért jó a szöveg, mert annyira jó a sztori. Szerintem nem a sztoriról szól a könyv. Olyan friss, annyira könnyed, miközben nagyon nem könnyű a téma. Igazából a téma emiatt kell szerintem. Hogy érezd, ha valaki mosolyog meg fel is van dobva meg kívülről rendben van, attól még belül nagyon nem biztos.
Egyszerű, de tűpontos mondatok. Találó képek, hasonlatok. A karaktereket pedig mindenki ismeri. Nem mond újat, hanem újszerűen mondja. Generációs kisregény a láthatáron?

U.i.: Bocsi a fél csillag levonást. Szőrös szìvűen várom a következő kötetet, hogy lehessen emelni a tétet, és 10-es skálán értékelek, úgy meg 9/10.

Itt érdemesnek látom, ha külön veszem a történetet és a prózát.
Ez a diáklány – tanár viszony, vagy úgy általában az idősebb férfi, jóval fiatalabb lány téma engem taszít. Anno modern irodalmon egy könyvet nem voltam hajlandó elolvasni a kötelezőkből, a Lolitát. Itt máshogy durva a helyzet, mint abban. Ott érzelmekről van szó, ágyba nem került Lolita tudtommal, a Puncs hősnője meglépi a szexet is. Csak éppen azért ő évekkel idősebb, mint Lolita volt. Azért poénkodik ő is Nabokovval…
De amit ebből ki akartam hozni, mint szerelmi történet taszított a történet. Pláne, hogy a tanár mellett a hősnő egy korabeli fiút is összeszed magának. De egyszer nem éreztem, hogy bármelyiket is igazán szerette volna. A tanárt, talán a végére, de számomra ez egy elveszett lány története volt.
Egy fiatal, aki nem tudja mit akar és csak hagyja megtörténni a dolgokat. Sokszor annyira szerettem volna megrázni, hogy térjen már magához, és gondolja át, mit csinál! Tőlem nagyon életidegen ez az úszok az árral hozzáállás. Nem is kedveltem meg, nem is volt miért drukkolnom neki.
Ha korrajznak olvasom, a helyét kereső generációról, akkor tudom értelmezni és elfogadni, látni az értékeit.
A próza – örök fájdalmam a sok káromkodás és durva nyelvhasználat. Ha indokolt, legyen, de nem szeretem akkor sem, amikor sok van belőle. Itt bántotta a szemem, ahogy a fiatalok beszélnek benne. A próza visz, tény. Tömör, lényegre törő, olvastatja magát. De mindig megtört a lendületem, amikor jött a kisípolandó szöveg.
Még emésztgetem kicsit, látok benne jó dolgokat, de nem az én stílusom.