Terror ​a családban 8 csillagozás

Akit megerőszakoltak, egy szörnyű emlékkel él együtt. Akit a férje erőszakolt meg, az a tettessel.

A megalázással kapcsolatban természetesen elfogadhatjuk azt a nézetet, hogy az egyes emberek érzékenysége igen különböző lehet. Ugyanakkor mégis fontos szempont a „megalázás” és a „nem megalázás” között az, hogy maga a sértett mit gondol az adott magatartásról. Amennyiben kifejezésre juttatja, hogy számára egy adott megszólítás vagy megnyilvánulás bántó, ám ennek ellenére minden a régi mederben folytatódik, akkor az adott megszólítás vagy megnyilvánulás már tudatos bántásnak minısül. Ha például egy nő azt kéri, hogy ne szólítsa őt a férj „cicababának” vagy „kisanyámnak”, és ő ennek ellenére változatlanul ezeken a neveken illeti, akkor az a nő számára alappal megalázó, még akkor is, ha esetleg egy másik nő kifejezetten megtiszteltetésnek venné ugyanezeket a megszólításokat.

A szakirodalom a nemi abúzusok csoportjába sorolja a fogamzásgátlás megtiltásával kapcsolatos magatartásokat, illetve a gyermekvállalással összefüggı döntésre való kényszerítést. Ez jelentheti a szándékos és a nő akaratával ellenkező „teherbe ejtést”, a terhesség megszakításának megakadályozását éppúgy, mint annak ellenkezőjét, azaz a terhesség megszakítására való kényszerítést. Sok olyan asszonnyal találkoztam, akiket férjük eltiltott a tablettaszedéstől vagy más fogamzásgátló eszköz használatától, és minden különösebb magyarázkodás vagy mentegetőzés nélkül többször vagy akár rendszeresen teherbe ejtette őket. Az asszonyok egy része egymás után szülte meg a gyerekeket, más részükigen mély lelki sérüléseket szerzett a rendszeres terhességmegszakítások során. Egyik sem az ődöntésük volt. Miközben az abortuszkérdést a világon mindenhol a női jogok mércéjeként, sarokköveként kezelik, fontos lenne elgondolkodnunk azon, hogy a nem kívánt terhességek jelentős része nem „véletlen baleset” eredménye, hanem a függőségben tartás, a hatalomgyakorlás nagyon is szándékolt folyamatának egyik eleme.

Egy másik elítélt asszony, aki harmincöt évesen, háromgyerekes anyaként, felsőfokú végzettséggel tölti szintén hatéves büntetését brutális, a gyermekeit is súlyosan bántalmazó férjének agyonlövése miatt, a következőképp fogalmazott:

„Pörgessem vissza az időt, képzeljem magam újra abba a helyzetbe és mondjam meg, hogy most lőnék-e… Jó, megpróbálom. Azt mondom, nem. Nem lőnék. Helyette elmennék azokhoz a hatóságokhoz, akik engem most bűnözővé nyilvánítottak. Odavinném a gyerekeimet is és azt mondanám, hogy addig nem megyek el innen, amíg meg nem mondják, mit csináljak, hová menjek, hogyan meneküljünk…”

Mi is az, amiről ezek az asszonyok beszélnek? Arról, hogy senki nem akadt, aki segített volna nekik. Segíteni? Nem ez a megfelelő szó. Senki nem alkalmazta a jogot. Senki nem akadt, aki értük ragaszkodott volna úgy a törvény betűjéhez, mint ellenük. Számos hatósághoz fordultak, és nem az „átkosban”, hanem a rendszerváltás után. Akkortájt, amikor az Alkotmánybíróság egyetlen határozatában harmincnégyszer írta le azt a szót, hogy jogállam.

193-194. oldal

Tekintettel arra, hogy a bántalmazási folyamatban az áldozat sokszor úgy gondolja, hogy minden őmiatta, az ő hibájából történik, és egyedül ő tehet a helyzet megváltoztatásáért, képes szánalmasan a bántalmazó kedvében járni, részben lecsillapítandó, részben valamiféle apró szeretetmorzsa reményében.

2. fejezet

Ez az asszony is megfogalmazta azt, amit szinte kivétel nélkül valamennyi sorstársa:

„Amikor a bíró kihirdette az ítéletet, azt mondta, erre a helyzetre azért lett volna más megoldás is, mint megölni a férjemet. Két éve töltöm a büntetésemet és két éve gondolkodom, vajon mire célozhatott a bíró úr. Azt ugyanis bizonyítani tudtam, hogy én mindent, ami számomra elképzelhető volt, megpróbáltam. Rendőrség, gyámhatóság, önkormányzat, bíróság. Már nagyon bánom, hogy nem kérdeztem rá: mi is lett volna az a bizonyos megoldás.”

193. oldal, 8.fejezet - Terror a családban (Kossuth, 1998)

Semmiféle erőszakot, így a tettleges erőszak legenyhébbnek tűnő megnyilvánulását sem kell és nem is szabad eltűrni. Fontos, hogy a nő már a legelső bántalmazást követően vagy megszakítsa a kapcsolatot, vagy nagyon határozottan közölje, hogy amit a társa tett vele, az számára elfogadhatatlan.
Nehezíti a nő helyzetét, hogy a bántalmazó egyrészt indokolni fogja a tettét („megérdemelted”, „kihoztál a sodromból”, „felkaptam a vizet”), másrészt jelentéktelennek fogja feltüntetni, ami történt („ez mindenhol előfordul”, „egy pofon azért nem a világ vége”, „tudod, hogy mennyire szeretlek”…).
A bagatellizálásban, a bántalmazás jelentőségének, súlyának alábecsülésében a bántalmazó a szó szoros értelmében a végsőkig kitarthat.

Magyarországon minden második, halállal végződő erőszakos bűncselekmény „családi ügy”. A brutálisan agyonvert, agyonszúrt, megfojtott, felgyújtott vagy más módon megölt áldozatok fele nem csupán ismerte, hanem egykor szerette is gyilkosát, hiszen szülője, gyermeke, testvére, házastársa, élettársa volt.
A közhittel ellentétben ezek a cselekmények többségükben nem a családi együttélés okozta feszültség vagy hirtelen felindulás kiszámíthatatlan, előre láthatatlan következményei. Nem derült égből villámcsapásként jelentkező tragédiák. Ellenkezőleg: általában nagyon is kiszámíthatóak, előre láthatóak. A hozzátartozó életének kioltását többnyire éveken, sőt évtizedeken át tartó rendszeres és brutális bántalmazássorozat és terror előzi meg.

1. fejezet

Nincs olyan ember, aki ne tehetne a családon belüli erőszak ellen! Fontos, hogy egyre többen legyenek, akik – meggyőződve a jelenség katasztrofális jellegéről – elutasítják, megvetik az „asszonyverést”. Szívből remélem, hogy néhány éven belül egy magára valamit is adó közszereplő nem tehet majd tréfás, bagatellizáló és egyéb negatív megjegyzéseket a nők elleni erőszakkal, illetve a családon belüli erőszakkal kapcsolatban. Tisztában lesz vele ugyanis, hogy az egy magát civilizáltnak valló emberhez méltatlan, és egy európai országban elfogadhatatlan.

262. oldal, 12. fejezet (Kossuth,1998)

Számos férfi is tapasztalja azt a sajnálatos tényt, hogy a kiszolgáltatott helyzetben lévő személy feletti hatalomgyakorlás szoros kapcsolatban áll az erőszak jelenségével. Az ő esetükben a hatalmi viszonyokból fakadó erőszak, brutalitás elszenvedésének színtere többnyire nem a család, hanem a katonaság, a börtön, a háborús fogság. Az emberek közötti kapcsolatokat a laktanyában éppúgy nem az egyenrangúság, a másik méltóságának tisztelete, az együttműködés, hanem az alá-fölérendeltség, az erő kultusza jellemzi, mint a bántalmazó családban. Néhány „öreg katona” ugyanazért bántalmazza az újoncot, amiért a brutális férj a feleségét: mert úgy érzi, hogy ezt megteheti, hiszen neki az áldozat az alárendeltje, és az ő uralma, hatalma korlátlan felette. Saját pozícióját úgy tudja erősíteni, saját hatalmasságát úgy tudja bizonyítani, ha mást nála gyengébbnek és kiszolgáltatottabbnak tüntet fel. Ennek legbiztosabb módja, ha lelki terrort alkalmaz, illetve tettlegesen bántalmaz. Az elfogadott normák szerint az elismerés, a közösségben (illetve a családban) elfoglalt központi szerep zsinórmértéke az erő felmutatása, amit mi sem igazol jobban, mint mások félelme. Meg kell mutatni, hogy ki az úr a háznál! – s éppúgy meg kell mutatni, hogy ki az úr a zárkában vagy a körleten. Ezek az intézmények, illetve élethelyzetek a külvilág ellenőrzése elől éppúgy elzártak, mint a család. A kiszolgáltatott helyzetben lévő katona vagy fogoly éppoly nehezen jut segítséghez, mint a bántalmazott nő. Amikor egy katonaviselt férfi azt kérdezi, miért nem „lép valamit” az asszony, akit a férje bánt és terrorizál, az illetőnek vissza kellene gondolnia arra, mit tett ő akkor, amikor huszadszor is felmosatták vele a folyosót, kitisztíttatták a Wc-t… Fordult-e a parancsnokhoz, a katonai ügyészhez, kérte-e, hogy helyezzék el másik alakulatnál, mivel a helyzete tarthatatlan? S ha nem, miért nem, hiszen – legalábbis elvben – meglett volna rá a lehetősége.

241-242. oldal - 10. fejezet