Úri ​muri 74% 440 csillagozás

Megértem, hogy ez a regény ilyen alacsony százalékon áll itt, a molyon, és most ez az olvasásom is bebizonyította, hogy nekem bejönnek (10-ből 9 esetben) ezek az alulértékelt könyvek. Még akkor is, ha eléggé kettős az érzésem a kötettel kapcsolatban. Tudni kell, hogy nem a szívem csücske Móricz Zsigmond, de nem azért, mert rossz író, hanem azért, mert számomra megterhelőek az írásai. Nehezen olvasom őket, lelkileg megviselnek és minden egyes befejezett írásánál (legyen az regény vagy novella) úgy érzem, hogy én nem akarok többet olvasni tőle. Éppen elég nekem az a rengeteg borzalom, ami ma van a világban, nem akarom magamat terhelni még tovább. Ráadásul Móricz durva író. Nem szépít. Ő leírja, amit akar, nincsen tekintettel az olvasóra; érzékletesek a szövegei. Túlságosan is.
Pedig csak szavak. Egymás mellé helyezett szavak, amik önmagukban nincsenek hatással rám, ahogy azonban Móricz fogalmaz, szíven őt és megvisel.

Ez a regény azonban nemcsak Móricz stílusa miatt volt megterhelő olvasmány a számomra, hanem a történet szereplői és az ő élethez, a társadalomhoz, a világhoz, egymáshoz való hozzáállásuk miatt is. Merthogy ezek a karakterek nem pozitív szereplői a regénynek.
Szathmáry Zoltánnak nagy tervei vannak, újítani akar, megreformálni a termelést a birtokán, haladni a korral és a fejlődéssel előre. Nem akar leragadni a múlt sarában, az elmaradottságban és az elmaradott gondolkodásban. Csakhogy bekerül egy ilyen közegbe, ami nagyobb hatással van rá annál, minthogy ellent tudjon állni nekik és lehúzzák magukkal az erkölcsi züllésbe. Először azt hittem, ő lesz az egyetlen olyan szereplő, akit valamennyire kedvelni fogok. Értettem és megértettem őt valamilyen szinten (talán még sajnáltam is néha), de kedvelni nem tudtam. Tudom én, hogy ha mész és jön a tömeg, nehéz ellenállni, nehéz az embernek a saját útján haladni és nem engedni, hogy a tömeg elsodorja, de Zoltán gyenge jellem is volt, nem pedig erős személyiség, akire érdemes és kell is felnézni.

Végül már csak a bikák maradtak együtt. Főleg a földbirtokosok, akiket, úgy látszik, keményebbre edzett a természet.
Zoltán felszámolta gépiesen magában, kinek mennyi földje s birtoka van. S nagy meglépetésére a határ háromnegyed része itt van együtt ebben a kaszinói teremben. Kint van körülöttük a nagy népes város, de a határ az itt van együtt. Kint lakik tízezernyi nép, akik mind a földből élnek, de a határ háromnegyed része ezeknek a jelenlevőknek a markában van.

Nagyon durva érzés, amikor az ember rájön, hogy ez a történet simán ráhúzható a mai Magyarországra is. És igen, ráhúzható. Ez a legfájóbb ebben a regényben, és ezért viselt meg annyira.

Ha ő az eszét adhatná nekik. Ha meg lehetne ezeket fogni s indítani a maga új gondolatai szerint az új úton, akkor paradicsomot lehetne ebből a határból csinálni. Semmi sem kellene hozzá, csak lelkesedés. Még pénz sem. Ha ennyien összefognának, a pénz a legkisebb akadály volna.

Nekem konkrétan a szívem szakadt meg.

Ez egy remek könyv, Móricz pedig zseniális író.

Mielőtt olvastam a könyvet: „Mi ez a cím? Valami vígjáték? Vizsgára kell? Jó, talán elolvasom – nem szívesen. Ok, jó író a Móricz, de ezt most komolyan el kell olvasni? Hát jó, valahogy majd…"
Olvasom…: Eleje: „Ja igen, unom, mi ez? Jah, első fejezet, felejtős…"
Utána: „Mi? Ez egész jó, nézd már, magamra ismerek lassan…"
Aztán: „Hogy mi??? Ez a Zoltán nevű szereplő olyan, mint én nőben. „
Majd: „Na ne, hogy ez is ettől szenved? Oké, végre valahol olvasok ilyenről…”
Vége: 10 percig sírás – eszeveszettül!!! –, majd könnyezve értékelés…

„Igen. „
„Ez az a könyv.”
„Ez nem komédia."
„Ez az élet. „
„Egy kínkeserves valami…”

Nagy magyar – szomorú- valóság. Nehezebben haladtam vele, de ez nem az író hibája. A Grecsó Krisztián esten Ő emlegette mennyire szereti Móricz írásait. Én meg rájöttem a pár kötelezőn kívül, alig olvastam tőle, illetve nagyon régen. Azt gondolom, ez a mai napig is érvényes történet, jellemző ránk.A sirva vigadás, az összefonódások,stb..akkor is megmutatom, ha bele döglök is…élni vágyás, egy jobb életre való vágy, akár máig ható meséje.

Klasszikus, eddig kimaradt, pótoltam és nem sok örömem volt benne.
Ez egy dráma, egy többre érdemes ember végső pokoljárása. Szakhmáry Zoltán többre hivatott: tud gazdálkodni, szép családja van, modernizálhatna és fejlődhetne, vele a vidék is. Csak éppen ő ezt úgy akarja megtenni, hogy mellette dzsentri is marad: haladni, miközben mindent elherdál és mulatva, felelőtlenül él? A helyzetet nehezíti, hogy egy csinos parasztlány megbolondítja, és hiába tudja, hogy a lány tönkreteszi, nem tudja nem szeretni. Az úri mulatozás egyenesen viszi a pokol felé.
Mint karakterdráma, még tetszett is. Móricz összetett hőst alkot, akiben van lehetőség bőven, de helyette elbukik. Mélyen emberi, ahogy pontosan tudja az eszével, mit kellene tennie, mivel árt magának, mégsem képes letérni az ösvényről. Móricz megrajzolja az utat, hogyan jut el addig, hogy megrendezze azt a végső mulatságot a tanyán.
A kis Rozi alakja is életszerű: ahogy keveredik benne az egyszerűség, majdnem ártatlanság egy nagyon számító, egoista démonnal, akiben Zoltán nem véletlenül látja meg a szajhát, a felesége ellenpontját. Mégsem lehet utálni a lányt, a kora gyermeke, aki boldogulni akar, és nem nézi, ki megy ebbe tönkre.
Köröttük ott vannak a pusztai emberek, a dzsentrik a maguk hóbortjaival és mulatságaival. Egy lehúzó közeg, ami hozzájárul Zoltán bukásához. Folyamatosan húzzák le, esélye sincs magával felfelé húzni őket, inkább őt rántják le.
Így ez egyszerre emberi és társadalmi tragédia is, ahogy mindenki tart a pusztulásba. Roppant lehangoló is olvasni, nem is esett jól.
A nyelvezete is távolabb áll tőlem. Móricz visszaadja a tájnyelvet, és hiába hiteles, elméletben értékelni is tudom, gyakorlatban nem szerettem olvasni.

Volt, hogy erőltetnem kellett, mert vontatottnak éreztem, de máshol elragadó az érzelmek vihara. Mai szóval élve szociológiai és pszichológiai igénnyel formálta a regény alakjait a szerző, de megvalósítani nem mindig sikerült. Például: nem tudom milyen egy varsói vagy egy belgrádi kocsma, de hogy a tiroli nem olyan, mint a magyar, abban biztos vagyok (1. fejezet). Néhol nekem nyers, darabos, kicsit letisztázatlan, részletekben elvesző, vagy túlzó. De lehet, hogy egy újraolvasáskor pont ez fog majd tetszeni benne, mert emiatt érzékeny is a szöveg.
Minden figura küszködik a beszűkült, börtönszerű széles alföldön, és nincs más választásuk, egymás kárára próbálnak a szikes felszínen maradni. Emiatt kollektíve lerontják a környezetükből és a személyükből fakadó, meglévő adottságaikat, lehetőségeiket.
Élveztem az ellentmondásokat felmutató technikát, a rossz mellett mindjárt ott a jó, az elmaradottság mellett a tanulás, a mulatozás a rettenetes nyomorúságként megélt valóságban, a sziken ott a sok munkával kialakított, szép kert, a főmulatozó – kellő éjjeli durvulás után – reggel a fájós lábával egyesével locsolgatja a szeretett virágait. Jó ráismerni emberekre, tájra, az idő szelére, jók a kis sztorik. Ráismertem az Így írtok ti-re is, egyetértve vigyorogtam, de azért szerintem bátorságra és formátumra vall olyat leírni, hogy „rózsaujjú hajnal” (24. fejezet), én biztos nem mertem volna direktben eposzosan írni, pedig működik, a „szennyes üvegen át” a magyar ugaron is benyúlhat, „feltámad a nappali gond s a lelkiismeret”, meg a remény is az olvasóban. Kísérletinek éreztem ezt is benne, mint a dalbetétek alkalmazását.
Homérosz után pedig jön – naná, hogy nem a szerző önkritikája, hanem – a félhülye szamárbefogó (24. fejezet vége), amin ott helyben vérig sértődtem (bár legalább én vagyok a humanoid). Kedves Zsigmond, menjen maga a fenébe a formátumával együtt.
Összességében tetszett: lassulás, vagy vad libikóka.

Nem nagyon hatott meg ez a történet… Kisstílű életek az Alföld kopárságában. És egy olyan helyen, ahol a fa sem fogan meg, hogy is akarhatott valaki virágot termeszteni?!

Amúgy azért vagyok bajban ezzel a könyvvel, mert úgy érzem, hogy ezt a témát, spoiler Móricz már feldolgozta más műveiben – jobban. Itt túl sok volt számomra a „mellékes” történet. Sok volt az úriaskodás – közben pedig egyre inkább körvonalazódott a kérdés, hogy milyen is egy úr, ki is az igazi úr?! És mi nyújthat szórakozást, kis felejtőt a mindennapi robot és munka közben: iddogálások, danolások, adomák és nők. Ennyi lenne az élet, az úri élet…

Alapvetően tetszett a könyv. A mezőgazdasági modernizációért küzdő Zoltán karaktere számomra ellentmondásos. Kicsit hiányzott belőle a küzdőszellem, olyan, mintha önmaga sem lenne tisztában azzal, hogy mit is akar az életétől, és ez az érzelmi életére is igaz. Túl gyorsan feladta, de ettől függetlenül nagyon jól ábrázolta Móricz. Nem szeretném fejtegetni a társadalomábrázolást, egyebeket, ezeket számtalan helyen meg lehet találni, inkább a saját benyomásomat írtam le. Olvassátok el. ;)

Az alapján, hogy még a magyarszakos osztályfőnököm is csak (saját bevallása szerint) kínlódott ezzel a könyvvel – nem leszek népszerű az értékelésemmel.
Nem lehet, hogy tényleg azért zseniális ez a könyv, mert még olvasni is keserves azt a sok céltalan, léha, kiüresedett életet? (Nemhogy ebben élni, a hiábavalóság tudatában.) A vidéki középbirtokosok, kisnemesek, akiknek a legnagyobb szórakozása, hogy a pálinkába hashajtót tesznek off, a könyvkereskedőt miniszternek titulálják, leisszák magukat a sárga földig a markotányoslányok társaságában. És erre mind olyan, de olyan büszke, istenem, ilyen az igazi magyar, kell a kutyának kultúra. A változás gondolata, ha fel is merül, ugyan minek? Nem mindegy? Legalább jól szórakozunk, végülis lehet, hogy ennél nem is kell több.
Mikori is a könyv? 1928? Kevesebb, mint száz év. Tényleg nincs már semmi aktualitása mondanivalója?

Bár szeretem Móricz írásait, ez a történet nem mindig kötött le, el-el kalandoztam olvasás közben. Az alföldi táj nem mindig köt le, hegyvidék kedvelő vagyok. :-) A szereplők nem voltak szimpatikusak, Zoltántól kirázott a hideg. Nem tudtam megkedvelni, a hátam borsózott sokszor a viselkedésétől. Nem mintha a többi úr jobban viselkedett volna. Unalmukban már tényleg nem tudták, hogy mit csináljanak, szépen kifejezve. Rozika jól átverte Zoltánt, de valahol megérdemelte. Esztert sajnáltam.

Félve fogtam neki, hogy “csak” 74%, kvázi kötelező, mi lehet itt ebből… Kellemeset csalódtam. Izgalmas volt, nagyon szemléletes ahogy a lecsúszófélben levő úri világ az Alföld szárazságában, melegében fojtogatta nemcsak a szereplőket, engem is. Mégis fontos olvasmányélmény, betekinteni abba a világba. Kicsit meg is érteni Szakhmáry Zoltán és Rhédey Eszter tragédiáját, meg nem is. Nincs feloldozás, igazságszolgáltatás ebben a történetben.