Nem is tudom, hogyan kezdjek bele a mesélésbe, illetve az értékelésbe, néha már egyre megy, mert annyi minden kavarog a fejemben, hogy az hihetetlen! Eleinte azt gondoltam, hogy nem fog ennyire magával ragadni a történet, csak egy lesz a sok közül, és valamilyen klisé fog kikeveredni belőle a végén – hát, örömmel jelentem be, hogy tévedtem, és egy elképesztő élményt kaptam az írónőtől, amit biztosan örökre elraktározok a szívemben.
„A lista két héttel azután érkezett, hogy Sloane eltűnt.”
A történetünk lényege, hogy a főszereplőnk legjobb barátnője nyomtalanul eltűnik, s csak egy lista marad utána. Semmi előjel, semmi magyarázat, semmi jel, ami arra utalna, hogy hol kereshetné meg Emily, aki az egész nyarát vele tervezte tölteni. Miután már minden veszni látszik, a kezdeti kétségbeesést követően bukkan fel az idézetben említett lista, ami akár Sloane eltűnésének kulcsa is lehet.
„- Az eléggé elnyújtott mellékhatás lenne – mondtam. – És mi van akkor, ha felfedeztél egy varázserejű kémiai összetevőt, amely csak akkor fejti ki a hatását, ha túl hosszan hagyod a hajadon? És csak ezért mondják azt, hogy maximum húsz perc.
– Nem rossz. Ez a hajpakolás lesz a radioaktív fegyverem.”
Emily abban a tudatban veszi rá magát a pontok teljesítésére, hogy ez segít neki visszaszerezni a legjobb barátnőjét – az, hogy milyen kalandokba keveredik, és miket él át a nyár alatt, az már nem mindig a terv része… Sloane eltűnésének köszönhetően új barátokra tesz szert, felejthetetlen élményekben lesz része, és rájön arra, hogy nem is olyan rossz egy kicsit bátrabbnak lenni, mint ahogyan eddig tengette mindennapjait.
„- Szerintem nem kell olyan nagy dolgot véghez vinnie az embernek ahhoz, hogy bátran viselkedjen. A kisebb dolgokat mindig nehezebb megtenni.”
A megannyi történés alatt a főszereplőnk jellemfejlődése igazán figyelemreméltó, és kifejezetten élvezetes az emlékeit olvasni, ahol Sloane-al együtt szerepelnek – mindig adott valami plusz hangulatot olvasásnak, amitől csak szélesebben mosolyogtam, ahogyan haladtam előre a fejezetekkel.
„- És milyen érzés ez az egész? – kérdezte halkan, őszinte kíváncsisággal.
(…)
– Mintha egy jól szervezett világegyetemben lennénk. Mint amikor minden a helyére kerül.”
Mivel fogalmam sem volt, hogy mi a célja a listának, gondoltam én mindenféle dologra, mint például: Emily bátorságának növelése, új barátok szerzése a feladatokon keresztül, esetleg mind a kettő egyszerre, vagy valami teljesen más – egy dologban voltam biztos: Sloane a nyarat ugyanúgy különlegessé szerette volna tenni, mint amilyenné a terveikkel vált volna, ha nem tűnik el.
„Ő volt a legjobb barátom, az egyik felem, és ezen pár száz kilométer sem tud változtatni.”
A lista teljesítésének köszönhetően Emily nemcsak igaz barátokra tesz szert, hanem ehhez hasonlóan megtalálja az igaz szerelmet is. Mindezekhez olyan kalandos út vezet, amit még olvasóként is fantasztikus volt átélni, nemhogy a könyv szereplőjeként…! :D Ez azt hiszem, elég jól kifejezi, hogy a könyv mennyire be tudja szippantani az embert ebbe a világba, és a szó szoros értelmében azt az érzetet kelti, mintha mi is a sok új barát egyike lennénk, akik segítenek a bolondos, s olykor vakmerő feladatok véghezvitelében.
„- Mert minden mindennel összefügg. Nézd csak meg Obi Want és Luke-ot! Vagy Dumbledore-t és Harryt. Vagy ott van Gandalf és Frodo, Mindannyiuknak tanulniuk kell, de aztán rájönnek, hogy mik az erősségeik és egyedül folytatják az útjukat.”
A tény, hogy két nap alatt elolvastam a regényt, az pedig már magáért beszél – egyszerűen annyira magával ragadott ez a történet, és a maga könnyedségével olyan tökéletesen kiráncigált az olvasói válságból, hogy azt öröm volt nézni. :D
Még ha nem is volt tele mélyenszántó gondolatokkal, és életbölcsességekkel, ugyanolyan élvezetes kikapcsolódást nyújtott nekem ez a könyv, mint a kedvenc lélektani és egyéb olvasmányaim, amik valamivel komolyabb témát dolgoznak fel. Most pont arra volt szükségem, hogy kikapcsoljak, és valami olyanba kezdjek bele, ami egyszerűen csak fog és magával ránt – igen, beismerem, egy ültő helyemben elolvastam 100-150 oldalt is, ha nem zavart meg semmi sem. :D
„- Nem – mondtam, és a fejemet ráztam. (…) – Nem hagyhatsz hátra embereket csak úgy, mert azt gondolod, hogy a barátság esetleg nem bírja majd el a távolságot. Nem élhetsz így.”
Emily és Sloane története sokkal többről szól, mint egy szimpla barátságról – a lányok mondanivalója szépen bontakozik ki a sorok között, s az, hogy hogyan értelmezzük mindezt, az csakis rajtunk múlik.
Nekem ez a történet szabadságot adott, megmutatta, hogyan győzhetem le én is félelmeimet, és hogy miért jó napról-napra élni, mintha nem lenne holnap.
Akkora örömöt és mosolyt csempészett az írónő a mindennapjaimba, hogy állandóan csak vigyorogtam, s olykor-olykor tudtam más szemmel nézni a világot, és sikerült kilépnem a komfortzónámból is.
„- Az esernyős férfi nem látja a napsütést – mondtam halkan.
A vonal másik végén Dawn volt.
– Rómában a szökőkutak északra néznek.”
A komolyabban értelmezhető üzenet mellett a történetünk végig könnyed maradt, elképesztően gyorsan lehetett vele haladni, és a humor, ami végigkíséri az egész olvasást, még a szomorúbbnak ígérkező részeket is vidámabbá teszi.
Úgyhogy ha rám hallgattok, és szeretnétek még egy vérbeli nyári könyvet olvasni, akkor nem hagyjátok ki Morgan Matson kötetét! ;)
Ó, és ez alól természetesen Emily listája sem kivétel, én is megyek, és megcsókolok egy idegent! ;)
http://pagebypagewithanne.blogspot.com/2018/08/ertekele…
