Aranykoporsó 90% 336 csillagozás

Szeretem a régi korok történeteit, különösen a rómaiakat. Móra regénye kitűnő, majd' vetekszik a Quo Vadis-szal. Politika és szerelem egy hanyatló birodalomban, mely még küzd az egyre erősödő kereszténység ellen. Állítólag Móra jelképesen a hanyatló Habsburg birodalom s a magyar szabadságharc jelképeként írta a regényt. Jó történet, de mégsem futott be oly sikeres pályát számos nyelvre való lefordítása ellenére, mint Sienkiewicz regénye. Valahogy kisebbnek érzem a drámai erejét….
Révai – 1935

Politika, hit, szerelem, vér, végzet, vigasztalás. Ez a hat szó, egy-egy városnévvel párosítva alkotja a könyv hat fejezetcímét – ebben a hat szóban benne van dióhéjban az egész regény.

Politika. Az Aranykoporsó történelmi regény, a Római Birodalom egy kevéssé ismert korszakában játszódik, 300 körül, egy hatalmas birodalomban, amelyet egyedül már szinte képtelenség uralni… épp ezért hívja életre Diocletianus császár a tetrarchiát: három társcsászárt vesz maga mellé, és felosztja közöttük az országát. Ahogy azt sejthető, csak idő kérdése, hogy az uralkodók egymás ellen forduljanak… de amíg ők intrikálnak, mi bejárjuk a birodalmat Antiochiától Alexandrián át Rómáig. Minden fejezet más-más helyszínen játszódik, Móra pedig bámulatos hangulatteremtő erővel festi elénk a császári palotákat, a divatos fürdőhelyet, a nyüzsgő fővárost egyaránt.

Hit. Teljes a káosz: a birodalom lakói hivatalosan még a régi isteneknek tartoznak tisztelettel, de már sokakhoz eljut az evangélium, tömegével keresztelkednek meg az emberek.

Szerelem. Két sors fonódik össze a regény lapjain: Quintiporé, a császár rabszolgájáé, akinek „a bölcsőjébe titkot rejtettek” és az aranyfényű Titanilláé, az egyik uralkodó, Galerius lányáé. Mindkettejüknek más sorsot szántak azonban, így ez a szerelem titkos… és megindítóan gyönyörű.

Vér. Diocletianus volt az utolsó császár, aki üldözte a keresztényeket, pár év, és az egyre inkább tért hódító kereszténység hivatalos vallás lesz a birodalomban. Addig azonban még sok mártír vére elfolyik.

Végzet. Egy végzetes, tiltott szerelem és egy végzetes, elhibázottnak bizonyuló politikai döntés mindent magával sodor… katartikus.

És végül vigasztalás. Szükségünk is van rá, hiszen egy korszak alkonyáról és egy tragikus sorsú szerelmespárról olvastunk…

Mórától talán szokatlan témájú, de hozzá méltóan gyönyörű nyelvezetű regény, nekem kedvencem.

Bár a regény méltán klasszikus, mégis nem volt olyan biztos, hogy végül 5 csillagot adok rá, mivel a 3. könyv környékén elkezdtem kissé unni, de aztán újra felkeltette az érdeklődésemet, így a végére ismét feltétlen híve lettem.
De azért a legjobban az első két könyv tetszett belőle (vélhetően szakmai ártalomból is). Az első könyvek különösen élveztem. Megismerjük belőle a Római Birodalom felépítését, összetételét, hatalmi viszonyait a Diocletianus által bevezetett tetrarchia idején. Ugyanakkor a rendszer bemutatásakor végig az motoszkált a fejemben, hogy ez nem a Római Birodalomról szól. És, ha hinni lehet a magyarázatoknak, valóban nem (csak): Móra ebben a formában írt a Habsburg Birodalomról, Ferenc Józsefről és az ő viszonyáról a magyar szabadságharchoz. De ha a regény később íródott volna, sok szempontból akár a Kádár-korszakról is szólhatott volna.
De történelmi regényként is nagyon jól megállja a helyét. A birodalomban elterjedt a kereszténység, kezdetben a föld alatt, majd kezdett kilépni az árnyékból, egyre többen lettek keresztények. A regény nagyon jól bemutatja a császár és mások kereszténységhez való viszonyát: spoiler
Mint mondtam, a szerelem könyvénél a regény kezdett engem elveszíteni, engem valahogy nem kötött le kellően ez a cselekményszál, nem bántam volna, ha továbbra is a társadalmi, politikai változások bemutatása a hangsúlyosabb, de végül mégis kitartottam, és azt el kell ismernem, hogy jól illeszkedett ez a szál is a regény egészébe, és kétségtelenül szimpatikusak az érintettek, így annak ellenére, hogy esetleg nem köt le teljesen az évődésük, mégiscsak azt vettem észre magamon, hogy szurkolok a boldog végkifejletért. spoiler

Gyönyörű történet!
Az elején kicsit nehéz volt eligazodni a császárok és hozzátartozóik között. Viszont bravúros a megoldás, miszerint rögtön egy iskolai órára pillanthatunk be, ahol éppen a felsőbbségek hivatalos megszólítását tanulják. Ez jó útmutató az egész könyvre, vagy legalábbis addig, amíg belerázódik az ember.

A történetvezetésben egy picit zavart, hogy hirtelen ugrándozott térben-időben, de megbocsátottam azért, mert mindig az izgalom tetőfokán vágta el a szálat az író, így fenntartva a feszültséget a feloldozásig, vagy a következő fordulatig.

Nem tehetem, hogy nem szólok a keresztyén-kérdésről. Őszintén, nem hittem, hogy ilyen módon lesz a történet kulcsa. De megvan a feloldozás a végén, és ez jó.
Amúgy pedig döbbenetes, micsoda elszántsággal üldözték az „istenteleneket”, anélkül, hogy konkrét ismeretük lett volna az „új istenről”. De még inkább döbbenetes, mit ki nem álltak, sőt önként jelentkeztek a keresztyének olyan kínokra, amelyeknek most a gondolata is rémisztő. Vajon ha ma (holnap?! lehet….) üldöznék a keresztyéneket, ki adná fel saját magát csak azért, hogy dicsőséges mártírhalált halhasson? Egyáltalán… azt hiszem, megrostálná sorainkat, ha élet-halál kérdése lenne a hitvallás. Ez pedig végtelenül szomorúvá tett, ahányszor csak bevillant ez a párhuzam.

A szerelmi szál viszont nagyon elvarázsolt! Két egymást szerető szív, akik a körülmények áldozatává válnak, de egymásért mégis képesek odaadni mindazt, amire lehetőségük van, és egy kicsit talán még többet is. …és mégis a Rómeó és Júlia a kötelező olvasmány?!

Nem gyakran fordul elő, hogy úgy kezdek bele egy könyvbe, hogy tényleg semmit sem tudok róla, még a fülszövegét sem olvasom el. Emiatt a címből kiindulva egy Attiláról, a hun fejedelemről szóló történetre számítottam, de ehelyett a magyar Quo Vadis-t kaptam.
Nem bántam meg.

A regény Diocletianus császár uralkodásának végnapjaiban játszódik, és bár a kereszténység térnyerése folytatódik, messze nem ez áll a mű középpontjában.
Móra bemutatja a császári rendszer nemműködését, a régi istenek hanyatlása és az új között csapongó embereket, a szülői és uralkodói kötelezettségei közt őrlődő öreg császárt és egy alapjából lehetetlenségre ítélt bimbódzó szerelmet.

Bevallom, nekem az Aranykoporsó jobban elnyerte a tetszésemet, mint lengyel társa.

Tetszett, hogy Móra mennyire emberien ábrázolta szereplőit, azok minden vágyával és belső vívódásával együtt. A császár személyét is közelebb hozza az olvasókhoz, valamint jó magyarázatot ad azon döntésére, amit mi már a történelemből ismerhetünk. spoiler
A szerelmi szál sem kezdett el csöpögni vagy vált pátoszossá, ami a Quo Vadis-ban annyira fárasztott.

Látszik, hogy a szerző értette amiről írt, engem megfogott az ókori hangulat, még ha éreztem is a Római, -és a Habsburg Birodalom hanyatlása közti összefüggéseket.

A mű egyébként 1932-ben lett kiadva, jóval a Második Világháború előtt, még is…

„Amint botorság volna azt állítani, hogy a fekete szemű emberek – én is az vagyok – mind rosszak, és a kék szeműek mind jók, úgy nem lehet különbséget tenni az emberek közt, a hitük színe szerint se.”

A régész, a történész, a múzeumigazgató, az író és a romantikus összefogott, és írtak egy kiváló könyvet, egy fordulatos, történelemben és romantikában gazdag történelmi regényt. Számomra ezzel a könyvvel megtörtént Móra teljes rehabilitációja. :)

Sokat vártam ezzel a könyvvel.
Amikor kicsi voltam, elborzasztott, hogy egy olyan könyv alapján kaptam a nevem, amelynek a címében szerepel a koporsó szó. Akkoriban nem igazán élveztem, hogy így hívnak, senki sem bírta megjegyezni, és mindenki furcsa szemeket meresztett a nevem hallatán. Aztán rájöttem, hogy bizony nagy előny, ha az embernek különleges neve van, jobban megjegyzik az embert, rögtön egy beszélgetés alapját adhatja stb.
És aztán harmincnégy évesen levettem a polcról az Aranykoporsót.

Fura érzés olyan könyvet olvasni, amelyben a főszereplő a te nevedet viseli, és még furcsább olvasni azt a könyvet, amiről a nevedet kaptad. Nem igazán akartam elvonatkoztatni. Titanilla, a vad nobilissima – végül is, tudok ezzel azonosulni ;)

Ritkán olvasok nem kortárs irodalmat, és mindig érdekes belesüppedni ebbe a klasszikus mesélési stílusba. Ahol a történet szépen lineárisan felépített, és a környezet legalább annyira részletesen kidolgozott, mint a szereplők. Ha egy mai írótól olvasnék ilyen részletességgel a római utcák nyüzsgéséről, a császári udvar bonyolult rangjelzési rendszeréről, a kora keresztények szokásairól és szertartásairól, nem biztos, hogy hitelesnek találnám. Úgy érezném, ez csak erőfitogtatás, nagyképűsködés a felhalmozott tudással, és nem is ez a lényeg. Móránál ez valahogy természetes. Alapnak veszem az átlagon felüli műveltséget.

Az Aranykoporsó a politika és a szerelem könyve. Diocletianus császár idejében játszódik, ahol a császár ügyesen fenntartja a hatalmi egyensúlyt a szövetségeseivé tett potenciális ellenségei között, a kereszténység egyre inkább terjed, és spoiler. Titanilla, az egyik ceasar lánya megismerkedik Quintiporral a rabszolga magisterrel, és valami nagyon bájos, elbűvölő, egyszerre félénk és mégis nagyon bátor szerelem szövődik közöttük. Nagyon izgalmas volt a politikai szál, és gyanítom, a szerelmi is megérintett volna, de spoiler

Nem adhatok rá mást, mint öt csillagot. spoiler

Annyira akartam szeretni, de az Istenek és én már a suliban se voltunk túl jó viszonyba. Itt meg volt minden. Görög, római, zsidó, kereszténység ébredezése, helyenként nekem már nagyon sok volt.
Maga a történet gyönyörű, fájdalmas, de sok benne a felesleges rész. Talán 20 évvel ezelőtt kellett volna olvasnom.

Az igen népszerű Veszíts el egy könyvet! játék során igencsak meghökkentem, amikor kedvenc könyvesbloggerem egy magyar klasszikust ajánlott, ráadásul történelmi regényt, amik köztudomásúlag unalmasak (különben nem is), szóval @cseri képes volt Móra Ferenc Aranykoporsó c. regényét felnyomni. Kicsit ideges is lettem, mert azt már korábban elhatároztam, hogy a referenciaszemélyként tisztelt Cseri ajánlását el fogom olvasni, már csak meg kellett nyerni az első elvesztés jogát. Nem sikerült, de ezzel sem úsztam meg, ugyanis kollégám, Mesi nyerte meg, aki olyan ügyesen veszítette el, hogy nem lehetett nem megtalálni (konkrétan kipostázta nekem és ezúton is köszi).
Izzadó tenyérrel kezdtem neki a vaskos kötetnek: Antiochia, a nagy Római Birodalom, III. évszázad. Egészen megzavarodtam az első oldalak nemesi titulusaitól, ahol Nonnus notárius okítja az újoncokat az udvari etikettre – jesszus, mit keresek én itt az ókorban, sóhajtottam fel. Aztán egyre inkább magával ragadott Móra plasztikus leírása a szétbomló Római Birodalomról, ahol az idősödő Diocletianus, aki ráadásul súlyos titkot cipel magával, minden erejével azon van, hogy megszilárdítsa a folyton megingó politikai és területi egyensúlyt. Diocletianus konzervatív, de eleddig stabil rendszerét két oldalról éri támadás, egyrészt a tetrarchia tagjai közül Galerius áhítozik a bíborpalástra, és nem mellesleg bizonyos sérelmek megtorlására is, másrészt a birodalomban egyre népszerűbbé váló láthatatlan Isten, a keresztények Krisztusa tör az uralkodói sokistenhit babonás, de sokféle igényt kielégítő rendszere ellen. Móra Diocletianus keresztényüldözéseit, vérengzését olyan pszichológiai motívumokkal ábrázolja, hogy az olvasó nem képes meggyűlölni a történelem egyik legkegyetlenebb császárát, sőt a regény utolsó lapjain bizony egy-két könnycseppet is el kell morzsolni felette.
A regényben mégis az ókori szerelem megfestése tetszett leginkább: soha nem olvastam még ilyen szépséges, bájos, könnyfakasztóan tragikus szerelmi történetet, mint a rejtélyes rabszolga, az Apolló-szépségű Quintipor és a határozott, kacér, domináns, pajkos nobilissima, Titanilla meséje. A két fiatal kapcsolata idilli körülmények közt bimbózik ki, majd Bajaeben szökken szárba, hogy aztán olyan borzalmas véget érjen, hogy ott és akkor muszáj volt eltrombitálnom egy csomag pézsét. Mórának kiváló érzéke volt az ókori szerelmi idill ábrázolására, de minden pasztorál giccs nélkül és ráadásnak zseniális érzéki erotikával fűszerezve. Kis Tit és Gránátvirág párbeszédei páratlanul szépek, annyi könnyed romantika és ugyanakkor okosság is volt bennük, olyan játékosság és rafinéria jellemezte kettejük szerelmi évődését, hogy ezeket a részeket csak mosolyogva tudtam olvasni és olykor nagyokat kuncogtam rajtuk.
A regény elárulom rettentő véget fog érni, tényleg nagyon megríkatott, igen, nincs igazság a földön és minden, ami szép és jó elmúlik, hogy másnak adja át a helyét, ami majd ugyanúgy megtermi a maga szépségét és jóságát. És ehhez sok-sok vérnek kell hullania, szerelmeseknek meghalniuk, isteneknek tűzifává, rejtélyes, vad ligetté, árucikké válniuk.
Köszönöm Cseri a könyvet, életreszóló élmény volt.

Jaaj, azért nagyon tudott ez a fickó.
Nagyon alapos, hiteles, valószerű történelem ábrázolás, emberi istenek, isteni emberek. Magávalragadó történet volt, olvastatta magát. Az író stílusa pedig…
És imádtam, hogy oldalanként öt-tízszer a szószedethez kellett lapoznom.
A szerelmes részket már egy kicsit túlzásnak éreztem, néha kicsit nyálasnak is, de összességében ez sem volt zavaró.