Aranykoporsó 89% 377 csillagozás

Szeretem a régi korok történeteit, különösen a rómaiakat. Móra regénye kitűnő, majd' vetekszik a Quo Vadis-szal. Politika és szerelem egy hanyatló birodalomban, mely még küzd az egyre erősödő kereszténység ellen. Állítólag Móra jelképesen a hanyatló Habsburg birodalom s a magyar szabadságharc jelképeként írta a regényt. Jó történet, de mégsem futott be oly sikeres pályát számos nyelvre való lefordítása ellenére, mint Sienkiewicz regénye. Valahogy kisebbnek érzem a drámai erejét….
Révai – 1935

Meglehetősen vegyes. Már az összetétel is kissé bizarr: szerelmi történet és történelmi regény, bőven megöntözve tömény keresztény propagandával. A regény romantikus része egy kissé hihetetlen, de egyébként kiválóan megírt és szerethető. A történelmi részével sincs nagyobb baj, míg a kereszténység nem kerül szóba. Nem hinném, hogy Móra tudatosan ferdítette volna el a tényeket, de a regény az utolsó római keresztényüldözésre van kihegyezve, amit a keresztény hagyományok a legvéresebbnek tekintenek a római birodalom történetében. Egykorú semleges feljegyzések azonban ezt egyáltalán nem támasztják alá. Sajnálatos, hogy Móra nagyvonalúan mellőzte az igazolható tényeket, s kritikátlanul a keresztény legendárium hatásvadász elemeit használta fel. Tagadhatatlan, hogy valóban volt keresztényüldözés, aminek voltak halálos áldozatai is, ám ezek messze eltörpülnek a legendák számai mellett. Korrekt keretek között is hatásosan meg lehetett volna írni ezt a regényt. Különösen felmérgelt az a történet, ahol a szerző, s a kegyes keresztény propagandisták követendő példaképnek állítják elénk az asszonyt, akit családostul máglyahalálra ítéltek. spoiler Mert ő a jó keresztény! Nem minősítem, csak megjegyzem, hogy számomra normális erkölcsi érzékű ember az, aki az ellensége gyermekével sem cselekszik ilyet, nemhogy a sajátjával. Hiába tálalja Móra mindezt bravúrosan magas színvonalon, nem tudok lelkesedni a mártírbizniszt új köntösben csúcsra járató keresztény agit-prop-on.

Sosem voltam nagy Móra rajongó, most sem lettem az. Nekem ez a történet csupa fájdalom, a vége szintén. Sok érdekes dologról ír, a kereszténység mártírjairól, a zsidókról, a római birodalom kezdődő alkonyáról. Egy idősödő házaspár nagy fájdalmáról, majd még nagyobb öröméről, és végül egy nagy szerelemről. De mind szomorú véget ér. A lelkemet marcangolja.

Politika, hit, szerelem, vér, végzet, vigasztalás. Ez a hat szó, egy-egy városnévvel párosítva alkotja a könyv hat fejezetcímét – ebben a hat szóban benne van dióhéjban az egész regény.

Politika. Az Aranykoporsó történelmi regény, a Római Birodalom egy kevéssé ismert korszakában játszódik, 300 körül, egy hatalmas birodalomban, amelyet egyedül már szinte képtelenség uralni… épp ezért hívja életre Diocletianus császár a tetrarchiát: három társcsászárt vesz maga mellé, és felosztja közöttük az országát. Ahogy azt sejthető, csak idő kérdése, hogy az uralkodók egymás ellen forduljanak… de amíg ők intrikálnak, mi bejárjuk a birodalmat Antiochiától Alexandrián át Rómáig. Minden fejezet más-más helyszínen játszódik, Móra pedig bámulatos hangulatteremtő erővel festi elénk a császári palotákat, a divatos fürdőhelyet, a nyüzsgő fővárost egyaránt.

Hit. Teljes a káosz: a birodalom lakói hivatalosan még a régi isteneknek tartoznak tisztelettel, de már sokakhoz eljut az evangélium, tömegével keresztelkednek meg az emberek.

Szerelem. Két sors fonódik össze a regény lapjain: Quintiporé, a császár rabszolgájáé, akinek „a bölcsőjébe titkot rejtettek” és az aranyfényű Titanilláé, az egyik uralkodó, Galerius lányáé. Mindkettejüknek más sorsot szántak azonban, így ez a szerelem titkos… és megindítóan gyönyörű.

Vér. Diocletianus volt az utolsó császár, aki üldözte a keresztényeket, pár év, és az egyre inkább tért hódító kereszténység hivatalos vallás lesz a birodalomban. Addig azonban még sok mártír vére elfolyik.

Végzet. Egy végzetes, tiltott szerelem és egy végzetes, elhibázottnak bizonyuló politikai döntés mindent magával sodor… katartikus.

És végül vigasztalás. Szükségünk is van rá, hiszen egy korszak alkonyáról és egy tragikus sorsú szerelmespárról olvastunk…

Mórától talán szokatlan témájú, de hozzá méltóan gyönyörű nyelvezetű regény, nekem kedvencem.

A könyvet olvasva, vagy a témáját tekintve óhatatlanul is a Quo Vadis merül föl, mint összehasonlítási alap.
Sienkiewicz regénye azonban sokkal könnyebben adja meg magát az egyszeri olvasó számára – bár tizenéve olvastam, de jól emlékszem, hogy egy pár napos kórházi tartózkodás során abszolváltam, de nem azért, mert jobb dolgom nem lévén, nem volt más szórakozási lehetőségem. Olvastatta magát, pedig jó régen játszódik, és a mához nem sok kapcsolódási pontja van. Hacsak az emberi érzéseket nem vesszük közös pontnak, az emberi gyarlóságot, a hatalomvágyat, az ókori világ mindennapjaiban lejátszódó ezernyi csodát és emberi tragédiát. Jut eszembe: a szerelem! Persze, hogy is feledhettem el, hisz ez a fő téma, ami közös a két regényben, persze más formában és más végkifejlettel. A kereszténység hajnalán játszódó történet is hasonló persze, de míg a Quo Vadis a világirodalom és a nagyvilág remeke, Móra írása nagyrészt megmaradt nekünk, magyaroknak. És ez jól is van így.
Az Aranykoporsó nehezebb dió volt számomra, jóval több energia kellett a feltöréséhez. Ez nagyrészt a rengeteg latin, görög, etcetera kifejezésnek köszönhető, aminek megfejtését legkevésbé sem olvasóbarát módon a könyv végén dugták el, és egy idő után terhes volt lapozgatni és keresgetni. Ha valamikor újraolvasom, az biztos, hogy keresek egy olyan kiadást, ami lábjegyzeteli a lábjegyzetelni valókat.
Stabil négy csillagra lőttem be, de a vége, az utolsó hatvan oldal akkorát ütött… – libabőr és társaik; mikor megértettem végre, hová is fut ki itt a játék, (spoiler), a kereszténység és a római istenek huzavonája, vallási kérdések, császári sorsok, a történelem csordogálása…
A vége katartikus olvasmányélmény, a közbül lévő dolgok lehettek volna kicsit feszesebbek. De a nyelvezete így is egy csoda. Kicsit újra felfedeztem magamnak Mórát!
Szóval nem rossz évkezdet, azt hiszem.
Hitükben ténfergőknek, hitükben biztosaknak, ateistáknak, ingadozóknak, útjukat keresőknek, (ki maradt ki?), vagy csak egyszerűen azoknak, akik egy klasszikusra vágynak – ajánlom szeretettel!

Bár a regény méltán klasszikus, mégis nem volt olyan biztos, hogy végül 5 csillagot adok rá, mivel a 3. könyv környékén elkezdtem kissé unni, de aztán újra felkeltette az érdeklődésemet, így a végére ismét feltétlen híve lettem.
De azért a legjobban az első két könyv tetszett belőle (vélhetően szakmai ártalomból is). Az első könyvek különösen élveztem. Megismerjük belőle a Római Birodalom felépítését, összetételét, hatalmi viszonyait a Diocletianus által bevezetett tetrarchia idején. Ugyanakkor a rendszer bemutatásakor végig az motoszkált a fejemben, hogy ez nem a Római Birodalomról szól. És, ha hinni lehet a magyarázatoknak, valóban nem (csak): Móra ebben a formában írt a Habsburg Birodalomról, Ferenc Józsefről és az ő viszonyáról a magyar szabadságharchoz. De ha a regény később íródott volna, sok szempontból akár a Kádár-korszakról is szólhatott volna.
De történelmi regényként is nagyon jól megállja a helyét. A birodalomban elterjedt a kereszténység, kezdetben a föld alatt, majd kezdett kilépni az árnyékból, egyre többen lettek keresztények. A regény nagyon jól bemutatja a császár és mások kereszténységhez való viszonyát: spoiler
Mint mondtam, a szerelem könyvénél a regény kezdett engem elveszíteni, engem valahogy nem kötött le kellően ez a cselekményszál, nem bántam volna, ha továbbra is a társadalmi, politikai változások bemutatása a hangsúlyosabb, de végül mégis kitartottam, és azt el kell ismernem, hogy jól illeszkedett ez a szál is a regény egészébe, és kétségtelenül szimpatikusak az érintettek, így annak ellenére, hogy esetleg nem köt le teljesen az évődésük, mégiscsak azt vettem észre magamon, hogy szurkolok a boldog végkifejletért. spoiler

Nehéz olvasmány, nagyon sokrétű, de mégis megnyerő.
Félek hasonló témájú könvyeket a kezembe venni, mert többször csalódtam már, ezúttal azonban nem kellett. Érdekes és szerintem képes fenntartani az olvasó érdeklődését, ha egy kicsit is elmerül benne. Minden megvan benne, ami egy igazán jó történelmi regényhez szükséges.

Nem gyakran fordul elő, hogy úgy kezdek bele egy könyvbe, hogy tényleg semmit sem tudok róla, még a fülszövegét sem olvasom el. Emiatt a címből kiindulva egy Attiláról, a hun fejedelemről szóló történetre számítottam, de ehelyett a magyar Quo Vadis-t kaptam.
Nem bántam meg.

A regény Diocletianus császár uralkodásának végnapjaiban játszódik, és bár a kereszténység térnyerése folytatódik, messze nem ez áll a mű középpontjában.
Móra bemutatja a császári rendszer nemműködését, a régi istenek hanyatlása és az új között csapongó embereket, a szülői és uralkodói kötelezettségei közt őrlődő öreg császárt és egy alapjából lehetetlenségre ítélt bimbódzó szerelmet.

Bevallom, nekem az Aranykoporsó jobban elnyerte a tetszésemet, mint lengyel társa.

Tetszett, hogy Móra mennyire emberien ábrázolta szereplőit, azok minden vágyával és belső vívódásával együtt. A császár személyét is közelebb hozza az olvasókhoz, valamint jó magyarázatot ad azon döntésére, amit mi már a történelemből ismerhetünk. spoiler
A szerelmi szál sem kezdett el csöpögni vagy vált pátoszossá, ami a Quo Vadis-ban annyira fárasztott.

Látszik, hogy a szerző értette amiről írt, engem megfogott az ókori hangulat, még ha éreztem is a Római, -és a Habsburg Birodalom hanyatlása közti összefüggéseket.

A mű egyébként 1932-ben lett kiadva, jóval a Második Világháború előtt, még is…

„Amint botorság volna azt állítani, hogy a fekete szemű emberek – én is az vagyok – mind rosszak, és a kék szeműek mind jók, úgy nem lehet különbséget tenni az emberek közt, a hitük színe szerint se.”

A régész, a történész, a múzeumigazgató, az író és a romantikus összefogott, és írtak egy kiváló könyvet, egy fordulatos, történelemben és romantikában gazdag történelmi regényt. Számomra ezzel a könyvvel megtörtént Móra teljes rehabilitációja. :)

Gyönyörű történet!
Az elején kicsit nehéz volt eligazodni a császárok és hozzátartozóik között. Viszont bravúros a megoldás, miszerint rögtön egy iskolai órára pillanthatunk be, ahol éppen a felsőbbségek hivatalos megszólítását tanulják. Ez jó útmutató az egész könyvre, vagy legalábbis addig, amíg belerázódik az ember.

A történetvezetésben egy picit zavart, hogy hirtelen ugrándozott térben-időben, de megbocsátottam azért, mert mindig az izgalom tetőfokán vágta el a szálat az író, így fenntartva a feszültséget a feloldozásig, vagy a következő fordulatig.

Nem tehetem, hogy nem szólok a keresztyén-kérdésről. Őszintén, nem hittem, hogy ilyen módon lesz a történet kulcsa. De megvan a feloldozás a végén, és ez jó.
Amúgy pedig döbbenetes, micsoda elszántsággal üldözték az „istenteleneket”, anélkül, hogy konkrét ismeretük lett volna az „új istenről”. De még inkább döbbenetes, mit ki nem álltak, sőt önként jelentkeztek a keresztyének olyan kínokra, amelyeknek most a gondolata is rémisztő. Vajon ha ma (holnap?! lehet….) üldöznék a keresztyéneket, ki adná fel saját magát csak azért, hogy dicsőséges mártírhalált halhasson? Egyáltalán… azt hiszem, megrostálná sorainkat, ha élet-halál kérdése lenne a hitvallás. Ez pedig végtelenül szomorúvá tett, ahányszor csak bevillant ez a párhuzam.

A szerelmi szál viszont nagyon elvarázsolt! Két egymást szerető szív, akik a körülmények áldozatává válnak, de egymásért mégis képesek odaadni mindazt, amire lehetőségük van, és egy kicsit talán még többet is. …és mégis a Rómeó és Júlia a kötelező olvasmány?!