Esszék 94% 28 csillagozás

Igazi töprengő a XVI. századból. Vagy nevezhetjük filozófusnak is, a klasszikus értelemben: a helyes életvitel és világszemlélet keresője…

Annyira gondolatgazdag, hogy mire a három kötet végére érek, elfelejtem, hogy mi volt az elején. De ezt itt erényként mondom: ezért nem lehet megunni.

Sajnálatosan kevesen olvassák, bár az is igaz, hogy a teljes kiadás modern fordításban csak pár éve jelent meg. Én is a Téka 1983-as válogatása révén ismertem meg, azóta vártam, mikor adják ki az egészet. És lőn…

A Szent-Bertalan-éj és IV. Henrik kortársaként, a vallási gyűlölködés kellős közepén tudott (és mert) toleráns és józan maradni. Részt vett városa közügyeiben, gondoskodott a családjáról, de egy időre visszavonult írni. És megírta a XVI. század egyik legszebb és legbölcsebb művét. Megteremtett egy műfajt, és rögtön adott hozzá egy kiváló mintapéldányt.

Marcus Aurelius szellemi utódja, Denis Diderot szellemi elődje: egyszerre bölcs és közérthető. Én viszem a lakatlan szigetre, ti meg azt csináltok, amit akartok…

Azon kevés könyvek egyike, amelynek 3 kötetéből egyet mindig a kezem ügyében tartok. Akkor azonnal elolvastam mind a három kötetet, azóta újra-újra olvasom, bele-belekapva egy-egy témába, gondolatmenetbe. Montaigne elbűvöl. Elbűvöl bölcsessége, humanizmusa, műveltsége, világlátása, humora. Egyik örök, nagy kísérőm.

    Montaigne esszéinek olvasása közben két élményem volt. Az egyik megdöbbentő tapasztalásom, hogy egy több, mint 400 éve élt francia filozófust közelebb érzek magamhoz, mint a szomszédomat vagy a rokonaimat. Egyszerűen rendkívül inspiráló, ahogyan gondolkodik és a következtetései is szimpatikusak, szívesen barátkoztam volna vele. A másik a „nincs új a nap alatt” intenzív érzése, amivel ugyan eddig is tisztában voltam, de Montaigne gondolataival összevetve jelen társadalmunk problémáit még hangsúlyosabb a hasonlóság. Olyanokról ír, mint pl. a gyerekeket magoltatás helyett az összefüggésekre, az események mögött álló döntésekre és az emberi jellemek megértésére kellene rávezetni, a saját véleményük kialakítására és a kritikus gondolkodás fejlesztésére kellene őket buzdítani a száraz tények rájuk erőszakolása helyett; nemtetszését fejezi ki, amiért szinte bármiről lehet beszélni egymás között, kivéve a szexet; helyteleníti, amikor utazás során csak a nevezetességekre és a számszerűsíthető teljesítményekre (pl hegycsúcs magassága) helyeződik a figyelem, ahelyett, hogy az ott élők kultúrájában próbálnának meg jobban elmerülni; csügged a rohanó életmód, kapkodva evés szokása felett és példálózik a régiekkel, akik még nyugodtabban éltek, és rászánták az időt a hétköznapi dolgokra is. Ismerősen hangzik? Nem véletlen.
    Beláttam, hogy több száz év alatt semmit nem haladtunk előrébb ezeken a területeken. Ezért nem értek egyet Montaigne-nyel, amikor azt mondja, hogy az öregek halála és az új generáció felnövése a folyamatos fejlődés záloga, különben elmaradna az. Milyen fejlődés? Én ugyan nem látom. Helyette személyiségtípusokat és korosztályokat látok, akik minimum évszázadok óta lényegében ugyanúgy élnek egymás mellett, ugyanazok a problémáik egymással, ugyanazokat a kérdéseket teszik fel maguknak, ugyanazon tulajdonságok mentén választanak párt maguknak… Különben hogyan is szólhatna ma is akkora erővel Montaigne az olvasóhoz, mint korában?

Tele jobbnál jobb gondolatokkal.
„A jó olvasó a könyvben sokszor olyan tökélyekre bukkan, amiket a szerző nem is sejt, s más és gazdagabb képeket idéz fel belőle.”:)

Fenomenális! Minden elismerésem Montaigne-é és a Jelenkoré. Az egyik legszebb és legjobb kiadvány, amit valaha is a kezemben tartottam.