Kádár ​hitele 7 csillagozás

Azt gondolom, hogy ez egy kulcstanulmány, amit mindenkinek el kellene olvasni, aki irracionális nosztalgiával tekint vissza a Kádár-korszakra. Mert 1.) meggyőzően bizonyítja, hogy a szocialista rendszerek összeomlása szükségszerűen következett azok gazdasági kudarcából, és aminek kísérőjelensége volt a magyar devizaadósság elképesztő felduzzadása 2.) büntetésnek is beillik egy könyvet végigrágni, amiben a nagy termetű számnevek bőszen párzanak az olyan rettentő szavakkal, mint a devizaarbitrázs, vagy a konzorciális hitel.

Mong Attila meséje tulajdonképpen ’56-ban kezdődik, amikor Kádár a szovjet tankok hátán visszatért az országba. A megtorlás, és az azt követő konszolidáció már jelezte, hogy egy kettős félelem tapasztalatai alapján kívánja kezelni az ország problémáit: egyrészt eléggé félt az újabb forradalomtól ahhoz, hogy mesterségesen fenntartsa az állampolgári jólétet, akár olyan költséges eszközök igénybevételével is, mint az alapélelmiszerek ártámogatása. Másfelől meg eléggé tartott a szovjetektől ahhoz, hogy az utolsó percig ragaszkodjon a tervgazdálkodás eszméjéhez – még akkor is, amikor annak kudarca nyilvánvalóvá vált. Ez a kettősség természetszerűen nagy összegbe fájt nekünk (a múltidő alkalmasint elhagyható), ám a költségeket kezdetben a KGST országokon belül sikerült elosztani. Ám egyszer csak megérkeztünk 1963-ba.

Ez a dátum azért jelentős, mert ez volt az a pillanat, amikor a kevésbé éles szemű közgazdászok számára is nyilvánvalóvá vált a marxista modell kudarca. Azt történt ugyanis, hogy egy aszályos év után hazánk tetemes búzabehozatalra szorult – amit ráadásul képtelen volt a baráti országoktól beszerezni*. Kihez is fordulhatott volna máshoz, mint a haldokló nyugathoz**, jelesül az Egyesült Államokhoz, aki hajlandó volt meghitelezni nekünk a kenyérnek valót. Na már most: egy hitelfelvétel ugye azt jelenti, hogy egy jelenlegi hiányt egy későbbi és időben elterített, nagyobb hiányra cserélünk. Ezzel az ég adta egy világon semmi probléma nincs, az ilyen hitelfelvételek működtetik a világgazdaságot. De csak akkor, ha ebből a hitelből megteremtik annak feltételeit, hogy az összeg a későbbiekben visszafizethető legyen – vagyis gazdasági növekedésbe ruházzák be. Ilyen értelemben nem az számít, hogy egy országnak mekkora az adósságállománya, hanem hogy a gazdasági teljesítőképessége kisebb vagy nagyobb mértékben bővül, mint az említett tartozás. És itt kezdődtek nálunk a problémák. Mert Kádár az előző bekezdésben említett okokból pont nem arra fordította a hiteleket, amiből a visszafizetést garantálni tudta volna. Elszórta népjóléti intézkedésekre, a tervgazdaságot megreformálni nem akarta, és amikor szorított a kapca, a megszorításokat is igyekezett elsumákolni. Amikor pedig már nagyon rezgett a léc – hát felvett egy újabb, nagyobb kölcsönt. És így tovább. Pont úgy viselkedett, mint az egyszeri ember, aki szerint a hitel nem a jelen része, hanem egy bizonytalan jövőé – ilyen értelemben tehát nem is létezik. Absztrakció. Ezt a mentalitást pedig tovább is adta demokratikus utódainak, akik annál is lelkesebben alkalmazzák, mert bízhatnak benne, hogy úgysem nekik kell majd fizetniük, hanem azoknak, akik majd utánuk jönnek. Illetve nem is azoknak. Nekünk. Szóval jó és fontos könyv ez. Nem hitegetek azzal senkit, hogy szórakoztató – a gazdasági folyamatok ismertetésétől, bevallom, időnként nekem is cuppogtak az agysejtjeim. Nem is a gazdasági nyelvezet miatt, hanem mert e kötet szereplői folyton-folyvást ugyanazokat a hibákat követik el – ami meglehetősen kimerítő. Ugyanakkor Mong megteszi, amit meg lehet tenni – az IMF-csatlakozás körüli hercehurcákat például olyan szépen vázolja fel, hogy szerintem nagyon jó kis kultmozit lehetne csinálni belőle. Amitől nyilván elalélna a gyönyörtől pár elhivatott közgazdász és elborult hitelügyintéző – a többiek meg habzó szájjal követelnék vissza a pénztárnál a jegyük árát.

* Ebben az évben ugyanis a szovjetek is horribilis behozatalra szorultak, és szégyenszemre egy kapitalista ország (Kanada) segítette ki őket. Nyilván nem ingyen. Ami mellesleg jelzi az orosz mezőgazdaság életképtelenségét: abszurd, hogy a legnagyobb mezőgazdasági vetésterülettel rendelkező állam (aminek ráadásul igen alacsony a népsűrűsége) élelmiszer-behozatalra szoruljon a mai napig.
** Lásd még: „Haldokló kapitalizmus, nahát… Azért nagy francok vagyunk mi! Kölcsönkérni egy haldoklótól…”

Nagyon élveztem a könyvet, számomra részleteiben ismeretlen problémával foglalkozott, az egyetlen fél csillag levonást pedig azért kapja, mert talán egy kicsit száraz volt. Ez persze nem teljesen meglepő egy gazdasági kérdésekkel foglalkozó könyvben, de pont volt elég kevésbé száraz rész ahhoz, hogy megérezzem a dolog hiányát.

Ez egy unalmas könyv….. ami -meglepő módon- nem a szerzőnek köszönhető, hanem azoknak, akikről írta.
Ugyanazt történik 1956-től 1989-ig, még a fekete*komédia szereplői is nagyjából ugyanazok, mert itt senki nem tanul soha semmit a történelemből…
*Fekete János szereplésével! ;-)
És épp ezért érdemes elolvasni: máig nem tanultunk semmit abból a 43 évből, de eltelt megint 34….. és elnézve a sok embert, aki még hiszi, hogy van dolog, aminek nem fizetjük meg az árát, lehet, hogy majd a mostani hatalom valamikor belebukik ebbe, de az újnak sem lesz annyi mozgástere, hogy alapjaiban változtasson dolgokon….
Ha az olvasó olyan korú, hogy már saját emlékekkel rendelkezik a tárgyalt korról, akkor ismerősek lesznek a nevek (meglepő módon rengeteg névre emlékeztem, bár gyakran pozíció nélkül) és van annak is valami perverz bája, hogy felidézheti, amikor kamaszként az első szerelmével volt elfoglalva és vélhetőleg magasról tett az akkori híradó akkori hazugságaira, igazából mekkora sz@rban volt az ország….
Azzal kezdtem, hogy a könyv unalmas, mert azt ragozza körbe-körbe, hogy estünk egyik osztogatásból a másik megszorításba, szigorúan ügyelve arra, hogy soha, de soha ne változzon az alapstruktúra, meg hogy a megszorítások csak addig tartsanak, míg valami (kis) eredmény nem kezd el látszani, aztán térjünk vissza a régi rossz szokásokhoz.
De legalább Kádárnak sokáig -a nyolcvanas évek közepéig, míg a szovjet oroszlán hullatni nem kezdte a fogait- legalább volt mentsége rá…. mára meg…. mára meg annyira szervült az emberekbe ez a kádárkori nosztalgia, hogy egyszer vélhetőleg nem lesz elég a tönk szélén táncolni, le kell esni, hogy rádöbbenjünk, nem mehetnek tovább a dolgok úgy, ahogy mennek.
Szóval, ez az unalmas könyv jó könyv. Csak nyilván nem sokan fogják elolvasni, akik ezt ne tudnák.