Harcos ​nők 6 csillagozás

Olyan helyeken jártam ezzel a kötettel, amitől szemem szám elámult. Nagyon kellemes olvasmány volt az ősi nők esszenciája, a nőidentitás távoli múltjának ereje, és hatalmas tévképzetek eloszlatására alkalmas anyagnak találom ezt a könyvet.
A címhez méltón elsősorban a nők felfedezésére koncentrált a régészeti leletekben, ezernyi ponton felfedezhető, hogy milyen ignoráltak a nők a régészeti kutatásokban ma, az eredmények tekintetében, mintha csak férfiak csontjai lehetnének a gazdag sírokban, bár kistermetű férfiak, de azért azok és punktum. És milyen méltatlan helyzet ez. Ebben a kötetben konkrét leletekről esik szó, konkrét ásatásokról, múmiákról, prehisztorikus időkből származó csemegékről, ami például megmagyarázza nekem azt a boszorkányos szokást, amit sosem értettem, és most hirtelen megvilágosodtam, hogy tudniillik a kelták kultúrkörében a nők néha a nyakukba kapták a szoknyájukat, és megmutatták afféle fityiszmutatás helyett azt, ami a lábuk közt van. Ettől engem mindig elfogott valami zsigeri undor, de most tudom, hogy ez mi, egy fontos és komoly rítus, egy jel, egy erő használata. Most értem. Amíg nem értettem, riasztónak találtam és primitívnek. Most inkább bájos. A könyv szól még azokról az irgalmatlan körülményességekről az ásatásokkal kapcsolatban, ami a szervezéstől kezdve a kivitelezésen át addig tart, hogy a műkincseket megőrizzék, de egyáltalán nem unalmas, bűbájos részletekkel lettem gazdagabb. Rengeteget tanultam ebből a könyvből, és kitűnő expedíciókra kísérhettem el a szerzőt. Emlékezetes marad.
Nagyon jót tett a lelkemnek és egyben borzasztóan szomorúvá is tett.

Minden egyes könyvtári, Wikipédia előtti, majd utáni kulturális referenciám a helyére került általa. Kezdve Lilith-től…
Gyakorlatilag az önismereti utam egyik ékköve ez a könyv, a genderről és a női tanult szerepekről, amit sosem éreztem és tanultam magaménak, így a történelem homályából is.
Minden ifjú nőnek (is) ajánlanám.

Mindenkinek vannak példaképei. Az enyém Jeannine Davis-Kimball, aki a Harcos nők című könyvet írta. Három házasság és hat gyerek után, 43 évesen kezdte el az egyetemet. Tanult antropológiát, művészettörténetet és régészetet is, és bár a mi társadalmunk a negyvenes nőket nagyjából már leírja, ő hihetetlen tudásvággyal vetette magát az akadémiai életbe. Miután PhD-t is szerzett, elment a Szovjetunióba, hogy megismerjen különböző nomád népeket, majd sírokat is ásott ki, és rájött arra, amire korábban egyetlen nagytekintélyű pasas sem: hogy bizony az amazonokról szóló mondák igazak. Mármint nem az a béna “levágták a nők a mellüket, hogy lőni tudjanak az íjjal” féle mese, hanem az a része, hogy sztyeppei nők bizony együtt harcoltak a férfiakkal, fantasztikus harcosok voltak, lovagoltak, mesterien bántak az íjjal és ha az ember nem azzal a prekoncepcióval kezd el ásni, hogy a “ha fegyver van egy sírban, akkor az tuti pasié”, akkor megtalálja az igazságot, és fantasztikus nőalakok kerülnek elő a múlt ködéből. Ez a könyv nem csak arról szól, hogyan lett a szerzőből régész, de arról is, milyen nehéz megszervezni egy ásatást, szóval valójában egy igazi “Indiana Jones” mese, kivéve persze, hogy ő nem lopott el semmit. A könyv olyan, mint egy fantasztikus kalandregény, ahol összeér a múlt erős asszonyainak akarata egy zseniális régésznő tudásával, és egyszerűen jó érzés végre egy igazi sikersztorit olvasni a témában. Merthogy arról nagyon könnyű könyvet találni, hogy mennyire el voltak nyomva a nők évszázadokon át – de arról sokkal kevesebbet hallunk, hogy azért voltak a világnak olyan részei is, ahol egyáltalán nem ez volt a helyzet! Persze ennek ára volt. Azért alakulhatott ki a sztyeppén viszonylagos egyenjogúság, mert nagyon durva körülmények között éltek (télen minusz 35 fok, nyáron meg 55…) és egyszerűen nem engedhette meg magának a társadalom, hogy a népesség felét kivonják a munkából. A nomád, vándorló népek asszonyai azonban nem csak egyenrangúnak számítottak, de csomó speciális feladatuk is volt. Ők voltak a felelősek a törzs lelki, spirituális jólétéért (a sámánok többsége nő volt) és ők őrizték a család kincstárát is, méghozzá a rajtuk lévő elképesztő ékszerek formájában. A könyvnek nyomdatechnikailag van jópár hibája – minden kép rettentő sötét, és a szövegek egy részét akantuszleveles háttérre nyomták, amitől gyakorlatilag olvashatatlan. De ezt egy második kiadással azért orvosolni lehetne… #keddikönyv

Nagyon érdekes könyv, még januárban olvastam. Antikváriumi garázdálkodásaim közé tartozik, és egyáltalán nem bántam meg, hogy megvettem. Nem nehéz olvasni, mert úgy tud tudományos lenni, hogy nem használ bonyolult műszavakat, értelmesen magyaráz, és állandóan rövid, tanulságos vagy mulatságos történeteket iktat közbe a régészek munkájáról. Elég durvák, főleg a főtt birkafej szétosztása. :D Az elbeszélő nemcsak régészként, hanem művészettörténészként (van belőle egy diplomája) és néprajzosként is működött a terepen, és kereste az összekötő szálakat a valahai és a mai nomád társadalmak között. Meg is találta. És hát kiderült, hogy ezek a nomádok, szegények, olyan időjárási körülmények között éltek/élnek, hogy ahhoz képest Észak-Anglia maga a paradicsom. Azért is alakulhatott ki a sztyeppén viszonylagos egyenrangúság a nemek között (mindkét nem képviselői részt vettek/vesznek a vadászatban és az otthon védelmében éppúgy, mint a háztartás vezetésében és a gyermekek felnevelésében), mert ennyi megterheléssel egyszerűen nem engedhették/engedhetik meg maguknak azt a luxust, hogy a társadalom egyik felét kihagyják a számításból. Azonkívül bármikor bárkivel előfordulhat, hogy magára marad, és magában kell boldogulnia.
Amúgy a szerző maga se semmi. Elmúlt ötvenéves, mikor úgy döntött, hogy régész lesz, utána diplomázott és doktorált, utána tanult meg oroszul és valamennyire kínaiul is, és még hetvenévesen is jobban bírta az ásást a kazah pusztán (természetesen a mérnök férjével együtt), mint a harmincas helybeliek. :D