A ​számozottak 88% 33 csillagozás

Piszok kellemetlen kis kötet ez, határozottan örültem, hogy csak 80 oldal. Molnár T. Eszter nem csinál mást, csak néhány pillanatképben ábrázol egy olyan Magyarországot (és világot), ami mondjuk 30? 20? 5? év múlva lesz esedékes, ha a legrosszabb bekövetkezik. Irodalmi értelemben nincs ezekben a szövegekben semmi pláne – ami egyben azt is jelenti, hogy negatív pláne sincs: nincs izzadságszagú aktuálpolitizálás, erőltetett szoció, vagy szívszakasztás két marokkal –, csak firlefrancok nélküli csupasz mondatok arról, hogy milyen, amikor a hazád Észak-Koreává válik. És azt hiszem, ez így van jól, mert így aztán érzem, sajnos igazán érzem, hogy ez bizony egy lehetséges valóság – ha hagyjuk, hogy azzá váljon. Szóval nem szerettem, nem élveztem, nem nézem meg, ha megfilmesítik – de pont oda bökött, ahová bökni akart. Nézzetek bele, aztán nézzetek körül.

Akik követnek tudhatják, hogy mániám az antiutópia, és azt is, hogy kevés értékelhetőt találtam az elmúlt időkből a magyar irodalomban. Emiatt is muszáj volt elolvasni Molnár könyvét, ami tulajdonképpen egy novellaciklus. Különálló történetek, amik jól érzékelhetően egy korban játszódnak, és pont annyi kapcsolódási pont van köztük, hogy a végére az egész egységes hatást kelt.
Ami különösen tetszett – és ezt általában hiányoltam a többieknél –, hogy az író vesz egy alaphelyzetet, ami a jelen Magyarországa (és részben Európája, hisz a történetek nem maradnak meg az országhatáron belül, sőt, Amerikába is átruccanunk), majd ebből kiindulva elképzel egy közeljövőt, aminek elemeihez következetesen ragaszkodik. Az elképzelt jövő nem fényes, Molnár a lehangoló jelenből egy még lehangolóbb jövőt épített fel, amiben nem csak Magyarország, de egész Európa is jelentős változáson ment át. A kép nem teljes, hisz bizonyos témákra koncentrál, legfőképpen az élelmiszerhiányra, a politikai-katonai elnyomásra, de nem tárgyalja a politikai rendszert, a média helyzetét pl., amik hiányoznak, de a könyv rövidsége miatt ezek beemelése csak zsúfoltságot okozott volna. Mégis, ennek a könyvnek a legnagyobb hiányossága a terjedelme, az, hogy túl rövid, így csak életképeket kapunk, nem teljes képet. Az egyes történetek sokszor banálisak, önmagukban befejezetlenek, csak, mint a kötet elemei állják meg a helyüket. Csak sajnálhatjuk, hogy Molnár nem látott ebben több lehetőséget, és nem formálta regénnyé a történetet. És csak remélhetjük, hogy mindez hagymázas vízió csupán, és korunk Döbrögijének nem lesz lehetősége rá, hogy kivágjon minden fát.

Bővebb értékelés a blogomon:
https://konyvelvono.blogspot.com/2020/11/molnar-t-eszte…

„A futástól szabad lett, a szabadságtól pedig dühös.”

Szabadság? Vajon mit értünk –e szó alatt? Egyáltalán mindenkinek ugyan az a gondolata támad, mikor meghallja vagy meglátja? Vajon tudjuk-e értékelni vagy merünk –e élni vele? Egyáltalán akarjuk –e, hogy részünk lehessen benne? És végezetül megérdemeljük-e? Ezek a kérdések törtek feszínre bennem olvasásom folyamán.

Molnár T. Eszter novellás kis könyve csupán 90 oldal, de benne van minden, amit el akarunk kerülni, amitől éjjelente rettegünk, vagy bele se merünk gondolni. Fullasztó a kötet, komor és nagyon mély érzelmeket rángat felszínre. Megtépáz, szétcincál, de a legnagyobb döbbenetemre mégsem tudtam abbahagyni az olvasását. Ott van a jövőnkben ennek a könyvnek minden sora, hiszen legrosszabb esetben erre tartunk, ezt idézzük elő. Mi? Igen, mert mindaddig, amíg így élünk, önzően, megtagadva társainkat, csak az egyén fontosságával, rohamos léptekkel leszünk ennek a könyvnek a valós kivetülései.

Minden novella egy –egy családot vagy személyt mutat be. Idegen emberek, más-más társadalmi rétegből, egy – egy élethelyzetet megmutatva. Mégis egy egész történetet kapunk a kötet végére és megértjük, hogy mindenkinek megvan és volt a feladata, szerepe.

A kötet a maga egyszerűségében tárja elénk a várható jövő egy lehetőségét, hogy ez 5, 10 vagy 50 év múlva jön el, nem tudom. Nem kívánok ilyen társadalomban élni, rettegni, félni. Ebben a világban nincs magánélet, nincs magántulajdon, az egyén, mint személy nem létezik. Kollektíva van, mindenki egy robotként létezik a társadalom egy-egy szegmensében. A demoralizáló személyeket egységesen eltűntetik, bár számomra tükörképei a vezetőségnek.

Ahogy mondani szokták, ebben a történetben valamilyen formában mindenki Canossát jár, és élő holtként tereli életét egyik naptól a másikig….

Disztópia a javából. Félelmetes, sötét, kegyetlen, gyomorforgató, de olvassátok el, megéri.

Ez a novellafüzér egyszerre testesíti meg a múltunkat és a jövőnket is, egyszerre borongós, és szomorú, de mégis reális, egyszerű karakterekkel, gyengékkel, akik mégis erősek és túlélnek az ilyen időkben.
Konkrét történet nincs is, az egész köteten keresztül nincs egy átfogó történet, inkább csak van egy vezérfonal, és mellette vannak hozzá kapcsolódó kisebb történetek,amelyek kiegészítik és ezzel együtt sokkal nagyobb történetté teszi össze az apróbb novellákat. A kötet mégis inkább a világ leírásáról szól, az emberekről, hogy mit tesznek, hogyan próbálnak túlélni, hogyan facsarodik ki a személyiségük egy ilyen helyzetben.
A történetek ahogy egymásba kapcsolódnak, láthatunk hasonlóságokat, motívumokat, amik eluralkodnak a szövegen. Az egyik ilyen az éhség. Mindenki éhes, egyrészről az élelem hiány miatt, hiszen senki sem kap elég élelmiszert. A könyvben nincs ok, én pedig nagyot csodálkoztam, hiszen a munkaerőnek nincs étel, akkor nem fognak dolgozni a földeken, és így export ezzel együtt pedig pénz se lesz. Mégis mindenki éhezik. Még aki teljesen behódol, aki maradéktalanul a rendszert szolgálja, ő sem tud teljesen önfeledten, boldogan táplálkozni spoiler
Közben az éhség máshogy is megjelenik: szexualitásként, hogy vágyunk a másikra. Egyrészről a szeretetre vágyva, hogy a másik majd segít túlélni, hogy ő vele könnyebb lesz, hogy majd megoldódik minden, a lényeg, hogy mellettem legyen. Más szempontból pedig egy elkorcsosult vágy, hogy újra úgy érezhesse magát a férfi, hogy minden rendben van, hogy „szexi” a külseje, hogy hatalmat gyakorolhat, hogy nem csak a rendszer egy lefogyott, és csontvázszerű, kizsigerelt bábja, hanem egy ember, emberi vágyakkal.
Az éhségnek van egy harmadik fokozata is: ez pedig a kulturális éhség. Ez nem jelenik meg túl erősen, inkább csak érezheti az olvasó a sorok között, hogy valami hiányzik, valami nagyon, nagyon hiányzik, ez pedig a kultúra. Ebben a világban nincsenek könyvek, mozik, színházak, vagy inkább már senki sem használja. Még a jómódúak sem, és mintha ez az űr jelenne meg a szereplőkben. A hiány, hogy az életük ne csak alapösztöneik irányítsák, hanem ezen tovább tudjanak lépni. A hiány, hogy valami többet alkossanak, hogy ne csak a létminimumon éljenek, hogy a munka mellett legyen életük.
Az éhség mellett a másik motívum, ami gyakran megjelenik, az a ideg és fagy. Itt is többes jelentésről van szó: egyrészt az éhség miatt lelassult szervezet, amely fázik, és fizikailag szeretnének a szereplők megmelegedni. Közben ott van a tél motívuma, az elnyomás, a rideg környezet, a veszély, hiszen bárki egy szóval is megölhet minket. Közben pedig láthatunk egy ennél elvontabb olvasatot is a hibernációt: hiszen ez a környezet, mintha a régmúlt egyes részei lennének, és belefagyva a jövő idejébe. Nem mozdul semmi, nem fejlődik, mintha a rendszer is csak túlélni szeretne a vezetőivel, és hibernálva maradni, amíg nem történik valami… off
Ahogy olvastam, egyetlen szó jut eszembe róla: fájdalom. Nem volt egyik szereplőnek sem pozitív élete, mert mindenki vágyott valamire, amit nem kaphatott meg. Van aki ételre, más szeretetre, megint más biztonságra, a vezető pedig… nos a vezetők mindig a totális hatalomra vágynak. Mintha ez az életmód senkinek se lenne igazán jó, de mégse lehet belőle csak úgy kilépni. Vagy igen, ha emberi életek mennek tönkre, halnak meg, és a családjuk élete keseredik meg. Fájdalom és szomorúság az egész könyv, tömény fájdalom, és szomorúság.
Nehéz azt mondani, hogy tetszett a kötet, mert hát kinek tetszene egy ilyen történet? Inkább úgy mondom, nagyon tetszett a szerző stílusa. Eddig csak az ifjúsági regényeit olvastam, ahol látszott a humora, ebben a kötetben viszont sokkal több mutatkozott meg. Gyönyörű leírásait láthatjuk, aminek segítségével megelevenednek előttünk az események, és amelyek hatására a szavak mögött nem csak képek, de érzelmek, hatások is vannak. Közben nagyon erős a világépítés, és erős a karakterek formálása is, ebben nagyon jó a szerző (nem csak ebben, de az ifjúsági regényeiben is a karakterek nagyon erősek).
Izgalmas és érdekes kötet volt, és bátran ajánlom, hiszen Molnár T. Eszter szövegét olvasni kell, annyira jó, zseniális, annyira sokat mondó a szavak szintjén is. Nem könnyű olvasmány olyan szempontból, hogy minden negatív érzelem átjön a könyvből, de mindenképpen érdemes elolvasni (talán azért is, hogy ez ne lehessen a jövőnk). Csak ajánlani tudom ezt a kötet, egy hihetetlen élmény.

„ Az ég még kéken vibrált, de a házak tövében már készülődtek az árnyak.”

Nem kellene betegen disztópiát olvasni nem csodálom, hogy kissé depressziós lettem tőle. Tizenkét rövid történet az éhségről, a hidegről, a sötétről, a reménytelenségről, a kilátástalanságról, a hatalom és az egyén kapcsolatáról, a diktatúrában élés lehetőségeiről/lehetetlenségeiről. Jól sűrítő, remek mondatok, nem könnyű olvasmány, bekúszik az ember bőre alá, fáj.
Nagyon jól szerkesztett vékonyka kötet, de ezekből a történetekből elég is ennyit elviselni. Az egyes novellák szereplőinek élete néhol már majdnem összeér, kapcsolódásuk egymáshoz felerősíti a hatást.
Legjobban a No.24 című tetszett, annyira összetett, tökéletesen kimunkált történet a hegedűs fiúról, aki bármilyen ártatlannak látszik veszélyes másokra, miközben ő is áldozat. A zene csak hozzátesz a hatáshoz.
Molnár T. Eszter engem meggyőzött, eddig 4 nagyon különböző kötetet olvastam tőle, de olvasni fogom az eddig megjelent összes kötetét. Aki szeretne hozzám csatlakozni a kihívás teljesítésébe itt megteheti https://moly.hu/kihivasok/molnar-t-eszter-konyveinek-olvasasa

Egy baja volt, hogy túl rövid. Ezt azzal próbáltam javítani, hogy mihelyt a végére értem, rögtön újrakezdtem. Így jobban össze is álltak bennem az egyes történetek kapcsolódásai. Nem volt szájbarágós, nem volt aktuálpolitikai íze – ráhagyta az olvasóra, hogy merüljön meg benne és próbálja átérezni. Nekem sikerült, nagyon fájt.
@Kuszma-nak igaza van, nagyon kellemetlen kis kötet ez. Az a legkellemetlenebb benne, hogy egyáltalán nem érzem úgy, hogy ez-az-minden ne történhessen meg belőle a valóságban is…

Nem szeretem a disztópiát. Számomra a jelenünk is éppen eléggé disztópikus. És ennek a kis kötetnek ez az egyetlen hibája. A novellák tehát tökéletesek, a hiba bennem van. Mert nem volt jó olvasnom ezt a könyvet. Rám telepedett az álnok csend, a fojtogató szürkeség, a szorongás balsejtelme. Iszonyúan nyomasztó, amikor a jól ismert város jól ismert helyszínei adják a keretet a totális diktatúra fullasztó szorításának. Hogyan lehet ott élni, ahol még a Szabadság-szobor is meggörnyed az elnyomás súlya alatt? Van, aki lázad, van, aki együttműködik, és van, aki belenyugszik és elvisel, de minden hiába, mert itt már nem te döntesz. És ha mégis, akkor már késő, túl késő!
Hát ezért kellenek az ilyen írások, ezért kell olvasni őket, hogy ne legyen késő!

Nagyon érdekes és nagyon nyomasztó novellafüzér egy disztópikus Magyarországról, aminek az egyes elemei azért nem annyira ismeretlenek a hazai történelemből sajnos. Eza 2020-as és eddig a 2021-es év is nagyon sok, korábban megírt dolgot beigazol, vagy más megvilágításba helyez, borzongató volt olvasni ilyen szemmel is.

Egyedi novelláskötet, amely kezdetben úgy tűnik, különböző családokat, társadalmi rangokat és helyzeteket mutat be egy adott disztópikus világban, de hamar érezhetővé válik, hogy lesz egy közös pont, valami, ahol egyes részek összefutnak. Az ember csak olvassa, olvassa, hogy meglássa az egészet, és közben egyre jobban belesüllyed ebbe a komor, mocsokkal és fájdalommal teli világba, és felfedezi, hogy ez a jövőkép nem is olyan távoli, nem is olyan lehetetlen, egyszerre keveredik benne a nem is olyan távoli múltunk és a jelenünk.
A karakterek keserű, fájdalmas élete által ismerhetjük meg a világot, így nem csak ők lesznek élőek és erősek, hanem a világépítés is. Az írónő remek leírásokkal dolgozik, rendkívüli érzékkel adja át a borzongató, komor képeket pár szóval, pár mondattal. Ezek után muszáj lesz elolvasnom Az Emberek Országát.