Mint ​egy francia király 8 csillagozás

Az aranylakodalom után a rendes férjeknek meglapulnak, a légynek se vétenek, mert hetven év púpjával a hátukon már megereszkedik az inuk, kihagy az emlékezetük, örülnek, ha jól kiáztathatják a fájós bütykeiket, nemhogy ilyen ordenáré szemtelenkedésre merészkedjenek feleségükkel szemben, aki egy életen át mosta rájuk a koszos gatyát, mert arra jó az asszony, akkor is amikor a házasélet hajdani kellemetességeiből a lottyadt vénemberek már semmit se tudnak nyújtani, s mi lenne ezekkel, ha a virgonc feleség nem szaladna a piacra, a közértbe, ha nem főzné meg a zabálnivalójukat, ó a tehetetlen, pudvás vénségek.. És akkor itt van ni, a „nyanya”… Na adna neki „nyanyát”, az Isten rogyassza rá az eget, adna ő neki, hogy tudomisten megemlegetné holta napjáig…

34. oldal

Tüzér Aurél éppen kedvenc ételét vacsorázta, marhapörköltet nokedlival. Nagyszerűen tudott enni, önfeledten átadta magát a vajpuhára főzött fiatal marhahús fűszeres ízeinek, gondosan megfürdette a sárgálló nokedlikat az aranypiros, csípős zaftban, harapott egy falat savanyú uborkát, közbeiktatott egy-egy kortyintás könnyű vörös bort, étele fogytán a lábashoz settenkedett, orrcimpái kitágultak a pörkölt illatától – s most következett a tunkolás a fehér kenyérbéllel; a halhatatlan mester, Beethoven IX. szimfóniáját nem hallgatja ilyen üdvözült ábrázattal az ínyenc zeneélvező.
Ilyenkor nem volt szabad zavarni Tüzér Aurélt, felesége is csendben evett, Makainé pedig ölébe ejtett kézzel gyönyörködött a veje vacsorázásában. Szívből utálta, de főzni szeretett rá […]

58. oldal

Kapalyag Imre festőművész éppen az utolsó ecsetvonást tette fel a „Kompozíció 36.” címet viselő nonfiguratív képére. Hunyorogva hátrált a vászontól, nézte a színek, vonalak, foltok semmihez sem hasonlítható diszharmóniáját, melyet a tudatalatti én legmélyebb rétegeiből bányászott elő, de nem amúgy naturalista módon, magyarázhatóan és fejtegethetően, hanem művészi intuíciójának és sugallatainak öntörvényű járatait követve. Kapalyag rejtelmes s kissé megbocsátó mosollyal hallgatta, mikor egy-egy kiállításán a kritikusok nekirugaszkodtak, hogy megmagyarázzák képeinek szín- és formavilágát s az ebből kicsendülő tartalmakat. Megmagyarázzák azt, amit ő is csak sejtett, mint macska az esőt.

67. oldal

Nyájasan szólongatta, édesgette az állatot.
– Burkus, te büdös dög, hogy a rosseb evett volna meg, hát meggyógyultál, nyavalyás?

13. oldal

Most már egy percig se habozott, hátrament a kertbe, tépett egy marék kutyatejvirágot meg kakastejvirágot meg cicfarkot meg diófalevelet, aztán megszárította a sütőben, megtörte mozsárban, két dl tejjel felforralta, majd amikor kihűlt, az egészet felhajtotta. Utána fogta a piros ácsceruzát, oda állt háttal a falhoz, s a feje búbjánál önmagáról is húzott egy jelet. „Meglátjuk, mi lesz” – mormogta.

29. oldal

Jakab János nagyon elégedetlen nyugdíjas volt, aki minden porcikáját átjáróan szenvedett az elszalasztott lehetőségek, a jellegtelen, szürke robotba fúlt évtizedek miatt.

127. oldal

– Mindent vesz és elad. Házat, telket, autót, televíziót, zsebrádiót, oxigénpalackot és varrógépet, kerti törpét és régi plakátokat, az egész raktár tele van a cuccaival. Aztán, ugye, nem kell neki bért fizetnie, iparengedélyt szerezni, s közben még a szövetkezet holmijait is eldurrantja. Figyelje meg a bajuszát. Ha kimegy a parasztok közé a piacra, akkor felfelé pödri, hogy azt higgyék, ő is paraszt. A Belvárosban meg lefelé konyítja, hogy meglegyen a dzsentrilátszat. De különben becsületes jó magyar ember, és azt hiszem, mindnyájunknak ez a lényeg.

139. oldal

– Mész ám az anyád keservibe! – vágta el a diskurzust Jani bátyó, aki arról volt nevezetes, hogy három kiló aranypiros zsírba fagyott disznópörköltet egy ültő helyében meg tudott enni hidegen, s ha megivott rá két üveg kövidinkát, még biztonságosabban vezette a „Robur”-t, mint a megszokott három fröccse után.

152. oldal