Éjbe ​zuhant évek 85% 17 csillagozás

Az Éjbe zuhant évek, egyik kedvenc íróm regényes önéletrajzának második része, mely az 1932-től 1935-ig terjeszkedő korszak eseményeit dolgozza fel. Az írás dramaturgiailag egy magányos expedíció utolsó napján, a Cupari folyó partján indul, ahonnét a szerző épp visszatér a Ford ültetvény fazendájára. Még egy-két boldog, élményteli helyi vadászkaland – egy fekete jaguár, s egy boa –, majd bekövetkezik a tragédia, s a szerző – egy doboz gyutacs miatt – elveszti látását. Ez a dél-amerikai kaland vége. Útban hazafelé, majd Magyarországon a nagy belső erőfeszítés évei következnek. Hihetetlen akarattal, hatalmas nagy lelkierővel kereste az utat, mely az őt állandóan és végleg körülvevő sötétségből kiutat jelent és visszavezetheti az egészséges emberek világához. Ezt végül meg is találta az írásban. Ez a könyv az első nehéz évek keserű küzdelmeiről vall. Végig szurkoltam neki…bár tudtam, sikerrel vette a szinte leküzdhetetlen akadályt. Ajánlom!

Az hiszem, hogy arról és ahogy Molnár Gábor a látása elvesztéséről ír több bölcsesség van, mint az általam olvasott Coelho könyvekben együttvéve.

A látás elvesztése rettenetes élmény lehet, különösen egy aktív életet élő, ereje teljében lévő, fiatal kalandor számára. A könyv a brazíliai élmények, állatgyűjtő utak leírásával kezdődik, fő témája azonban a szörnyű baleset és annak következményei. Hogyan lehet elviselni az örök sötétséget? Hogyan lehet mindezek után új életet kezdeni?
A „volna” épp úgy kimaradt szótáramból, mint a „lenne” és a „ha”. Csak tény kell nekem, a meglevő valóság, még akkor is, ha az a nehéznél is nehezebb. – írja Molnár Gábor, akinek hatalmas lelkiereje még a sokat látott orvosokat is meglepi. Jól tudja, csak úgy lehet ép ésszel túlélni egy ilyen tragédiát, ha előre tekintünk, a lehetőségekre koncentrálunk és nem rágódunk a múlton, a veszteségen. Ez persze borzalmasan nehéz, mint az ki is derül a leírásban megjelenő gondolatokból, vívódásokból.
Eleinte nagyon nehézkesnek éreztem az írás stílusát, de az első néhány oldal után ez megváltozott, érdeklődéssel olvastam végig a történetet. Megkedveltem és csodálni kezdtem ezt a rendkívüli embert és az élethez való példás hozzáállását.

Fúh, csakhogy a végére értem! Nagyon soká húzódott ez az olvasás, és nem is volt mindig könnyű olvasmány.
Sokat ismétli önmagát, ami ebbben az élethelyzetben nem meglepő – tovább kell lépni, túl kell élni, nem szabad feladni – de néha már untam. Emellett furcsa volt régies nyelvezete, és esetenként „összevonó” mondatszerkezetei (pl. két dolog felsorolásánál csak a másodikra teszi a tárgyragot, a megszokottól eltérő szórendet alkalmaz; ezek nagy kedvencei).

Ugyanakkor kedvelem Molnár Gábor stílusát, leírásai nagyon szépek. Életigenlése, kitartása, derűje szimpatikus, vonzó, erőt adó. Ezt a könyvet egy erős, makacs ember írta, ezeket a történeteket ő élete meg, és pontosan át tudja adni, hogy milyen volt ezeket átélni. Molyként alapvetőnek tűnik, hogy jól tudja kifejezni magát, pedig ez nem alapvető. Nagyon sajnáltam, hogy spoiler
Azt is értékeltem, hogy az író igazi self-made man, minden egyes milreiszért, fityingért megküzdött, és önerőből vadászott, gyűjtött, finanszírozott mindent! És emellett szívesen ajándékozott trófeákat, vadbőröket: szerény anyagi helyzete ellenére nem lett fukar vagy zsugori, ezt különösen csodálom. Keményen megdolgozott mindenért. Arany János versrészlete jutott eszembe: „S tudod, az erő micsoda? / Akarat, mely előbb vagy utóbb, de borostyánt arat!”. Molnár Gábornak ez sikerült. <3

A címe fogott meg: fájóan szép, szinte költői; akárcsak a Holdárnyékban az őserdő! :) meg az, hogy majdnem pont annyi idős volt az iró, mikor a tragédia megtörtént vele, mint most én (23-24). Erőt ad a létezéshez, hisz a szemem világát nme vesztettem el, hálistennek, sőt: valójában egész jó dolgom van! :D

Elejtett kommentárjaiból sokat megtudtam az akkori viszonyokról, az akkori Bp-ről és emberekről. Furcsa belegondolni, hogy akkoriban Brazília sok vidéke még érintetlen volt, csak úgy, számolatlanul vágták és égették a fát, s vadásztak az erdőben… Szomorú látni, hogy hol tart az esőerdő és ez a vidék, meg a Föld is mostanság.

Összességében nem tudom, hogy ajánlanám-e, mert kitartás kell, hogy átrágd rajta magad. Ugyanakkor jó és tartós olvasmányélmény volt, akárcsak az első könyvem tőle – ez a második, de az első hangulatvilágára évek múltán is emlékszem!