Egymillió ​hős országa 5 csillagozás

Molnár Gábort a braziliai őserdőkben tett vadászkalandjaiból ismerem. A Jaguárországban, a Pálmakunyhó…, vagy az Ahol az ösvény véget ér- s még sorolhatnám – végleg meghódította szívem. Múltkor a piacon felfedeztem egy olyan könyvet, amelyet már balesete és látása elvesztése után szerzett élményei alapján írt. Ez az első mongóliai utazás naplója, az Egymillió hős országa. A mára szinte már feledésbe merült író legyőzve lehetőségeinek természet szabta határait, Mongóliába utazott, azzal a szándékkal, hogy tapasztalataiból útirajzot írjon. Felesége és barátai, kísérői segítségével ez sikerült is neki. Mit ad nekünk ma Molnár Gábor, mit tanulhatunk tőle? Elsősorban az emberek, más kultúrák tiszteletét. Ez nyilvánult meg a brazíliai őserdőben, de Mongóliában is, ahol szeme világa elvesztése után háromszor járt. E könyv érthetően más, mint a vadonbéli kalandregények. Lehetett volna vígan akár a Világjárók sorozat része! S aki szereti Molnár Gábor írásait, tiszteli e nagy embert, aki legyőzte saját sorsát, nem csalódik benne…

Molnár Gábor Brazíliában megvakult. És azt még csak értettem, hogy arról az országról hogy tudott olyan jó könyveket, útleírásokat, kalandregényeket írni, olyan szemléletesen bemutatni a brazil őserdőt, az Amazonast, az indiánokat, hiszen volt vizuális élménye. De hogy írt vakon Mongóliáról? spoiler Hiszen ez a könyve egy nagyon jó útleírás arról az egy hónapról, amit ott töltött el feleségével. Ő segített, természetesen, hiszen tolmácsolt is és közvetítette az író számára a tájat, az embereket, a síremlékeket, állatokat, de akkor is. Ez még nagyobb teljesítmény volt, mint a brazil útleírások. Igazából útinapló, hiszen napról-napra benne vannak a feljegyzések. Pörgő rövid mondatok, az jellemzi a szerzőt, és mintha ott lennénk ebben a hatalmas országban. Látjuk mi is a mongol embereket, a jakokat, az iskolásokat lovon, nemezcsizmában, a ger-eket (nemezsátor, jurta), a kis falusi üzletet, ahol verseskötetet is árulnak.
És rengeteg szám, statisztikai adat Mongóliáról, az emberekről, iskolákról, gyerekekről, gazdaságról, állatokról. Ezeket elemezgetjük (1964-es adatok, közel 60 évesek), miközben a terepjárók döcögnek az úttalan utakon, sivatagban, füves pusztákon. Számos baráti találkozó, írókkal, múzeumokban. Arhangaj, Cecerleg. Mongol jellegzetességek, életek és italok. Kumisz, birkahús. A „szütej-cáj” (vajas, sós tea). spoiler
Buddhista emlékek, hun temető (!). Belomorkanal (szovjet gyártmányú, szopókás cigaretta)
Miniszter és iskolalátogatás, kirándulás vízeséshez, vulkánhoz, tóhoz, vadribizli evészet. Sok-sok fotózkodás (a többségükben fekete-fehér képek egy része illusztrálja a könyvet).
Írószövetségi kecskesütés népi módra. Mongol autóstop. Benzin budapesti levélért cserébe. A könyvben érintett témák sokasága és változatossága bámulatos!
Emlékezés Karakorumra (ma Harhorin), az ősi mongol birodalom XIII. századi fővárosára. Rövid mongol történelem, a köztársaság kikiáltásáig. Ulanbatori pihenő. Találkozás egy valódi Mongólia Hőse kitüntetettel, majd lövészverseny. spoiler Beszélgetés magyar kútfúrókkal, majd kezdődik az utazás második része, indulás a Góbi-sivatagba. Szikes kavicstenger és túzokvadászat. Cogt-ovo (járási székhely) és dzaga-fa („szakszaul”?). spoiler
Dalandzadgad és a Gurvan Szajhan (tartományi székhely és a hegység). Itt a szerző több mondát idéz, a hegységben lakozó szép lányról, majd az esőt hozó szellemről. Így ez a könyv már jóval több, mint útleírás. Sőt, betekintést kapunk geológiai, földtörténeti ismeretekbe, és az őslénytanba is, hiszen Mongóliában szokatlan dinoszaurusz csontvázakat is találtak.
Majd jönnek az újabb felfedezések, a dzaga-erdő, a téli gyík és a görögdinnye.
A visszafelé úton egyre hűvösebbek az éjszakák, de a mongol vendégszeretet nem csitul, éjfélkor is képesek húst sütni a magyar vendégeknek.
3600, terepjáróval megtett kilométer után újra a főváros, közben pirosszalagos (veszedelmes, üzekedő) tevecsődör történetek. Érdekesek!
Az utazás utolsó napjai a fővárosban, találkozások írókkal, magyarokkal (sok magyar volt annak idején Mongóliában, diplomaták, régészek, nyelvészek, molnárok). spoiler
A Nemzeti Múzeum, majd a Vallástörténeti Múzeum meglátogatása. Kis történelem: az ojrát-mongol – mandzsu háború – hogy kerültek kínai ágyúk Budapestre? Erdélyi István régész beszámolója a mongóliai hun temető feltárásáról. Tarbagánsütési útmutató (tarbagán = szibériai mormota). Egy havasi ember (yeti) nyomai a Gandan buddhista kolostorban. Részvétel egy íjászversenyen, majd búcsúzkodások, csomagolás és indulás haza.
Molnár Gábor összesen háromszor járt Mongóliában, mindegyik útjáról írt egy könyvet, ez az első útjáról készült. Hatalmas felkészültség, sokoldalú tudásanyag kellett ahhoz, hogy ez a könyve ilyenre sikerüljön, hiszen ez nemcsak egy földrajzi útleírás, hanem belőle megismerjük a korabeli Mongólia, a mongol emberek, a jurták népének életét, sok mindent megtudunk a mongol történelemről, mondavilágról, állat- és növényvilágról, sőt, a gazdaságról is.
Nagyon sajnálom, hogy mostanában nem adják ki könyveit (ez például csak egyszer, 1966-ban látott napvilágot), pedig mindenkinek ajánlható, aki csak egy kicsit akar kitekinteni a mai Magyarországból, vagy a ma istenített fantasy-világból! Tömör írói stílusa, nyelvezete, a sok helyen megtapasztalt humoros írásmód gyorsan megkedvelteti magát az olvasóval!

Szokatlanul tömör. Szinte már zavaró. Az író stílusa. Szinte csak tőmondatokat használ. Rövideket. Nagyon.

Molnár Gábor egyébként vak. Mongóliai utazása idején már vagy harminc éve, hogy egy brazíliai robbanásos balesetben elvesztette a szeme világát, ez azonban nem akadályozta meg abban, hogy elrepüljön Mongóliába és ott több ezer kilométert tegyen meg terepjáróval – ebben persze jelentős segítségére volt felesége is, aki erős személyiségével támasza, orosz nyelvtudásával tolmácsa, na és persze szeme volt a szerzőnek. Molnárné Margit egyébként egészen elképesztő asszony lehetett, mindent megevett, amit a mongol vendégszeretet jegyében elé raktak (míg férje paradicsomos halkonzerven élt) és jobban lőtt, mint a mongolok. A fotók alapján mellesleg simán férfinak lehetne nézni, de hát a hatvanas évek expedíciós divatja nem kedvezett a nőiességnek (a szerző mellesleg öltönyben-nyakkendőben, rendszeresen borotválkozva zötyögte végig kilométerek ezreit a sztyeppén).

Itt-ott, amikor Molnár elkalandozik, kifejezetten élvezetes, szórakoztató, esetleg vicces történeteket lehet olvasni a könyvben, de általában túl gyakran visszatér az egy-három szavas mondatokhoz, ami jelentősen rontja az élvezeti értéket. Szerencsére viszont lényegesen magasabb információtartalmú és kevésbé lenéző (még a kumiszt is szeretik!), mint Rácz Gábor két évvel későbbi mongol útjáról írt könyve (amiből kiderül, hogy Molnárék velük nagyjából egyidőben visszatértek Mongóliába még egy körre), ugyanakkor a szocialista idők szelleme azért ezt is belengi: számok és egyéb finomságok (adott család állatainak száma, tejhozam, gyapjúhozam, kutak száma, tervgazdaság, bőrkombinát, kísérleti almatermesztés stb.), no meg a buddhizmus kötelező szidalmazása a tipikus „horrorelemek” sűrű fölemlegetésével (emberbőrös dob, lábszárcsont furulya, vérengző szerzetes).

A könyv végén pedig egyik kedvencemet, a mongol jetit (almasz) is megemlítik :)