Liliom ​/ Az üvegcipő / Játék a kastélyban 89% 18 csillagozás

Mindhárom darab tetszett. Molnár Ferenc humora leginkább Az üvegcipőben érvényesül, és ennek a színműnek a megoldása simogatja leginkább az ember lelkét (10 pont). A Játék a kastélyban is vicces, de konfliktusának megoldása kissé felemás, nem igazán nyugtatja meg az olvasót. Egyébként szerintem kitalálható, hogyan oldja majd meg a helyzetet a főszereplő Turai (9,5 pont). A Liliom története a tetőpont után szürreálissá válik, emiatt a három közül ez tetszett a legkevésbé (8 pont).

Be kell, hogy valljam, a klasszikus irodalom területén elég nagy elmaradásaim vannak. Ráadásul nem vagyok egy nagy drámaolvasó, én sokkal jobban szeretem színházban megnézni ezeket darabként, mint elolvasni. Mégis örülök, hogy @Amadea ajánlotta nekem ezt a kötetet. Felüdülés volt valami ennyire szépen megírt, az akkori kor lenyomatát őrző művet olvasni.

A Liliom olvasás közben végig össze volt szorulva a torkom, és bár nem esett jól olvasni, mégis egy remek drámának tartom.
Az üvegcipellő már sokkal könnyedebb, játékosabb, de azért a háttérben itt még mindig húzódik egy kis tragikum. Azt hiszem soha nem olvastam még ennyire vicces esküvőről.
A Játék a kastélyban pedig egy zseniális ötlet zseniális kivitelezése. Olyan igazi, vérbeli humora van, hogy az ember végigmosolyogja az egészet. Leginkább ez utóbbit mindenképp szeretném majd színházban is megnézni.

Az év egyik meglepetése volt Molnár Ferenc három színműve, ami egyébként Andiamo tavalyi karácsonyi ajándéka, abszolút meglepetés és önálló választás volt, örökre hálás leszek érte.
A Liliom fájt. Nagyon. Mindig összefacsarodik a szívem a lelki nyomorúság, a kisiklott életek miatt, hogy a különféle sérelmek, fájdalmak, komplexusok milyen olajozottan képesek működni egy-egy érintésre. Az üvegcipő nem volt ennyire elkeserítő – mintha egy hangulati lépcsőfokon haladnánk felfelé, az abszolút vigasság felé –, de a pontos lélekábrázolás, jellemrajz miatt még mindig ámultam a vonaton. A Játék a kastélyban miatt pedig végig röhögtem (lett is helyem rögtön), azóta se felejtettem el a „Te, én olyan vagyok, mint egy beteg lóóóó!” felkiáltást (az utolsó magánhangzó elnyújtása az én szemtelenkedésem), továbbá a citromokat és Victorien Sardout, jahajj, de jó volt.
Meg is lehet ám nézni:
https://www.youtube.com/watch…

Életem első titkos, reménytelen szerelme játszotta gimnáziumban a Játék a kastélyban egyik szerepét. Ez a mű így Stoppard Árkádiájával együtt speciális helyen maradt meg az emlékezetemben. Bár általában nem szeretem a vígjátékokat, de ezt nagyon élveztem. Tulajdonképpen a bonyodalmat lerendezik az első felvonásban, onnantól kezdve két felvonáson át már csak egyre jobban alakul a megoldás, és gyors egymásutánban jönnek az Almádyt megérdemelten büntető, rafinált szúrások és megszégyenítések. Az igazságérzetem lubickolt, és jókat nevettem az elejétől a végéig. (Nem mintha a való életben megnyugtató megoldás lenne ez így, de a vígjáték nem is arra való.)
Az üvegcipőt is szerettem tulajdonképpen minden furcsaságával együtt. Bár spoiler
A Liliom teljesen ambivalens. Anno a tankönyvünkben volt belőle egy rövid részlet, ami alapján egyáltalán nem értettem, hogy miről van szó, és nagyon nem ezt vártam. Bár együttérzek Julival, a mai MeToo-világban nehéz nem fennakadni azon, hogy spoiler. Én csak az egységsugarú olvasó vagyok, aki nem kifejezetten didaktikus műveknél már pont nem tudja eldönteni, hogy az író mennyire ítéli el vagy fogadja el a szereplője viselkedését. (Vagy az ítélet nem az ő dolga, hanem az enyém, direkt vagyok szabadon hagyva?)

Mit is mondhatnék egy olyan író színműveiről, aki miatt Ady Endre is megszerette a színházba járást? Nagyon tetszett ez a három színmű! A Liliom kevésbé, mint Az üvegcipő és a Játék a kastélyban, ugyanis nagyon komor hangulatú, bár a vége megható volt és ezért már megérte. Az üvegcipő és a Játék a kastélyban a legjobb vígjátékok, amiket valaha olvastam! Tele van kincsekkel és drágakövekkel a Magyar Irodalom!

Liliom

Az az igazság, hogy ezzel a darabbal nem igazán tudtam mit kezdeni. Tetszett, de szerintem ahhoz, hogy teljesen megértsem, kelleni fog egy színházi élmény is. Még szerencse, hogy a Thália színház műsorra tűzte a darabot. Mindenképpen meg fogom nézni.

Üvegcipő

A három mű közül ez volt, amit a leginkább élveztem leírva. Kedves kis tündérmese tündérek nélkül. Egyszerűen imádtam! (És a végére Sipost is megszerettem)

Játék a kastélyban

Tulajdonképpen e miatt vettem meg a kötetet. Ez az egyetlen darab, amit már kétszer is volt szerencsém látni, és talán éppen emiatt a két színdarabíró meg a titkár állandóan a színészek hangján szólalt meg a fejemben. A darab olvasva is szórakoztató volt, de a színházban az igazi.

Az biztos, hogy ez a kötet meghozta a kedvemet Molnár többi művéhez is :)

Játék a kastélyban

Imádom! Emlékszem mikor színpadon láttam diákok előadásában, akkor is végigröhögtem. Ezt nem lehet rosszul előadni, annyira jól van megírva!
Mostani olvasásakor a legjobban a metaszínház-részek tetszettek – hogyan kell elkezdeni egy darabot, és hogyan lehet lezárni a második felvonást?

Nehéz értékelni önmagában ezt a kötetet, mivel a három dráma számomra három különböző színvonallal bírt.

Liliom – Erre nagyon kíváncsi voltam, mert sokáig kimaradt az életemből. 2018 decemberében a Vígszínház mutatta be a prózai változatot, 2019 áprilisában az Operettszínház az abból készült musicalt, így mindenképpen el akartam olvasni még ezek megtekintése előtt. Hiába mondják, hogy Molnár Ferenc legjobb drámája, hogy mennyire szép szerelmi történet, számomra többnyire unalmas és vontatott volt. Az is lehet, hogy koromnál fogva nem tudom még igazán értékelni, igaz, ahányszor csak újra találkoztom ezzel a történettel, annál jobban kezdem megkedvelni. (Rajongani továbbra sem fogok érte.) Lehet, én nem vagyok elég művészi ehhez, de számomra az, hogy Molnár írt a feleségének (akit többsoron megvert) egy drámát, amelyben kimondja, hogy ha az ember igazán szeret valakit, és az megüti, akkor az nem fáj, számomra nonszensz és felháborító. Mert én épp az ellenkezőjét gondolom: ha az okoz nekünk fájdalmat, akit szeretünk, az sokkal jobban fáj a léleknek, mintha egy idegentől kapnánk ugyanazt. Szóval, azt hiszem, értem, hogy miért vannak oda sokan ezért a drámáért, de én mégsem érzem, hogy nekem is rajonganom kellene érte.

Az üvegcipő – Ez a VIII. kerületi Hamupipőke-parafrázis számomra roppant unalmas volt, alig vártam, hogy a végére érjek. Tipikusan az a történet, amire pár héttel később nem emlékszik az ember, ráadásul nem hiszem, hogy egyhamar rá tudnám venni magam, hogy megnézzem színházban.

Játék a kastélyban – Ezt a drámát – a fenti kettővel ellentétben – imádtam. Rendkívül gyorsan haladtam az olvasással, vitt magával a történet, amely valójában roppant egyszerű, de mégis kellően humoros és bájos. Szintén el lehet vitatkozni morális kérdéseken, de ha nem akarjuk megbolygatni a felszínt, akkor egy könnyed kikapcsolódást jelenthet a dráma. Külön tetszett, hogy Molnár belevette a színházi életet, az első felvonás kezdete, illetve a második felvonás fináléja remek volt. És bármennyire is egyszerűnek tűnik a történet, azért el kell ismerni, hogy egy nagyon okosan felépített, összetett sztorit kapunk, amely azért igényelt művészi odafigyelést. Ezt a drámát mindenképpen meg szeretném nézni színpadon is, remélem, hamarosan eljutok rá.

Régóta adós voltam már az irodalomnak Molnár Ferenc színdarabjaival, elvégre ezek miatt volt ő híres, közkedvelt, nem is A Pál utcai fiúk miatt, pedig ugye ma inkább az utóbbit tudja mindenki.
Vicces, hogy a századforduló nyelvhasználata már akaratlanul is Ambrózy bárót és Milit juttatja eszembe, tulajdonképpen nekik köszönhető az is, hogy sok kifejezést, amit a ligeti közönség használ, érthettem.
A Liliom az első a kötetben, nekem a Mesél a bécsi erdőre hajazott, a fiatal párral, a tróger, elhanyagoló, ámde fájóan vonzó pasassal, a becsapott, reménytelenül szerelmes lánnyal. Azzal a különbséggel, hogy itt a lány még a bántalmazást is meg tudja bocsátani. Aztán teljesen posztmodern módon felülmúlta a várakozásokat a főhős túlvilági életével. Bizony, ezt a lumpot még a tisztító tűz sem menthette meg, nem képes helyrehozni az elkövetett bűnt, nem mutat megbánást, sem javulást, van, akin nem lehet segíteni…
Az üvegcipő bájos, kissé butácska főhősnője Márikát idézte a meredek szókimondásával, aki ártatlan szerelemmel ég, az imádott férfi esküvőjén sokat iszik, kitálal, majd ő is megkapja a boldog végkifejletet.
Az utolsó darab talán a legszórakoztatóbb, nagyon jól el lehet képzelni ezt a bohózatot a színpadon. Egy kedves művészlélek segíti a fiatalok életét úgy, mintha egy kihallgatott jelenet csupán színjáték volna. Nagyokat lehet röhögni ezen a sebtében összeállított darabon, melyben a bűnös csábítónak oldalnyi hosszúságú bárók neveit és francia helységneveket kell únos-untalan ismételgetni. Persze itt is minden jó, ha a vége jó!

A Liliom érdekes képet fest az emberi jellemekről. Nincs mindig szükség csupa pozitív figurára, és itt nem is azt kaptam. A szereplőknek ugyanúgy látjuk a negatív, mint a pozitív oldalát, és éppen ettől válik számomra hitelessé a történet.

Érdekes, hogy a legtöbb értékelés szerint Az üvegcipőt kedvelik leginkább, nekem ez tetszett legkevésbé.

A Játék a kastélyban viszont egy szórakoztató, könnyed és humoros darab, melyhez kedvet kaptam színházban is megnézni.