Akit ​a mozdony füstje megcsapott… 89% 137 csillagozás

Gyerekkorom óta szeretek utazni, eleinte a városon belüli tömegközlekedés vonzott, egy ideje már szívesebben utazom vonattal az ország különböző városaiba. Mostanában akadt a kezembe az idén elhunyt Moldova György riportregénye és kíváncsian el is kezdtem olvasni ezt a remekművet, amelyről már a Könyvesiskolában is szó volt annak idején kortárs magyar irodalomból, mint külön műfaj.
A szerző ebben a kötetben tényszerűen járja körbe a korabeli vasutat, ahogy az az 1970-es években működött, de olvasás során sokszor ráeszmélhetünk, hogy nagyon sok minden nem változott az elmúlt ötven évben. Először a Ferencvárosi Pályaudvar részlegét ismerhetjük meg, ahol az állomásfőnök, Berendi Tibor életét és munkáját ismerhetjük meg először, majd sorban a többi munkás tevékenysége is sorra kerül, például a sarusoké. Megtudhatjuk, hogyan telik egy napjuk, hogyan kerültek a vasúthoz és mindenkinek felteszi a kérdést, hogy mennyit keres. Láthatjuk, hogy ez az idegőrlő munka nem nagyon volt már megfizetve ekkor sem. A második részben a vonatvezetők tevékenységét ismerhetjük meg részletesen, külön érdekes, hogy ebben az időben volt olyan masiniszta, aki még gőzmozdonyon kezdte a pályafutását, majd átkerült a villamos energia által hajtott gépekre. Közben a szerző érdekesebbnél érdekesebb sztorikat jegyez le. A Lassújel című fejezet mutatja a legjobban a hasonlóságot a mai helyzettel, akkor is késtek a vonatok és ez napjainkban sem nagyon változott. Egyik külön érdekessége a kötetnek, hogy megismerhetjük az ország egyik legtávolabbi zugában található állomás, Záhony területét minden szempontból, majd láthatjuk milyen hatással volt egyes helységekre az, amikor megszüntettek egy vonatot és mennyire nem akarták a helyiek a vonatot felváltó autóbuszt. Az utolsó fejezet a beteg vasutasoké, ahol a MÁV Kórház és különböző külső épületeiben folyó orvosi munkát ismerhetjük meg a reumatológiától a pszichológiáig.
Moldova könyve a vasút mellett egyfajta látlelet a Kádár-korszakról. Benne van a korszak társadalmának azon rétege, akik tényleg halálra dolgozták magukat, emellett nem hiányozhat a Horthy-korszaknak való beszólás sem. A szerző rendkívül olvasmányosan írta meg ezt a szociográfiának is beillő riportregényt, amely egy különös szeletét mutatja be ennek az időszaknak. Azok, akik nagyon szeretnek vonatozni, vagyis akiket tényleg megcsapott a füst, azoknak kötelező olvasmány!

Egy régi barátom kedvenc Moldova könyve volt, még évekkel ezelőtt ajánlotta ezt a kötetet. Jól összerakott könyv, a MÁV kórházról is szó esik benne. Sok érdekes dolog van benne, jó volt olvasni az ismerős állomásokról. Egy dolgot hiányoltam, a mendei baleset csak említésként szerepel, jó lett volna megismerni a részleteket.

„Az embernek azért van két füle, hogy az egyiken bemenjen a szó, a másikon kijöjjön, és ne álljon meg a szívnél.”

„– A múltkor állok lent a mozdony mellett, jön egy huli gyerek, és csak úgy a szája széléről odaböki nekem:
– Mikor indul ez a szemétláda?
– Majd ha megtelik szeméttel, tessék helyet foglalni.”

Imádom a közlekedési eszközöket, köztük a vasútnak szerintem, semmihez sem fogható hangulata van. Ez a könyvben is teljesen jól érződik.
Ebben a könyvben talán az a legszomorúbb, hogy 50 év alatt sem változott semmi. Játszódhatna napjainkban is.

„A vasutat nyáron a gaz, télen a fagy tartja össze.”

Elképesztő korrajz teljesedik ki a háttérben. Sokkal több ez a könyv egy vasútas riportnál.

„A mai szülők is hibásak, hogy ilyenek a fiatalok, mert a gyilkos sem akkor gyilkos, mikor kést fog, hanem mikor oda nevelik.”

Jól mutatja a 1970 évek hangulatát, az emberi kapcsolatokat. Nagyon érdekfeszítő olvasmány, nincsenek unalmas részek.

„Maradjunk annyiban, hogy a statisztika olyan, mint a bikini: sok mindent megmutathat, de a legfontosabb dolgokat el kell hogy takarja, mert kitör a botrány.”

Képtelen vagyok objektíven állást foglalni, túl sok régi emlék rohant meg, előljáróban imhol egy csokor belőlük. Egy vasutas kolónián töltöttem életem első hat évét szemben a dominóval (irányító torony Miskolc Tiszai Pu.), a kertünket a szomszédétól egy méter magas fal választotta el, én azon üldögéltem naphosszat és néztem hogyan fűtik a mozdonyokat az út túloldalán, s ha kiállt a 424-es a fordítóról akkor vigyorogva rohantam be anyámnak szólni, hogy már beszedheti a tiszta ruhát az udvarról. :) Kinn az utcában bokáig ért a szénpor volt, hogy azzal játszottunk, hogy esik a hóóóó, majd kijöttek az asszonyok a házakból és találomra hazavittek egyet a fekete kölkökből, hogy fürdetés után (ha kellett) átvigyék a megfelelő szomszédhoz. Az utca végén volt A kút, a kolónia végén A csemege bolt, túloldalon A páncélvonat mögötte A Tiszai pályaudvar a világ közepe. Eszméletlen jó kis könyv ez én mondom, persze ehhez kell egy jókora adag érintettség is! :D

Mivel aktív MÁV robotoló vagyok, így már csak két munkanap közötti olvasmányként is jól jött nehogy elfelejtsem a lelkesedésemet a munkámhoz :-)) Nyilván a leírtakat én másképp élem meg, és értékelem. Számomra is volt olyan amit csak sejtettem, de nem tudtam. Hogy ilyen volt-e a MÁV anno nem tudom, de, ha az Író újra írná a könyvet, nem sok sztori változna az biztos…

Nos befejeztem és alaposan elhúzódott, de megérte és érdekes volt, azonban korántsem hibátlan.

Ezt a könyvet úgy kezdtem el olvasni, hogy menet közben én is egyre jobban belemélyültem a szakmába. És sokáig is tartott, mert menet közben vizsgázás és első munkanapok, illetve egy betegesebb időszak követték egymást. Az első dolog, ami megfogalmazódott bennem, hogy a könyv 1977-es kiadása és 1975 körüli adatgyűjtése ellenére mennyi minden változatlan még mindig. Ugyanakkor azt fontos megjegyezni, hogy a könyvre mondott szólam, miszerint semmi sem változott azóta a vasútnál, az meg sem közelíti a valóságot. Az az adatgyűjtés és utánajárás (egyfajta magyar gonzóság), amit Moldova alkalmazott ettől függetlenül igencsak lenyűgöző. Ugyanakkor ebben gyökerezik a könyv egyik nagy szépséghibája is, ami miatt kénytelen voltam levonni egy csillagot. Nagyon sokat tudunk meg a vasutasok hátteréről és az, hogy szinte kivétel nélkül valami szomorú történettel ismerkedünk meg az egy idő után szürkévé teszi az egészet és egy kelletlen negatív hatást kelt az olvasóban. Mindettől függetlenül remek szociográfia és a vasút régi világát és a kádári korszak 70-es évek béli társadalmát remekül ábrázolja és szerintem jól bemutatja, annak gondolkodásmódjával együtt. Ennek áttétes következményeit érezhetjük szerintem a jelen korban is.

A fejezetekről néhány szó. Az A forgalomnak mennie kell! remek bevezető fejezet volt, igaz, hogy itt sok puskaport el is lőtt az író, ami pont a már fentebb leírt repetitív jelleget erősíti. Itt leginkább a forgalomirányításban részt vevők helyzetét és munkáját mutatja be. A Vezérállásban című fejezet komolyabb betekintést enged a mozdonyvezetők életébe. Talán itt volt a legtöbb személyes kitérő. Itt viszont zavaró volt számomra, hogy határozottan negatívabb színben tünteti fel a mozdonyvezetők sorsát, mint, amit én eddig tapasztaltam, de nyilván ez egy majd 50 éves adatgyűjtés eredménye. A Lassújel volt az egyik leginkább elgondolkoztató rész a pályamunkásokról és a pályafenntartásról. Talán ez az a rész, amire leginkább igaz, amit a bevezetőben írtam. Igaz, hogy még sokszor most is ugyanazok a módszerek működnek, de a gépesítés és egyéb körülményjavító intézkedések azért már sokat javítottak a könyvben leírt színvonalon (mondjuk van más, ami rontson rajta, de erre nem akarok külön kitérni). A Záhony – az ország kapuja fejezet volt az egyik kedvencem. Sokat hallottam már arról, hogy Záhonyban minden is van. Nos az itt remekül átjön, hogy miért is van így és a történelmi kitekintés is érdekes volt. Az utolsó vonatok című fejezet pedig kifejezetten szomorú és elgondolkoztató volt. Zárásként a beteg vasutas inkább egészségügyes rész már, mint vasutas, de a kedvenc idézeteimet itt találtam meg.

Összességében tehát egy remek szociográfia, csak mára már kicsit idejét múlt és talán túlzottan szomorú is, de mindenképpen merem ajánlani elolvasásra, akit érdekel a téma vagy aki szakmabeli.

Manapság sokat lehet hallani a MÁV-val kapcsolatos gondokról, bajokról, de vajon „régen minden jobb volt”, mint azt sokszor tartják? Nos, ezen könyv alapján nem. Igaz, azt is el lehet mondani, hogy csaknem 50 év alatt akkora előrelépés sem történt, mint várhatnánk.
Moldova 1975-ben fejezte be ezt a könyvet, de amikor olvastam úgy éreztem, hogy akár ma is írhatta volna. Sokszor pont ugyanazok a problémák köszöntek elő belőle, amelyekről manapság is annyit lehet olvasni a hírekben, vagy személyesen tapasztalni a vasúttal kapcsolatban.
Összességében nagyon jól megírt, alapos, őszinte riportkönyv, ami ma is érdekes olvasmány és a vasút minden aspektusára kiterjed a forgalmistáktól a pályamunkásokon át a mozdonyokig (amelyek közül több típus a mai napig használatban van a MÁV-nál), vagy éppen a munkahelyi balesetekig és a MÁV rendelőkben elérhető egészségügyi ellátásig. Korrajz, ugyanakkor végig az volt az érzésem, hogy olyan sok nem változott azóta sem…

mivel a párom vasutas volt, nálunk ez kötelező volt. (én vettem neki) aztán egy írótalálkozóra ő fuvarozta az írót.

Moldova egyik legjobb (nem hiába, első ilyen) riportkönyve.
Bár pártvonalon „segítették” az írót, akkor is elvitathatatlan az újdonsága (bátor szókimondása?), nekünk ma pedig kiváló korrajz.

Nem olvastam még Moldovától, erre a könyvére véletlenül találtam rá barátnőm munkahelyén. Mikor megláttam, hogy a vasútról ír, nem volt kérdés, el fogom olvasni. Nemcsak a mozdonyvezetőre és a jegyvizsgálóra szűkítette a vasutat, hanem nagyon jól bemutatta a különböző munkaköröket, és az azokban dolgozókat.
Sejtettem, hogy nem a vasút népszerűsítése a könyv célja, mégis meglepett, hogy milyen nyíltan ír a problémákról, valamint azok nem mindig szabályos kezeléséről. Olvasás közben érdekes volt azon elmélkedni, hogy az akkori állapotokból mi változott napjainkra, és mi maradt ugyanaz. Egyedül azt sajnálom, hogy a szolnoki pályaudvar nem lett bemutatva, vagy legalább megemlítve, ugyanis ez volt abban az időben Közép-Európa legmodernebb vasúti pályaudvara.